Fábry Sándor
John Waters a sorozatgyilkos mama történetét az életből vette. Nem a szerzők hibája, hogy a világ szépecskén alájuk hülyült.
Mottó: – Ivan Petrovits, én
beleszarok a zongorába!
– Ezeknek?
„A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az” – idézhetjük Tolsztoj Anna Kareninájának első mondatát, amelyet ugyan úgy elkoptattak már, mint a mohamedán csókok a Kábakő sarkát, mégis új fénytörést kap tán, ha egy nem akármilyen családi históriáról értekezvén citáljuk.
Mert a polgárpukkasztó, zaftos disznóságok iránt vonzódó, mifelénk mindenekelőtt a kutyaszart evő Divine-t felléptető Rózsaszín flamingók című filmjével elhíresült John Waters ezúttal – bármily hihetetlen – habos dallaszosan induló családtörténetet hirtelenkedett a vászonra, méghozzá igazi sztárral, Kathleen Turnerrel, a főszerepben. A másmosóporok, a szappanoperák és a nyelvkönyvek világát egyszerre idéző, csipa-bumm-szelet émelyű idillben látszólag minden oké. Tán csak a kissrác (Chip) néz több horrorfilmet a kelleténél, tán a kiscsaj (Misty) pillog már-már elviselhetetlenül édeskésen. (Negyven kilót fogyva is ráismerhetünk benne Ricky Lake-re, a Hajlakk azóta ismert tévészemélyiséggé lett sztárjára.) A családjának biztos anyagi hátteret adó fogorvos apuka „csitájet gazétu és zavtrakajet”, azaz fölöstököl mindenféle egészséget, mik enszervezete újratermelődését hivatottak biztosítani. A mama nemcsak ennek családjáról, de a kert madarairól is odaadóan gondoskodik, amatőr ornitológus, távcsövével szenvedélyesen kukkol erre arra.
A szerző persze kötelez, akad itt azért némi bibi: anyuci magazinokból ollózott betűkből összeállított disznó levelekkel zaklatja szomszédnőjét, sőt, ordenáré hangon telefonbetyárkodik. Aztán olykor öl, ölcsikél, gyilkolászik picinyt. Hamvas Béla szép szavával: családjára való tekintettel. Hogy politikailag korrektek, azaz P.C.-k maradjunk, ölészeti kihívásai vannak. Sallangmentesebben: ámokfutó gyilkos. Igaz, sohasem cui, hanem famíliájának prodest. Hogy pontosan hányszor, kiket és hogyan kókányol át a túlvilágra, csak szőrmentén érzékeltethetjük, nehogy Pap Jancsi módjára agyonlégycsapózzuk a poéntot.
*
Kodak color (gold) idill ide, FOTEX oda, a Waters-érzékeny néző azért már a kezdet kezdetén szinte még a főcímbe suvasztva sejtheti, hogy jön itten még kutyára dér. A müzlireggelijét fogyasztó család fokozhatatlannak tűnő harmóniáját egy légy zavarja meg. Mint olyan. A kórokozókat terjesztő szörnyre a családja egészsége fölött rettenthetetlenül őrködő (sic!) cerberus-ősanya mindezt természetesen nem nézheti tétlenül: célszerszámával könyörtelenül lesújt, igazsága biztos tudatában, miközben angyalarca vészjóslón „átstrukturálódni” látszik. Ojvé!
Az alkotók saját bevallásuk szerint valós esetet dolgoztak fel, ami önmagában nem esztétikai kategória: sem pozitíve sem negatíve nem tudjuk a latba ejteni. Az viszont egyáltalán nem a szerzők hibája, hogy a régóta a feje tetején időző világ szépecskén alájuk hülyült: ládd elébb a statesben a péniszvágó asszony kacifántos históriáját, majd O.J. Simpson non-fiction szappanoperává turbózott ügyét, amelyben a fekáktól berezelt esküdtszék a médiákkal karöltve fölmentett, mi több, áruvédjeggyé vált neve folytán dúsgazdaggá tett egy „amúgy” szimpatikus fickót, aki azért nagy valószínűséggel biza-biza... no, hát nem egészen piszi.
