Kriston László
A Dogville nem Dogma-film, de Trier színpadán a szabály akkor is szabály, ha megszegik.
A nagy „purifikátor”, aki visszaadta a mozinak a tisztaságot, mások szerint csak okos marketingfogást talált ki színvonalas független-filmek sorának. Poénkodó, kedélyes férfi, mégis szinte tragikus színezettel csuklik el hangja, mikor Amerika bűneiről beszél. A dogma mögött egy „régimódi”, következetes, szabályok és etikai paraméterek mentén működő elme áll.
*
– A Dogville-lel kapcsolatban legtöbbször a brechti színházat emlegetik, de Dürrenmatt hatása is érződik a filmen.
– Igen, olvastam Dürrenmattot, hatott rám, de nem foglalkozom ezzel. Amikor van egy filmötletem, megpróbálok minden inspirációt kiverni a fejemből, leülni és „együltőhelyben” két hét alatt megírni a forgatókönyvet, amin aztán egy betűt sem változtatok. Tudom, hogy sok mindent átvettem a Barry Lyndonból, a fejezet-szerkezetet és a narrációt például, de a gyerekkönyveket, vagy éppen Walt Disneyt szintén oda lehet sorolni az ihlető források közé.
– Vallásos felhangot is érezni a filmen. A hősnő egy ideig magára veszi a világ minden bűnét és terhét.
– Ami elég nevetséges, de hát olykor magam is így érzek. Biztosan nem vagyok ezzel egyedül. Amikor azt látjuk, hogy valaki éhezik, kicsit rosszul érezzük magunkat, miközben zabáljuk a kaviárt. Ilyen egyszerű.
– Akkor azonosnak érzi magát a hősnővel?
– Igen. Bár minden karakteremmel azonosítani tudom magam.
– Tudatosan törekszik rá, hogy meglepje a közönségét?
– Senkit sem akarok sokkolni, csak magamat, abban az értelemben, hogy én vagyok a közönség, amikor egy filmen töröm a fejem. Jó dolog, amikor kiderül, hogy létezik odakint egy másik közönség, aki ugyanúgy reagál a filmre, mint ahogy én tettem.
– A Variety Amerika-ellenesnek találta a filmet.
– Ez túlságosan is erős kifejezés. Egyszer beszéltem erről Nicole-lal, még a forgatás kezdetekor, és azt mondta, úgy fogok bevonulni a filmtörténetbe, mint napjaink legfontosabb Amerika-ellenes filmrendezője. Megörültem ennek az ötletnek, hiszen ha csak azokat vesszük, akik Amerikában élnek és nem értenek egyet az ott folyó dolgokkal, már elegen fogják megnézni a filmet.
– De a viccet félretéve…
– Kritikusan viszonyulok Amerikához az elmúlt húsz évben szerzett tapasztalataim alapján. Valóban úgy tekintek rá, mint a lehetőségek országára. Nem biztos, hogy egyáltalán elmegyek oda valaha, mégis innen azt érzem, hogy ott van egy csodálatos ország, csodálatos emberekkel, akik valamit nagyon rosszul csinálnak. Nem szeretem, hogy az ottani rendszer olyan rosszul bánik a gyenge emberekkel. Ezt senkinek sem szabadna megengedni. Túl sok vesztese van a rendszernek. Nem vagyok Amerika-ellenes, ugyan már! Egyszerűen csak aggódom! Meg akarom menteni őket (nevet)! Ha Amerika-ellenes lennék, hagynám a fenébe az egészet. A filmben csak egyetlen dolog van, ami megközelíti a propagandát: a nagy világválság idején készült korabeli fotók a stáblistán.
– De a cannes-i sajtótájékoztatón azt mondta, hogy legszívesebben megszervezné a „Szabadítsd fel Amerikát”- kampányt.
– Először úgy terveztem, hogy „Le a tömegpusztító fegyverekkel” lesz a jelszavam. De mivel Irakban nem találtak egyet sem, megváltoztattam az alapelvet, így lett „Szabadítsd fel Amerikát”. Ez a jelenlegi tervem… (nevet) Egyébként ez az egész sokkal többről szól, mint csupán Bushról. Persze a fickó komplett idióta, bár nem hiszem, hogy egyedül ő hozná a döntéseket. Csak az amerikaiak tudnak bedőlni egy olyan elnöknek, aki súgógépről olvassa fel, „milyen szörnyű, hogy annyi ember halt meg szeptember 11-én”. Mégis nagyon meglepett, hogy a sajtótájékoztatón nem tapasztaltam nagyobb ellenállást az amerikai sajtó részéről.
