Beregi Tamás
A tévéképernyőn a természet nagy misztériuma extrém túlélőshow-vá és rekordhajszoló állat-olimpiává silányult.
A táj, melyben meggondolatlan őseink lemásztak a fáról, hogy a banánból, ananászból és madártojásból álló étrendet felelőtlenül felcseréljék a kezdetleges vadászszerszámokkal elejtett állatok húsára, végzetes szerepcsere, kozmikus baki színtere volt. A barlangfestmények és totemszobrok népének szakrális természetszemléletét az ókorra emberarcú, allegorikus, metaforikus természetlátásmód váltotta fel. Aesopus és Ovidius meséiben, a középkori bestiáriumokban és fabulákban a természet már csupán kulissza és eszköz: a morál hordozója. Az újkorra az ember gyarmatosította, kiismerte, majd végleg átformálta a természetet: a középkori hortus conclusus-t, mely sövénylabirintusaiba zárta, rózsa és mirtuszbokrok illatfelhőibe temette látogatóit, felváltotta a gondosan nyírt bokrokkal, műromokkal és műtavakkal teli angol- és franciakert, melyet a vonalzó és a körző szült, a tekintet és a láb pedig könnyedén bejárt. A romantika és a századvég megpróbálta ugyan visszafordítani ezt a folyamatot, és a városokból eltűnt fákat és virágokat az épületek homlokzatán kihajtó neogótikus kőbimbókkal pótolta, az ipari forradalom által bekormozott színeket és lenyesett formákat pedig szecessziós arabeszkekkel helyettesítette, de jócskán elkésett, hiszen a valóságot nem rekonstruálhatta maradéktalanul a képzelet segítségével.
DENT: 17.85pt">A huszadik század közepén felvirágzó természetfilm pár évtizedes története alatt reprodukálta az ember és a természet kapcsolatának szomorú históriáját. A műfaj története a tábortüzeknél szövődő tanítómesével kezdődik, és az információs társadalom értelmét és célját vesztett képözönével ér véget. A klasszikus természetfilmet a táj, és a tájat benépesítő élővilág szakrális tisztelete jellemezte. A film egészestés volt, és epikus igényű. Írója, rendezője, operatőre, mi több vágója és zenei rendezője többnyire egyazon személy volt. Az egyszemélyes hitvallást festett térképtabló vezette be, és nagytotálok sora folytatta: az óriási lenyugvó napot, a kopasz fák fölött rohanó teliholdat, a remegő szavannán vonuló zsiráfokat, és a hegyek közt úszó párát megjelenítő képek egy elfeledett édenkertet idéztek fel. A narrátor tábortűznél összegyűlő ifjakat okító bölcsként mesélt: hangja bársonyos volt és megnyugtató, elbeszélésmódja pedig balladisztikus. A rövid epizódokat utazás, évszakok változása, vagy a bioszféra különféle élőhelyeinek módszeres bemutatása kötötte össze. Miként a természet része a folytonos körforgás, ezen filmek szerkezete is követte az ismétlődés törvényét: ugyanazon élőlények, élettevékenységek, helyszínek más-más megvilágításban tértek vissza, folyton variálódtak, ki-kicserélődtek egymással. A képek körforgása a balladák struktúráját idézte. Az elbeszélésmód is erősen zenei szerkezetű volt, nem véletlen, hogy Vivaldi, Debussy, Mendelssohn, Richard Strauss, Beethoven, vagy épp Philip Glass muzsikái festették alá a történéseket. Néha maguk az élőlények is táncra perdültek: bámulatos skorpió-násztáncot láthattunk a Walt Disney állatbirodalmában, igazi strucc-balettet a Sivatagi showban, és mindent elsöprő össznépi, esőköszöntő keringőt ugyanezen film záró képsoraiban.