Hála a mifelénk is szirmát vetett nagyobb szabadságfoknak, itthon sem szűkölködünk immár a Waters ecsetjére méltó deliktumokban. Nemcsak azt értük meg, hogy ellátogatott hozzánk a dalai láma meg a Rolling Stones, de úgy gyilkolásznak mifelénk is a láncfűrésszel, ecélból bérelt szolid IBUSZ-lakások fürdőkádjaiban, akár a legfejlettebb Amerikában. Nikolaus Zrinivel vallhatjuk immár: „Egy népnél sem vagyunk alábbvalók.” Értelemszerűen kívánkozik ide a hazai média időnként ufóvá változó szupersztárja, az ítéletül „Csibót”, azaz „a legtöbb, mi adható”-t kapott Magda Marinkó is, akit egyre javuló és az életfogytiglani fegyházbüntetés nyomán vélhetőleg Arany Jánosi szintűvé tökéletesedő magyar nyelvtudása folytán a Rózsa-Sobri-Patkó hagyomány jeles folytatójaként fog keblére ölelni a honi pitaval.
Ha hinni lehet a statisztikáknak, a honi gyerekek egynegyede (sic!) házasságon kívül „realizálódik”, ami napnál világosabban jelzi, hogy egyre többen nem kérik a házasságnak nevezett tébolyt, mint szolgáltatást.
Mára végképp nem tudni, miből lesz a cserebogár. Lombroso, Freud, Jung, Szondi Lipót és a többiek őrjöngő Faustként hajítanák sutba minden tudományukat, hogyha mondjuk a több mint ötven nőt hangyaszorgalommal jobblétre szenderítő, diszkréten BII-es külsejű rosztovi rém fotográfiáit elejbük puzzliznánk. Naná: valamennyiünkben gyilkos szunnyad, akár szellemben a palack. Ezt ők is tudták. De hogy kiből, hol, mikor és mi szabadul ki, a tekintetben végképp kiismerhetetlenné vált a hadszíntér. Ha Andy Warhol élne, mára minden bizonnyal imigyen módosítaná híres szlogenjét: mindenki lehet gyilkos, sőt: sztár.
A hagyományos, a kupleráj, a kávéház és az Óh, Tannenbaum hármas talpkövére épített, zergebaszón idilli, ezért bármely pillanatban robbanással fenyegető olajnyomat tarthatatlanságát számomra a legelementárisabban Fassbinder dolgozta volt fel, nevezetes, Hogyan lett R. úr ámokfutó? című filmjében, ahol a nagybötűs élet oly kedves semmiségekből áll össze, mint az aktuális Hit-Parade lemezbolti beszerzése, az ádventi sítúra kiválasztása a vaskos Neckermann katalógusból, no meg az elmaradhatatlan vasárnap délutáni séták, gyermekeket legeltetve, gombát szemezve a természet lágy, fenyőillatú ölén. Utána „gemütlich” káfé és kuhen fogyasztatik a baráti házaspárral, amikor B. úr, első pillanatra action gratuit-szerűen bekattan és akkurát családirtásba fog.
Nem hiszem, hogy a nagyon is európai mintákat követő, a hollywoodi katyvaszt mélyen megvető Waters-szal szemben indokolatlan lenne az összevetés, illetve, hogy az „Okádék királyát” illetően stílusban maradjunk, a szemére hányás, Fassbindernél ugyanis, bármily meglepő a rettentő vég, ha visszapergetjük a történetet szöszke fejecskénk örökmozijában, igenis kérlelhetetlenül végzetszerűnek tűnik mindaz, ami megtörtént.
Waters esetében nem egészen ez a helyzet. Rossz rendező ezúttal sem lett belőle, sőt (a szakma elemi ismeretei nélkül egyik filmből a másikba bukni csak mifelénk lehetett). Filmje mindvégig izgalmas, szellemes, könnyen és jól fogyasztható csemege. A maga nemében bravúros a családi tűzhelyen újabb és újabb nagymamasüteményeket kreáló mama vezette WASP (White-anglo-saxon-protestant) család pannója, illetve a briliánsam kieszelt és végrehajtott gyilkosságok sorozata – a két réteg az eizensteini kétszer kettő néha öt jegyében azonban mégsem tud Zenthe Ferenccé változni. (Szinte a dilettantizmus határát súroló módon vigyáz, példának okáért, a szerző, hogy a családtagok, noha sejtik, a mutter nem egészen okés, ezért követik is, gyilkosságainak sohasem válnak közvetlen szemtanúivá? Miért?)
Okádék király a régi jó svungos boa-boa oboák helyett -megengedem, még mindig igen színvonalasan –, ezúttal büffent, büffentget, s olykor, akár az ebéd utáni tislizésnél az asztalnál felejtett nagypapa, a régi legendás időket idézőn szellent még azért egy-egy szilaj-öblöset.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/02 60-61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=202 |
