Vaskó Péter
Roma-kínai Rómeó és Júlia a magyar Harlemben, avagy a rap hasznáról és káráról.
A „nyócker” olyan kulturális hivatkozási ponttá vált itthon, hogy hovatovább kérvényeznünk kellene, hogy a világörökség részévé tegyék. A gangsta-rap felfutásával helyre kis verseny indult a „ki nyóckerebb, sittesebb, beszólósabb” versenyszámokban elsősorban rapzenekarok részvételével, de az utóbbi években erejét próbálgató krimi és bűnmozi is tett néhány tétova kísérletet a „magyar Harlem” mítoszának kihasználására.
Az időnkénti dokumentum-borzongásokon, vérszagra gyűlő rendőrműsorokon vagy az uborkaszezonban strichelő lányokra és családi tragédiákra vadászó esti bulvármagazinokon túl azonban játékfilmben utoljára a fentiek paródiáját nyújtó, abszurd szociohumorban utazó Roncsfilm talált érvényes fogást a hírhedt kerületen. Más próbálkozások (Rosszfiúk; Rinaldo) úgy pattantak le róla, mint hógolyó a jegesmedvéről, elsősorban hiteltelenségük, vér- és történetszegény műfaji sorvadtságuk valamint a kivitelezés reménytelen és kiábrándító punnyadtsága miatt.
Pedig a nyócker már hosszú évek óta „készen van”, a városi folklór része, kilométer hosszú a hozzá kapcsolódó legendák és valós események sora. Aki tényleg kíváncsi és sűrűt akar meríteni az ottani gulyásból, hamar azon kapja magát, hogy így kezd válogatni a valós események között: „á, ezt úgysem hinnék el”. Itthon tulajdonképpen a közhelyesnek számító (és olykor vadromantikával súlyosbított) felszínt sem tudtuk műfajilag megkarcolni (nyomor, kurvák, stricik, drog, lánykereskedelem, korrupt zsaruk), nemhogy hazai gettónk különös és saját ízeinek finomságait, árnyalatait visszaadni. Pedig a keveredő magyar, roma, kínai, mongol, török érdekszférák, szokások, túlélési stratégiák terepén lenne mit keresnie egy műfaji filmesnek, mint ahogy nekünk, nézőknek sem ártana némi látlelet és átvilágítás (mint ahogy az amerikaik legnagyobbjai tették azt Harlemmel, Bronxszal, Kis Itáliával és Chinatownnal, vagy a franciák Párizs vagy Marseille külvárosaival) hogy ebből a szempontból is legyen képünk jelenidejű magunkról és a „dolgok állásáról”. Mert jelenleg hiába értesülünk a sajtóból vagy rendőrségi hírekből egy kínai bukméker meggyilkolásáról, helyi nagymenőkről, vagy az így-úgy kitüremkedő gyűlöletről, mindez legfeljebb az előítéletek betokozodásához jó. A tolakodóan közvetlen élményekkel való frontális ütközések helyett gyakran és szívesen elvont és szintetikus világokba emigráló hazai rendezőink egyelőre nem (vagy nagyon szerencsétlenül) oldják őket történetekké, megértést, megemésztést, önismeretet segítő közös tapasztalattá. A film számára a nyócker, és amit jelképez, egyelőre egy zuhanó repülőgép lezárt fekete doboza.
De sebaj, gondoltuk, mert híre jött, hogy egy igazi nyolckerületi bennszülött készül elsőfilmet forgatni igazi problémákról, igazi romákkal, igazi kínaiakkal, igazi nyóckerületi macskakövön és az egészbe még valahogy Shakespeare is bele lesz keverve, meg minden. Izgatottan vártam, miként ered a rendező Ken Loach, Spike Lee, Mathieu Kassovitz, vagy pár súlycsoporttal lejjebb netán az 8 Miles, West Side Story, Taxi, vagy az Öld meg Rómeót! nyomába.
