Beregi Tamás
A tévéképernyőn a természet nagy misztériuma extrém túlélőshow-vá és rekordhajszoló állat-olimpiává silányult.
A táj, melyben meggondolatlan őseink lemásztak a fáról, hogy a banánból, ananászból és madártojásból álló étrendet felelőtlenül felcseréljék a kezdetleges vadászszerszámokkal elejtett állatok húsára, végzetes szerepcsere, kozmikus baki színtere volt. A barlangfestmények és totemszobrok népének szakrális természetszemléletét az ókorra emberarcú, allegorikus, metaforikus természetlátásmód váltotta fel. Aesopus és Ovidius meséiben, a középkori bestiáriumokban és fabulákban a természet már csupán kulissza és eszköz: a morál hordozója. Az újkorra az ember gyarmatosította, kiismerte, majd végleg átformálta a természetet: a középkori hortus conclusus-t, mely sövénylabirintusaiba zárta, rózsa és mirtuszbokrok illatfelhőibe temette látogatóit, felváltotta a gondosan nyírt bokrokkal, műromokkal és műtavakkal teli angol- és franciakert, melyet a vonalzó és a körző szült, a tekintet és a láb pedig könnyedén bejárt. A romantika és a századvég megpróbálta ugyan visszafordítani ezt a folyamatot, és a városokból eltűnt fákat és virágokat az épületek homlokzatán kihajtó neogótikus kőbimbókkal pótolta, az ipari forradalom által bekormozott színeket és lenyesett formákat pedig szecessziós arabeszkekkel helyettesítette, de jócskán elkésett, hiszen a valóságot nem rekonstruálhatta maradéktalanul a képzelet segítségével.
A huszadik század közepén felvirágzó természetfilm pár évtizedes története alatt reprodukálta az ember és a természet kapcsolatának szomorú históriáját. A műfaj története a tábortüzeknél szövődő tanítómesével kezdődik, és az információs társadalom értelmét és célját vesztett képözönével ér véget. A klasszikus természetfilmet a táj, és a tájat benépesítő élővilág szakrális tisztelete jellemezte. A film egészestés volt, és epikus igényű. Írója, rendezője, operatőre, mi több vágója és zenei rendezője többnyire egyazon személy volt. Az egyszemélyes hitvallást festett térképtabló vezette be, és nagytotálok sora folytatta: az óriási lenyugvó napot, a kopasz fák fölött rohanó teliholdat, a remegő szavannán vonuló zsiráfokat, és a hegyek közt úszó párát megjelenítő képek egy elfeledett édenkertet idéztek fel. A narrátor tábortűznél összegyűlő ifjakat okító bölcsként mesélt: hangja bársonyos volt és megnyugtató, elbeszélésmódja pedig balladisztikus. A rövid epizódokat utazás, évszakok változása, vagy a bioszféra különféle élőhelyeinek módszeres bemutatása kötötte össze. Miként a természet része a folytonos körforgás, ezen filmek szerkezete is követte az ismétlődés törvényét: ugyanazon élőlények, élettevékenységek, helyszínek más-más megvilágításban tértek vissza, folyton variálódtak, ki-kicserélődtek egymással. A képek körforgása a balladák struktúráját idézte. Az elbeszélésmód is erősen zenei szerkezetű volt, nem véletlen, hogy Vivaldi, Debussy, Mendelssohn, Richard Strauss, Beethoven, vagy épp Philip Glass muzsikái festették alá a történéseket. Néha maguk az élőlények is táncra perdültek: bámulatos skorpió-násztáncot láthattunk a Walt Disney állatbirodalmában, igazi strucc-balettet a Sivatagi showban, és mindent elsöprő össznépi, esőköszöntő keringőt ugyanezen film záró képsoraiban.