DENT: 17.85pt">A klasszikus természetfilm persze sosem nélkülözte az embert, aki az édenkert csőszeként, újkori Noéként fel-felbukkant a filmvásznon: néha fiktív karakter volt, mint a Gyöngyvirágtól lombhullásig pödrött bajszú vadásza, a Tüskevár Matula bácsija, vagy az Istenek a fejükre estek jószívű bushmanja, máskor azonban magát a filmkészítőt láthattuk. Viszonya mindig meghitt volt az anyatermészethez: Cousteau, a szikár francia aggastyán furcsa ősóceáni csecsemőként lebegett a korallok között; Gerald Durrell, az angol író végtelen havas tájba vesző szánon siklott a tajgán; David Attenborough, a zoológus majomkenyérfák gyökerén, vagy galapagosi óriásteknősök páncélján ücsörögve mesélt. A klasszikus természetfilmek történeteit különféle megrendezett minidrámák színesítették minduntalan. Anyjától elszakadt, és a többi állat által kitaszított csúf varacskosdisznó-süldőkölyök (Sivatagi show), testvéreit remény vesztve kutató őzike (Gyöngyvirágtól lombhullásig), gazdájukat kereső, elkóborolt kutyakölykök (Hegyen-völgyön) odüsszeiáit, családi drámáit kísérhettük végig a happy endig. A filmek áldokumentum jellege leginkább ezekben a megrendezett jelenetekben érhető tetten. Ha figyelmesen végignézzük minden idők egyik legsikeresebb természetfilmjének, a dél-afrikai Jamie Uyss által rendezett Sivatagi shownak a jeleneteit, hamarosan rájövünk, hogy egyetlen epizód sem mentes a tudatos képmanipulációtól: a „vájtszeműek” még azt is észreveszik, hogy a mézevő borzot kaptárhoz elvezető titokzatos madár ki van tömve, és damilokkal mozgatják a szárnyait, a fiókáit védő kacsamama által mocsárba csalt hiénát pedig egészen más helyszínen vették fel, mint a menekülő madárcsaládot. A Sivatagi showban megjelenő természet végletesen emberarcú: a szövőmadarak fészkét lakótelephez, a marabukat öreg arisztokratákhoz, a szőrős hernyókat hippikhez, a bogarakat Volkswagenekhez és limuzinokhoz hasonlítja a rendező, a film leghíresebb jelenetében pedig erjedő gyümölcsöktől megrészegült, majd másnaposan szenvedő állat-bohémek gegjein nevethetünk. Ez a fajta antropomorfizálás azonban megbocsátható: Jamie Uyss, akárcsak Homoki-Nagy István, vagy Walt Disney a középkori fabulák, és Kipling nyomdokain lépkedett, a filmjeiket átszövő bölcs humor és természetszeretet felmentést ad számukra.
DENT: 17.85pt">
DENT: 17.85pt">
Zöld poklok
DENT: 17.85pt">
DENT: 17.85pt">A kilencvenes években drasztikus változásokon ment át a természetfilm. Bár ekkoriban is készültek egészesés opusok, mint például a Baraka, vagy a Mikrokozmosz, a műfaj formája a sorozat, hordozója pedig a televízió lett. Ma már nem viseljük el a pátoszt, így a narrátor stílusa is megváltozott: olyan mondatok, mint például „gyöngyvirágillatot lehel a tavaszi szél”, vagy „a gemenci erdő mélységes csendjében is lüktetve zajlik az ezerarcú élet” ma már nem hangozhatnak el ismeretterjesztő filmben. Mivel a nagytotálok megmutatták a nagy összefüggéseket, eljött a premier plán ideje. Ahogy a pornófilm is áttért a korszakban a szuperközeli képekre, úgy természetfilmes is a részletek, a mikrokozmoszok rabjává vált. A nagyítás, éppúgy, mint a kicsinyítés mágikussá tesz, mert optikailag torzított világot vetít elénk, ám a felnagyított és megmagyarázott kép elveszti minden varázsát. A kilencvenes évek második felének természetfilmesei, görcsös igyekezetükben, hogy megmutassák a megmutathatatlant, elmagyarázzák az elmagyarázhatatlant, kiölték a misztikumot a műfajból, mert semmit sem hagytak a képzeletnek. A költészet és a titok mellett az epikus jelleg is eltűnt ekkoriban a természetfilmekből: nagy tablóképekkel, egyemberes hitvallásokkal és látomásokkal ma már csak elvétve találkozhatunk. A