Takács Ferenc
Tony Richardson tizenegy éve halott, Lindsay Anderson nyolc éve nincs közöttünk. Most a Free Cinema harmadik legendája, Karel Reisz is elment utánuk. (John Schlesinger, a negyedik, a később csatlakozó, még megvan, bár keveset hallani róla: öregszik ő is.)
Nehéz elhinni: idestova fél évszázada, hogy ez a történet, Karel Reisz filmes története elkezdődött. A fiatal londoni filmújságíró, a Lindsay Anderson alapította Sequence és a már akkor is neves Sight and Sound kritikusa, 1952-ben, azaz éppen ötven éve lett a National Film Theatre programigazgatója (egyébként az intézet történetében elsőként), 1955-ben Tony Richardsonnal közösen megcsinálta első dokumentumfilmjét, A mutter nem engedit, majd 1960 következett, a Szombat este, vasárnap reggel, a berobbanás filmje.
A berobbanásé, s nem csupán az övé: a rést, amit Reisz filmje ütött a háború utáni irodalmias, vértelenül előkelősködő és kínosan szalonképes brit filmízlésen, hamarosan tovább tágította Tony Richardson az Egy csepp mézzel (1961) és A hosszútávfutó magányosságával (1962), John Schlesinger a Szerelem-félével (1962) és a Hazudós Billy-vel (1963), Lindsay Anderson az Egy ember árával (1963). Ez volt a Free Cinema – a címkét, úgy mondják, Lindsay Anderson találta ki –, nyers szociális neorealizmus, a közép- és észak-angliai iparvárosok világa, az őskapitalista nyomorból épp az újsütetű jóléti államba, a fogyasztói társadalomba belépő – vagy dacosan onnan a sodródásba, semmibe, bűnözésbe kilépő – munkások, fiatal lázadók, karrier- és anti-karrierlovagok; ebben a néhány évben ez volt az új, ennek tapsolt Anglia és a világ közönsége.
És a színészeknek, a „Bevett Kiejtés”, a „Királynő Angolja” nevezetű műnyelv helyett a maguk tájának-osztályának az idiómáját megszólaltatni képes, amúgy ekkor még teljesen ismeretlen fiataloknak, nyeretlen kétéveseknek: Alan Bates, Albert Finney, Rita Tushingham, Tom Courteney, Richard Harris (ő is épp most halt meg) pályafutása indult el ezekkel a filmekkel, mint ahogy kicsit később – a tisztes polgári színészcsaládból származó, de máig vérbolsi – Vanessa Redgrave-é is (éppen Reisz 1966-os Morgan című „fekete” filmkomédiájával, majd az 1968-ban készült Isadorával).
Hogy véletlen volt-e a találkozás, hogy miért éppen a csehszlovák emigráns fiatalember – szülei 1938-ban, gyakorlatilag az utolsó Angliába menő vonatra tették fel a prágai zsidófiút – csinálta meg a nemzedék nagy filmjét a holtszegény nottinghami proligyerekből magát íróvá gyötrő-szenvedő Alan Sillitoe regényéből, ezen el lehet töprengeni. Akárhogy is, Reisz volt az első, s a Szombat este, vasárnap reggel a taréj, mármint ezen a régi-régi „új hullámon” Angliában.
Aztán ugyanaz történt vele, mint a többiekkel: a hullám elült, az élet – és a film – ment tovább. Ő is: Hollywood következett, mestermunkák, tisztes és vállalható célzatú alapanyagból, a dosztojevszkiji szellemű Játékos (1974), a Robert Stone Dog Soldiers című „poszt-Vietnam” regényéből készült Ki állítja el az esőt? (1978), vagy – későbbről – a Mindenki nyer (1990) című film noir krimi, Arthur Miller forgatókönyvéből.
És persze a visszatérés és magára találás nagy és értékes pillanata: A francia hadnagy szeretője (1981), John Fowles regényéből, izgalmasan önreflexív előadásmóddal, csordultig telített „kinemato-piktorializmussal”, s – akárcsak régen, Albert Finney és Vanessa Redgrave esetében – remek színészvezetéssel, ezúttal Meryl Streep irányításával (ő élete első Oscar-jelölését kapta a játékára).
Angliában idén áprilisban jelent meg Alan Sillitoe Születésnap című regénye. Története a Szombat este, vasárnap reggel folytatása, negyvenegynéhány év után. A főhős, Arthur Seaton hetven körül jár, felesége már nem sokáig húzza. Nottingham sem a régi.
Csak a kíváncsiságunk: milyen filmet csinált volna a folytatásból Karel Reisz?
Merthogy nagyon megnéztük volna.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/01 03. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2028 |
