Hungler Tímea
Újabb sorozatgyilkossal gyarapodott a filmtörténet, ráadásul nem is akárkivel, minden idők első női sorozatgyilkosa bukkant fel a vásznon Aileen Wuornos személyében, aki hét férfit küldött a másvilágra valamikor a kilencvenes években. Mint azt a főcím is hirdeti, a film igaz történeten alapul – szép komótosan haladunk előre tehát az ámokfutás egyes stációin, rekonstruálva az eseményeket az első hullától az utolsóig, kicsit a Discovery Channel Törvényszéki detektívek; Ügyészek az igazságért című dokumentum-sorozatainak a modorában.
Szakadó esőben ül az alakításáért Oscar-díjjal jutalmazott Charlize Theron egy főút mentén kezében egy revolverrel – nem hiába sejtünk rosszat, mint az a flashbackekből hamarosan kiderül. Már aranyhajú kislányként is híres szeretett volna lenni. Az élet azonban megtépázta, és prostitúcióra kényszerítette: nélkülözés, szeretet nélküli évek, megaláztatások sora. Egy szép napon azonban hősnőnk életébe berobban a szerelem Selby személyében (Christina Ricci), és ez a mindent elsöprő érzés hatalmas önismereti tréningnek bizonyul: Aileen bizony leszbikus és sorozatgyilkos.
Patty Jenkins rendezőnő filmje meglehetősen közepes színvonalú alkotás, melodráma a javából annak minden kliséjével – egy elhibázott női sorsot láthatunk a vásznon, a film szépen sorra veszi a társadalom és a mikrokörnyezet felelőségét abban, hogy Aileen végül hogyan jutott el a visszafordíthatatlanig, hadd érezze csak a néző a mozi hősével együtt, milyen szemét és szexéhes is minden férfi a világban, és mennyire értelmetlenül szerveződik az amerikai munkaerőpiac, mely nem fogadja tárt karokkal Aileent, amikor az úgy dönt, ügyvéd vagy titkárnő szeretne lenni.
A melodrámához illően a könnyes szerelmi csalódás is helyet kap a filmben –nem elég, hogy hősnőnknek a bűneiért bűnhődnie kell, még kedvese árulásával is szembesülhet – csoda hát, ha a film végére együtt zokogunk Aileennel, mi több, hősként ünnepeljük?
Mivel a mozi közhelyes filmnyelvi megoldásoktól hemzseg, a munka dandárja a két főszereplőre marad, ők bele is tesznek apait-anyait (Charlize Theron legalább plusz tíz kilót), mellyel mint azt Oscar-díja is bizonyítja, az Akadémiát meg is hatotta.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/06 58-59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1934 |
| előző 1 következő |   | új komment |
| kava | #1 dátum: 2006-09-07 18:08 | Válasz |
| Annak, aki oly szerencsés, hogy a Száll a kakukk fészkére vagy Sylvia Plath olvasásakor találkozik csak mélyebben a pszichózissal, talán nem is tűnhet fel, milyen ijesztően pontos Theron portréja, amerikai filmben ez legalábbis igen szokatlan. Merthogy a film erről szól, és nem másról, ezt az elejétől egyértelművé teszi. Miért kell egy prostituált szánalmas munkahelykeresésébe az író/rendező vádaskodását belelátnunk? Erről itt szó nincs.
A filmnek rengeteg a hibája, amiről beszélni lehetne - a 'Based on true story' címke is csak ártott megítélhetőségének -, de ilyen felületes, beskatulyázó kritikát nem érdemel. | ||