sorozatokkal eljött a részkérdések és a szakbarbárok ideje. Az új műfaj hordozói a Spektrum, és a National Geographic csatornák lettek, melyek az élővilág mozgóképes Noé bárkáinak vallják magukat, mindaz azonban, amit művelnek voltaképp nem egyéb, mint a természet végső szétforgácsolása, lealjasítása. A digitális kamerákkal készült steril felvételek már nem elégednek meg a részletekkel, a dolgokat a látható legextrémebb módon kell bemutatni. Így lelt hát rá a természetfilm az akciófilmek formakincsére: lassított felvételekben látjuk, amint a gepárd üldözi, utoléri, majd leteríti a szlalomozva menekülő gazellát; Mátrix-effektek kíséretében vehetjük szemügyre, amit a rókától megrémült, magasba pattanó, megmerevedő pocok körül megperdül a kamera; a Terminátort idéző képsorokban figyelhetjük, miként méri be a pók csápjaival a legyet; a Jurassic parkot megszégyenítő 3D dinoszauruszok között bolyonghatunk, 3D ősharasztokon taposva. Az édenkert alázatos őre, az állatokat mentő újkori Noé eltűnt, helyét átvette a showmester, aki krokodilok száját feszíti szét, kígyókat teker dereka köré, fehércápa uszonyokon pörög, pókokat tömköd a szájába, skorpióveremben fetreng, és mindezt a természetszeretet nevében teszi, még meg is gyűrűzi, meg is jelöli az állatokat, chipeket épít beléjük, hogy egy újabb showműsorban folytathassa gyalázatos ténykedését. Míg a nyolcvanas években szinte mindig cenzúrázták a ragadozók zsákmányszerzését bemutató véres jeleneteket, ma már pontosan szemügyre vehetjük, hogyan cincálják szét a krokodilok a gnúborjakat. Az akció és a sci-fi mellett a horror is helyt kapott a természetfilmek palettáján, a ragadozók texasi láncfűrészes gyilkosokká, Freddykké, alienekké változtak. A filmeket bombasztikus előzetesek vezetik be, és reklámok szakítják meg. A National Geographic és a Spektrum TV műsorában így válhatott a majomkenyérfa az extrémsportok színterévé, a madárpók és a kabóca pedig valóságshow-k ünnepelt sztárjaivá.
DENT: 17.85pt">A látványosságot persze lehet még fokozni, és ha már itt tartunk, további újításokat javaslok. Szívesen szemügyre venném például a leopárdfogba rejtett kamera szemszögéből, hogyan szakad át a megölt varacskos disznó nyaki ütőre. Szeretném darázsfullánkba dugott felvevő segítségével figyelni a megbénított állat testében terjedő mérget. Érdekelnének további intravaginális felvételek az elefántok párzásáról, és bolhapotroh nézetből felvett bolhaugrások is, sőt bevallom, azt is megnézném, miként folyja körül a szúnyogszívókába dugott kamerát a malária kórokozókkal fertőzött vér, és hogyan kergeti egymást az erek sztrádáin az antitest és az AIDS vírus.
DENT: 17.85pt">És persze mindenek előtt javallom egy újfajta valóságshow beindítását, Noé bárkája címmel, melynek főszereplői ezúttal állatok lennének. Lehet majd szavazni, kit hajítsanak ki elsőként a hajóról: a csúf varacskos disznót, a bűzös görényt, az evolúcióra szégyent hozó kacsacsőrű emlőst, az izgága cickányt, vagy az antiszociális keresztes pókot! A betelefonálók értékes jutalmakat kapnak, az utolsó bárkalakóval és a Noé jelmezes műsorvezetővel egészestés nagyjátékfilm és aranylemezre esélyes CD felvétel készül. Mi meg áhítattal zabálhatjuk majd a popcornt és ihatjuk a kólát, miközben tekintetünket mágikusan magába szippantja a képernyő, épp úgy, mint Altamira barlangjának egykori lakóiét a szakrális freskó.
DENT: 17.85pt">És amikor ilyen nagyszerű showműsorokat bámulhatunk, ugyan kit zavar az, hogy odakint, hátunk mögött az utolsó pók elejti az utolsó legyet, az utolsó erdőszegleten?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/08 16-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1994 |