A klasszikus természetfilm persze sosem nélkülözte az embert, aki az édenkert csőszeként, újkori Noéként fel-felbukkant a filmvásznon: néha fiktív karakter volt, mint a Gyöngyvirágtól lombhullásig pödrött bajszú vadásza, a Tüskevár Matula bácsija, vagy az Istenek a fejükre estek jószívű bushmanja, máskor azonban magát a filmkészítőt láthattuk. Viszonya mindig meghitt volt az anyatermészethez: Cousteau, a szikár francia aggastyán furcsa ősóceáni csecsemőként lebegett a korallok között; Gerald Durrell, az angol író végtelen havas tájba vesző szánon siklott a tajgán; David Attenborough, a zoológus majomkenyérfák gyökerén, vagy galapagosi óriásteknősök páncélján ücsörögve mesélt. A klasszikus természetfilmek történeteit különféle megrendezett minidrámák színesítették minduntalan. Anyjától elszakadt, és a többi állat által kitaszított csúf varacskosdisznó-süldőkölyök (Sivatagi show), testvéreit remény vesztve kutató őzike (Gyöngyvirágtól lombhullásig), gazdájukat kereső, elkóborolt kutyakölykök (Hegyen-völgyön) odüsszeiáit, családi drámáit kísérhettük végig a happy endig. A filmek áldokumentum jellege leginkább ezekben a megrendezett jelenetekben érhető tetten. Ha figyelmesen végignézzük minden idők egyik legsikeresebb természetfilmjének, a dél-afrikai Jamie Uyss által rendezett Sivatagi shownak a jeleneteit, hamarosan rájövünk, hogy egyetlen epizód sem mentes a tudatos képmanipulációtól: a „vájtszeműek” még azt is észreveszik, hogy a mézevő borzot kaptárhoz elvezető titokzatos madár ki van tömve, és damilokkal mozgatják a szárnyait, a fiókáit védő kacsamama által mocsárba csalt hiénát pedig egészen más helyszínen vették fel, mint a menekülő madárcsaládot. A Sivatagi showban megjelenő természet végletesen emberarcú: a szövőmadarak fészkét lakótelephez, a marabukat öreg arisztokratákhoz, a szőrős hernyókat hippikhez, a bogarakat Volkswagenekhez és limuzinokhoz hasonlítja a rendező, a film leghíresebb jelenetében pedig erjedő gyümölcsöktől megrészegült, majd másnaposan szenvedő állat-bohémek gegjein nevethetünk. Ez a fajta antropomorfizálás azonban megbocsátható: Jamie Uyss, akárcsak Homoki-Nagy István, vagy Walt Disney a középkori fabulák, és Kipling nyomdokain lépkedett, a filmjeiket átszövő bölcs humor és természetszeretet felmentést ad számukra.
Zöld poklok
A kilencvenes években drasztikus változásokon ment át a természetfilm. Bár ekkoriban is készültek egészesés opusok, mint például a Baraka, vagy a Mikrokozmosz, a műfaj formája a sorozat, hordozója pedig a televízió lett. Ma már nem viseljük el a pátoszt, így a narrátor stílusa is megváltozott: olyan mondatok, mint például „gyöngyvirágillatot lehel a tavaszi szél”, vagy „a gemenci erdő mélységes csendjében is lüktetve zajlik az ezerarcú élet” ma már nem hangozhatnak el ismeretterjesztő filmben. Mivel a nagytotálok megmutatták a nagy összefüggéseket, eljött a premier plán ideje. Ahogy a pornófilm is áttért a korszakban a szuperközeli képekre, úgy természetfilmes is a részletek, a mikrokozmoszok rabjává vált. A nagyítás, éppúgy, mint a kicsinyítés mágikussá tesz, mert optikailag torzított világot vetít elénk, ám a felnagyított és megmagyarázott kép elveszti minden varázsát. A kilencvenes évek második felének természetfilmesei, görcsös igyekezetükben, hogy megmutassák a megmutathatatlant, elmagyarázzák az elmagyarázhatatlant, kiölték a misztikumot a műfajból, mert semmit sem hagytak a képzeletnek. A költészet és a titok mellett az epikus jelleg is eltűnt ekkoriban a természetfilmekből: nagy tablóképekkel, egyemberes hitvallásokkal és látomásokkal ma már csak elvétve találkozhatunk. A sorozatokkal