Mély szomorúságomra azonban negatív rekord született: a Rap, revü, Rómeó egyesítette magában minden eddigi magyar „gettófilm” hibáját és néhány újabbal is tetézte. Mindebben különösen kínos a klasszikus Shakespeare-mű megidézése, mivel az valóban a szerelem, dráma, humor és gyilok bámulatos keveréke, s melyből ráadásul kiderül, hogy szerzője nem csak hőseit, de közönségét is úgy ismerte, mint a tenyerét: a széküket a színpadra állító nemesektől kezdve a kakasülőn trónoló suhancokig.
A Rap, revü, Rómeó rendezője azonban úgy tűnik, minden beharangozás ellenére, sem a hőseit, sem a közönségét, sem a rendezői szakmát nem ismeri, vagy ha mégis, mindezt egyelőre nem tudja a vásznon élvezhetően és érdekesen megmutatni.
Pedig az alapötlet (mint már annyiszor) nem lenne rossz. A nyócker bűnös ölén egymásra talál a magát kereső, minden anyai óvás ellenére a kisstílű maffiózó bácsika csapatába álló Rómeó és a bizonytalan eredetű tornacipő-bizniszben érintett kínai Júlia. Sajnálatos mellékkörülmény, hogy nem sokkal első személyes találkozásuk után Dodi bácsika debil verőembere Rómeó jelenlétében megöli a lány öccsét. Ezután a filmben, az éppen élete főművének tekintett revü-bárját megnyitó, Dodi bá’ fogdmegjén kívül még elhullik számos rokon és üzlettárs, sőt, ráadásként még egy nyugalmazott, az ’56-os megtorlásban részt vevő bíró is, akinek egyébként semmi köze semmihez. Ja, és még van egy vidékről hirtelen karriervágyból felutazó rap-banda is (amolyan Fekete vonat paródia), akiknek szintén nincs sok közük az eseményekhez, viszont reppelnek (mellesleg nem rosszul).
Mint a fentiekből is látszik, a rendező elköveti a tipikus elsőkönyves, elsőfilmes hibát: minden ötletet egyetlen műbe akar zsúfolni, emiatt a történet kuszából szinte automatikusan válik kaotikussá és mindennek következményeként végül érdektelenné. Hiába érződik a szálak rafinált szövésére irányuló szándék, a dramaturgiai kapcsolóelemek kidolgozatlansága és a sztori túlzsúfoltsága miatt a történetnek se íve, se tétje, se tempója.
A film egyik különlegessége, hogy a rendező mindig éppen a lényeget ugorja át, és a resztlit mutatja meg. A szerelem például magától terem, mint a makk, már amennyire szerelemnek lehet nevezni az udvarlás, emóciók és amúgy bármiféle kommunikáció és átkötés nélkül következő egymásranézés-smaci-petting szekvenciákat, melyek együttes érzelmi és erotikus intenzitása sajnos nem éri el egy hentesbolti reklamáció szintjét sem. A bűnnel és kalanddal is így járunk: Rómeó elrablása helyett például mindössze azt látjuk, ahogy a kínai lány hősiesen kiszabadítja őt egy papírdobozból. Ettől senki nem fog vizet facsarni a karfából.