– Miért, erre számított?
– Igen, mert amikor a Táncos a sötétbent mutattam be Cannes-ban – amiről egyébként nem gondolom, hogy csak a halálbüntetés kérdéséről szólna –, nagyon mérgesek lettek rám. Ha megnézi a filmjeimet, azokban mindenki rosszat tesz a másikkal. Nem mintha így látnám az embereket, de mindig olyan furcsa ötleteim támadnak, amelyek ilyen emberekről szólnak.
– Beszéljünk a zeneválasztásról is.
– Ezt is a Barry Lyndon inspirálta. Sok Vivaldit használtunk, és más barokk zenéket, és új kompozíciót is raktunk hozzá. De ne keressen logikát benne. Csak ösztönösen jött. Úgy éreztem, hogy a színház érzetét kelti ez a fajta zene, mintha egy kis kamarazenekar játszana a zenekari árokban.
– Nem gondolt arra, hogy miközben előrehalad a történet, fejezetről-fejezetre folyamatosan visszacsempészi bele az „életet”, hogy végül szinte realista filmként záruljon?
– Ez is egy módszer lehetett volna, de engem inkább az foglalkoztatott, hogy bizonyítsak valamit. Tudja az iskolában remek voltam matematikából. És a matekban mindig van egy tétel, amit bizonyít az ember. Volt hát egy tételem, és nekifogtam, hogy bizonyítsam.
– Akkor miért van szükség például a zajkulisszákra, hogy imitálják a kinyíló és csukódó ajtók hangját, vagy a madarak énekét?
– Rengeteg eszköz van, amit meg kellene tudnom indokolni. Az ötlet a kezdetektől fogva arra vonatkozott, hogy a helyszín úgy nézzen ki, mint egy hagyományos színpad. A hangokat azért hoztam be, hogy megadják az illúziót, miszerint van egy világ odakint. Szerintem jól működik ez az atmoszféra. De hadd hangsúlyozzam ismét, nem tudnám minden elem létjogosultságát bizonyítani.
– Igaz az, hogy Dogma-szabályokat szeretne felállítani a dokumentumfilmekre?
– Valaki megkeresett ezzel az ötlettel, és azt mondtam, persze, nagyon hasznos lenne kidolgozni néhány alapelvet. Furcsa módon, néha úgy érzem, hogy a dokumentumfilmek sokkal fontosabbak, mint a játékfilmek. A dokumentaristák sokszor nemcsak a közönséget nem tisztelik, de a filmjeikben megjelenő embereket sem, akiknek fogalmuk sincs, mihez adják az arcukat, nevüket. A Dogma mára fenekestül felfordult, mindenki kihasználja a szereplőit, ezért ideje lefektetni néhány szabályt. Nem nagy dolog ez, csak próbálom megtisztítani a dolgokat.
– Ha betartotta volna a Dogma szabályait, nem alkalmazott volna narrációt a Dogville-hez.
– Ha jól megnézi a szabályokat, minden amit most csinálok, vagy szeretnék csinálni a jövőben, tiltott. Nincs mit tenni, meg kell szegnem a szabályokat.
– Szóval két másik film követi ezt…
– Ez a kötelességem, ezt szabtam ki magamnak. Az a helyzet, hogy nem élhetek szabályok nélkül! Ha nem tartanék be semmilyen szabályt, rám szakadna az ég.
– Számíthatunk némi változtatásra?
– Kicsit finomítok a koncepciómon. De csak azért, hogy ne kelljen 15 színészt várakoztatnom a háttérben. Képzelje el, milyen bűntudat támadt bennem, amiért Lauren Bacall vagy Ben Gazzara ott ült a háttérben három hétig és alig tudtam hozzájuk szólni, mert a műterem másik felében dolgoztam a főszereplőkkel. Legközelebb 5-6 színésznél többet nem akarok alkalmazni egy időben.
– Egyéb módosítások? Talán egy kicsit több festmény a képzeletbeli falon?
– Vagy kevesebb…
– Akkor ugyanezt a stílust viszi tovább a trilógia következő részeibe?
– Pontosan ugyanezt, úgyhogy dögunalmas lesz!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/12 10-11. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2010 |
