Kovács Marcell
Vitathatatlan ugyan hatása Tim Burton koromsötét Batman-filmjeire, az amerikai képregény-irodalom nagyágyújának munkásságát a mozi csak most fedezte fel.
Kevéssel azután, hogy híre ment, Alan Moore elhatárolódott a földi és földöntúli ügyekben egyaránt járatos undok magándetektív, John Constantine kalandjait feldolgozó produkciótól, sőt bizonytalan időre felfüggesztett mindenfajta együttműködést Hollywooddal, Frank Miller nagy meglepetésre beadta a derekát, és hosszú évek kitartó ellenállása után végül rábólintott rendhagyó noir sorozata, a Sin City megfilmesítésére. Nehéz elhinni, de a Batman régi köpenyét leporoló The Dark Knight Returns-zel (A Sötét Lovag visszatér) történelmet író Miller ez idáig mindössze két forgatókönyvvel járult hozzá a filmművészet gyarapodásához (Robotzsaru 2. és 3.), képregény-adaptáció pedig, hivatalosan, egyetlenegy fűződik a nevéhez, a Big Guy and Rusty the Boy Robot (Nagyfiú és Rozsdi a kölyökrobot) című gyerekeknek szánt rajzfilmsorozat. Ugyan vitathatatlan a hatása Tim Burton koromsötét Batman-filmjeire vagy Bruce Timm elegáns Batman-rajzfilmsorozatára, és még a szegény Daredevil is sokkal tartozik neki, mégis azt mondhatjuk, az amerikai képregény-irodalom nagyágyújának munkássága egyelőre kiaknázatlan terület a filmipar számára. Ha jobban állja a sarat angol kollégájánál, ez most könnyen megváltozhat, mert Miller roppant filmszerű, a villámgyors akciójelenetek és a méregerős drámaiság együttesére építő művészete a képregényeket kész storyboardként kezelő producerek szemében valóságos aranybánya.
A képregény-műfaj függetlenségét büszkén hirdető Miller vérig sértődne, ha hallaná, pedig nehéz lenne megcáfolni a kijelentést: a Sin City maga a papírra nyomtatott mozi. A film noir árnyékvilágát a manga dinamikájával életre keltő kockái olyanok, mintha a Sanghaji asszony Tsui Hark rendezte remake-jének végén egy ninja-kommandó vágna rendet.
„Az éjszaka forró, mint a pokol. Minden ragad.”
Ezekkel a lelakott szavakkal indult útjára 1991-ben az első Sin City-sorozat, amelyet azután tíz év alatt további négy követett, és még néhány vékonyabb-vastagabb szóló füzet. A fülledt, baljós ponyva-felütés állandó kiindulópontja a történeteknek. Lestrapált férfi kesereg szemétre való életén, majd találkozik egy bajba jutott vagy bajt kereső nővel, és innentől kezdve máris van értelme a létezésnek: le kell döfni, agyon kell lőni, péppé kell verni sok-sok gonosz embert, és mindig a nő érdekében. Miller hősei önzetlenek és erőszakosak, Mike Hammernek, a Mickey Spillane-regények mániákus igazságosztójának egyenes ági leszármazottai. Nincs vesztenivalójuk, magányosak, időnként súlyos betegek, túlfejlett erkölcsi érzékük tartja csak bennük a lelket: ha egy védtelen nőt méltánytalanság ér, beindulnak és vérben forgó szemekkel vesznek elégtételt. „A rohadt mindenit, de jó újra élni” – sóhajt fel Marv, a nyugtatókon élő börtöntöltelék bosszúhadjárata két véres állomása között. Nagykabátos, borostás figurája első pillantásra tökéletes ellentéte a képregények klasszikus, színes ruhás és jólfésült szuperhősének, pedig nagyon is közeli rokonok. Ugyanaz a céljuk: igazságot tenni az elvadult világban, csak Marv valamivel rosszabb esélyekkel indul. Sin Cityben a vérnyomok mindig a hatalmasokhoz vezetnek, magas rangú rendőrtisztekhez, szenátorokhoz, egyházi vezetőkhöz, szerencsés esetben csak a maffiához. Csatát lehet nyerni ellenük, de háborút soha. Marv ugyan megbosszulja szerelme halálát, de villamosszékben végzi. Hartigan nyomozó a That yellow bastard (Az a gyáva féreg) vigasztalan végkifejletében miután megmentette védencét, Nancyt, a kis táncosnőt, főbe lövi magát, mert csak így érheti el, hogy a lányt futni hagyják. Egy szerelmes ölelés, a nő el, majd a halántékhoz emelt fegyver képe két teljes oldalon, utána fekete alapon hatalmas fehér „BOOM”-felirat újra két oldalon, és végül az éjszakai hóesésben heverő holttest természetesen megint teljes kétoldalas képe. The end.