A forgatókönyv hibáit tovább súlyosbítja a szereposztás, amely éppolyan átgondolatlannak és esetlegesnek tűnik, mint a történet. Érthető szándék a közönségvonzó sztárok szerepeltetése, de nem biztos, hogy Gálvölgyi János a legszerencsésebb választás az intézeti srácból jól menő jegyüzéren át nyóckerületi keresztapaságig jutó hírhedt maffiózó szerepére. Egy fokkal jobban illik a vasárnapi túlélőket és villába zárt ápoltakat egy pillanatra magukra hagyó Stohl Andrásra a helyi vagány szerepe, de telitalálatnak azért nem nevezném. Ónodi Eszter szerepe mindössze annyi, hogy esti iskolás tanárnőként szűk pulóverben láthassuk elölről és hátulról (amiért egyébként férfitársaim nevében hálás vagyok), ennél többet a döglött mellékszálban, mint a bűntudattól begolyózott bíró lánya, önhibáján kívül nemigen van esélye nyújtani. De csak most jön a feketeleves: a címben megidézett roma Rómeó és kínai Júlia szerepét két kedves és igyekvő, de sajnos sakkamatőr fiatal játssza, mégpedig kínosan dilettáns módon (az üdvösséghez kevés, hogy egyikük roma, másikuk vietnámi). Az utószinkronnak hála, ráadásul számos szereplő közismert szinkronhangon szólal meg, amitől az az érzésünk támad, hogy a csúnya szleng nyomatása helyett a „nyócban” mindenki a szépkiejtés verseny döntőjére gyakorol, ami érthetően szintén nem fokozza a hitelességet. Ha mindehhez hozzávesszük az aggódó és bánatában alkoholizáló anyaként felbukkanó – máskor, másutt kiváló – Monori Lilit, akkor eljutunk a teljes színészi összeférhetetlenségig.
Utoljára le kell még mondanunk az elméletileg a film sava-borsát jelentő miliőről és környezetrajzról. Egy gettófilm hitelét és hangulatát a rendezőnek az a képessége adja meg, hogy vissza tudja-e adni a választott környékre jellemző hangulatot, az utcák, terek és épületbelsők sajátos atmoszféráját, amely ezeknek a történeteknek az egyik legfontosabb hatáskeltő eleme, már-már önálló főszereplője.
És amíg látatlanban is pontosan tudjuk itthon, milyen mondjuk Harlem látképe a tűzlétrákkal, rácsos kosárlabdapályákkal, kapucnis dílerekkel és spriccelő tűzcsapokkal, addig a hazai gettó ihletett képfestője még várat magára. Sajnos a Rap, revü, Rómeó is kihagyja a kínálkozó ziccert. Rómeóék lakása frissen felújított, a falban vadiúj konnektorok és kábeltévé, szűk, de rendes konyha, a szobában zongora, amin a hugica játszik – nehéz beleélnünk magunkat, hogy a nyomor kényszeríti rá Rómeót, hogy bűnözőknek sameszkodjon. Dodi bácsi lokálja szintén gyári új csicsabár (amúgy ablaktalan stúdiónak tűnik), a kínai üzleten is alig száradt meg a festék, igaz az iskolában enyhén kopott a lambéria. A gettót a – viszonylag konszolidáltnak számító – Népszínház utca néhány villanásnyi bevágása érzékeltetné. Magából a mély-nyóckerből szinte alig látunk valamit, a filmet nézve akár az ötkerben is lehetnénk (mínusz Parlament). Az igazi szakadtság, és a rapben állandóan emlegetett „gödöralji” életérzés csak egy-két kockányi időtartamra vendégszerepel a józsefvárosi pályaudvar homlokzatával (2 másodperc) egy rövid belsővel a kínai piacról (8 mp), valamint egy enyhén graffitis lépcsőházi fordulóval – az „utcát” amúgy általában egy telefonfülke és kétméteres környéke szimbolizálja. Bentlakásos gettó.
Sajnos újabb jó ötlet siklott ki az összecsapott forgatókönyv, a műfaji fogások ismeretének hiánya, az ügyetlen színészválasztás és színészvezetés, valamint a bátortalan megvalósítás miatt. A Rap, revü, Rómeó éppen az ellenkezője az ígért életközeli, multikulti, műfajokat egyensúlyban tartó mozinak: erőltetett, hiteltelen és unalmas film. Szerelmes kalandmozi, elreppelt Rómeó és Júlia helyett gondatlanságból leforgatott hibahalmaz, tévedések vígjátéka.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/06 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1943 |