eljött a részkérdések és a szakbarbárok ideje. Az új műfaj hordozói a Spektrum, és a National Geographic csatornák lettek, melyek az élővilág mozgóképes Noé bárkáinak vallják magukat, mindaz azonban, amit művelnek voltaképp nem egyéb, mint a természet végső szétforgácsolása, lealjasítása. A digitális kamerákkal készült steril felvételek már nem elégednek meg a részletekkel, a dolgokat a látható legextrémebb módon kell bemutatni. Így lelt hát rá a természetfilm az akciófilmek formakincsére: lassított felvételekben látjuk, amint a gepárd üldözi, utoléri, majd leteríti a szlalomozva menekülő gazellát; Mátrix-effektek kíséretében vehetjük szemügyre, amit a rókától megrémült, magasba pattanó, megmerevedő pocok körül megperdül a kamera; a Terminátort idéző képsorokban figyelhetjük, miként méri be a pók csápjaival a legyet; a Jurassic parkot megszégyenítő 3D dinoszauruszok között bolyonghatunk, 3D ősharasztokon taposva. Az édenkert alázatos őre, az állatokat mentő újkori Noé eltűnt, helyét átvette a showmester, aki krokodilok száját feszíti szét, kígyókat teker dereka köré, fehércápa uszonyokon pörög, pókokat tömköd a szájába, skorpióveremben fetreng, és mindezt a természetszeretet nevében teszi, még meg is gyűrűzi, meg is jelöli az állatokat, chipeket épít beléjük, hogy egy újabb showműsorban folytathassa gyalázatos ténykedését. Míg a nyolcvanas években szinte mindig cenzúrázták a ragadozók zsákmányszerzését bemutató véres jeleneteket, ma már pontosan szemügyre vehetjük, hogyan cincálják szét a krokodilok a gnúborjakat. Az akció és a sci-fi mellett a horror is helyt kapott a természetfilmek palettáján, a ragadozók texasi láncfűrészes gyilkosokká, Freddykké, alienekké változtak. A filmeket bombasztikus előzetesek vezetik be, és reklámok szakítják meg. A National Geographic és a Spektrum TV műsorában így válhatott a majomkenyérfa az extrémsportok színterévé, a madárpók és a kabóca pedig valóságshow-k ünnepelt sztárjaivá.
A látványosságot persze lehet még fokozni, és ha már itt tartunk, további újításokat javaslok. Szívesen szemügyre venném például a leopárdfogba rejtett kamera szemszögéből, hogyan szakad át a megölt varacskos disznó nyaki ütőre. Szeretném darázsfullánkba dugott felvevő segítségével figyelni a megbénított állat testében terjedő mérget. Érdekelnének további intravaginális felvételek az elefántok párzásáról, és bolhapotroh nézetből felvett bolhaugrások is, sőt bevallom, azt is megnézném, miként folyja körül a szúnyogszívókába dugott kamerát a malária kórokozókkal fertőzött vér, és hogyan kergeti egymást az erek sztrádáin az antitest és az AIDS vírus.
És persze mindenek előtt javallom egy újfajta valóságshow beindítását, Noé bárkája címmel, melynek főszereplői ezúttal állatok lennének. Lehet majd szavazni, kit hajítsanak ki elsőként a hajóról: a csúf varacskos disznót, a bűzös görényt, az evolúcióra szégyent hozó kacsacsőrű emlőst, az izgága cickányt, vagy az antiszociális keresztes pókot! A betelefonálók értékes jutalmakat kapnak, az utolsó bárkalakóval és a Noé jelmezes műsorvezetővel egészestés nagyjátékfilm és aranylemezre esélyes CD felvétel készül. Mi meg áhítattal zabálhatjuk majd a popcornt és ihatjuk a kólát, miközben tekintetünket mágikusan magába szippantja a képernyő, épp úgy, mint Altamira barlangjának egykori lakóiét a szakrális freskó.
És amikor ilyen nagyszerű showműsorokat bámulhatunk, ugyan kit zavar az, hogy odakint, hátunk mögött az utolsó pók elejti az utolsó legyet, az utolsó erdőszegleten?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/08 16-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1994 |