A Sin City egy befutott képregényszerzőtől meglepően merész formabontó kísérlet.
Erősen stilizált, a koromsötét háttérből fehéren világító formáit mintha a feketére színezett papírra radírral rajzolták volna. A film noir expresszív fényjátéka a manga finom egyszerűségével keveredik a lapokon. A szigorúan kétszínű ábrák a szürkét sem ismerik, és ritka a vonalkázós árnyékolás. A holdvilág vagy a lámpa fénye vakító fehérbe burkolja a kép egy részét, miközben minden mást elnyel a feketeség, sokszor egyetlen vonallal körbe lehetne rajzolni az egyébként nagyon is részletgazdag formákat. A fekete-fehér világba nagy ritkán egy harmadik szín is beköszön egy kék szempár vagy egy vörös ruha személyében. A legnagyobbat akkor szól ez a geg, amikor a That Yellow Bastard harmadik epizódjában végre megjelenő címszereplő tényleg rikító sárga színben pompázik.
Baljós árnyak fojtogatják a figurákat, redőnyök, ablakkeretek felnagyított rácsai szabdalják a kevés fehéren maradt felületet. A nézőpont folyton változik, a belsőket többnyire a sarokból látjuk, hol alulról, hol felülről, még szerencse, hogy állóképek, az ember így is beleszédül. Egy oldalon két vagy három kocka van csak, és az is téglalap, mert a rajzok az oldalt többnyire teljes hosszában elfoglalják. Nem ritka az egész lapot betöltő kép, némelyik még a szemközti oldalt is birtokba veszi. Ezt a „szélesvásznú” technikát majd a spártai hősök dicséretét zengő 300 című sorozatában teljesíti ki Miller.
A korábban eléggé szószátyár mesélő a Sin Cityben takarékoskodik a betűkkel, inkább hagyja a képeket beszélni. Nem szívesen ír a kockákba, a hosszabb, töprengő monológokat mindig az oldal margójára helyezi. Spórolós módszerével mintha egy Chandler-regényből a legerősebb mondatokat válogatná ki. Ugyanaz a megkeseredett, de kemény hangvétel, és ugyanaz a szókészlet is, csak Millernél gyakoribbak a fizikai fájdalomra vonatkozó kifejezések. „A tüdőm a mellkasomon szakított lyukon át lélegzik.” Nem csoda, Dwight McCarthy, a leghosszabb életű Sin City-hős, négy golyóval a testében zuhan ki az emeleti ablakból. Az A Dame to Kill for (Egy nő, akiért érdemes ölni) a cselszövő pókasszony noir-sémáját használja. Dwightot tőrbe csalja régi szerelme, megöleti vele gazdag férjét, hogy azután egy elcsábított zsaruval tüntesse el az útból. Dwightnak komoly sebészeti beavatkozásba kerül jóhiszeműsége, de megmarad és bosszút áll. Nem egyedül, segítségére van az első sorozat végén kivégzett Marv, aki a későbbi történetekben is rendre felbukkan, támasztja kitartóan a pultot a csehóban, jelezve, hogy a kezdő sztori valójában az utolsó a sorban. Marv kimenekíti a sebesült Dwightot a csapdából, ám a megtorláshoz csak ketten kevesen lennének. De velük vannak a kurvák.
„A lányok már csak ilyenek”
Sin City igazi szuperhősei a bordély-negyedben élnek, szigorúan a saját törvényeik szerint. A kurvák sem halhatatlanok, de mindig tudják, mit akarnak, és azt hogyan érjék el. Erősek, hiányzik belőlük a főszereplő férfi impotens önmarcangolása. Nem búsulnak a múlton, vállalják a sorsukat, de nem engednek beleszólást. Hallgatólagos megállapodás szerint a bordély-negyedbe rendőr csak kuncsaftként léphet be, saját érdekében.
A nők Miller rajzain nőstények. Formás testüknek gyakran egy egész oldalt szentel, olykor kettőt is. Nancy, a cowboy-szerkóban tekergő táncosnő egy alkalommal nyolc teljes oldalon keresztül lóbálja félmeztelenül a lasszóját. Dögös nőalakjai miatt Millerre a szexista címkét sütni azonban elhamarkodott ítélet volna. A nők nála mindig erős akaratú, független személyiségek. Amikor annak idején átvette a Daredevil-sorozatot, első dolga volt a rettenthetetlen ninja-harcos, Elektra később főszereplővé előlépő figurájának megalkotása, Martha Washington személyében pedig egy fekete gettócsajt küldött a vesztébe rohanó Amerika megmentésére. A Sin City kurvái kevésbé önálló figurák, mindig csapatként vannak jelen, olyanok, mint egy kifelé roppant erőt sugárzó család. A Family Values (Családi érzések) az ő jutalomjátékuk. Egy maffia-leszámolás vétlen áldozatául esett társukért állnak bosszút a görkoris ninja-lány, Miho vezetésével. Miho lehetőséget ad Millernek, hogy súlyos, fekete képeibe légies könnyedséget csempésszen. Az ő figuráján keresztül érvényesül a legdirektebb formában a manga hatása. A vékony vonalakkal ábrázolt, fehér ruhás figura a fekete környezetben szinte áttetszőnek hat. Akrobatikus ügyességgel veti magát ellenfeleire, mindig a levegőből érkezik. Kecses mozdulatai félelmetes erőt sugároznak.
Miller lelkes rajongója a japán képregény-művészetnek. Illusztrált már a középkori Japánban játszódó Wolverine-történetet, Ronin című sorozatában pedig egy szamurájt küldött a közeljövő New Yorkjába. Nem véletlen, hogy Kazou Koike és Goseki Kojima Kozure Okami-sorozatának második amerikai kiadásához ő rajzolta a borítókat. A busidó könyörtelen erkölcsisége mozgatja Miller hőseit is, és nem csak a szamuráj-karddal hadakozókat. A manga filmszerű ritmusa, a mozgást lelassító, azt fázisok sorozatában ábrázoló technikája is jelen van Millernél, a Sin Cityben különösen. A Big Fat Killben (Kiadós gyilkolás) Dwight a barátnőjével erőszakoskodó társaság egyik balszerencsés tagját a vécébe fojtja. A csatornából követjük a mozgássort az egyre közeledő arccal három képen át, majd zaklatott montázs következik: négy egész oldalas felvétel különböző irányból és távolságból váltakozva mutatja az eseményeket. Ha van a közelben ablak, azon előbb-utóbb kizuhan valaki. Ilyenkor üvegcserepek sűrű záporában hullik alá az áldozat, viszi magával a redőnyt is, hogy azután a földön apró darabokban találkozzanak újra. A filmszerűség a látványos akciókban a leglehengerlőbb. Miller hősei imádnak száguldozni, főleg régi, még a noir-érából visszamaradt autókkal, a Family Valuesban egy 1953-as Cadillac egyenesen a femme fatale szerepét játssza. „Ezek a mai kocsik mind úgy néznek ki, mint valami villanyborotva.” A bumfordi matuzsálemek suhannak az úton, kicsivel mindig a föld felett repülnek. Szinte hallani a fékcsikorgást, a golyózáporban robbanó szélvédő csörömpölését.
„Nem az esőtől remegek”
Sin City magányos hősei a természet gyermekei. Kivert kutyaként róják éjjel az utcákat, és Miller előszeretettel teszi ki őket az időjárás viszontagságainak. Szereti láthatóvá tenni a közeget, vízben, füstben megjeleníteni szereplőit, hogy a látvány még izgalmasabb legyen. A puha hópelyhek mindig lelassítják az eseményeket, a fekete papíron a fehér gombócok akkor is megnyugtatóan hatnak, ha éppen véres vadászat kezdődik. Az eső sűrű fátyolán keresztül viszont még keményebbnek hat a világ. Éles pengék szaggatják a levegőt, de a hős masszív figurája kihasít egy darabot az acélfüggönyből. Nem kétséges, a Sebezhetetlen viharkabátos képeinek is Miller az ihletője.
Ám a látszat ellenére a helyzet nem reménytelen. Az – egyelőre – utolsó sorozat, a Hell and back (A pokolba és vissza) főhőse kellemes esti autókázásra indul, váratlanul szerelembe esik, majd egyszerre azon kapja magát, hogy kegyetlen emberkereskedők ellen küzd teljes ninja-harci díszben. Wallace a rettenthetetlen skót nemzeti hős nevét viseli, és úgy is viselkedik. Naiv elszántsággal küzd a nő életéért, nem sopánkodik, nem emészti magát, kendőt köt a fejére, kardot ragad és nekiront a világnak. Telenyomják droggal (a képregény-univerzumban tett utazás füzete végig színes!), de hiába, egy gonosz szépség elcsábítaná, nem sikerül, a rendőrség is cserbenhagyja, kit érdekel. Az utolsó oldalon szerelmével az anyósülésen robog kifelé a bűnös városból, ahogy felkel a nap.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/06 14-16. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1926 |
