Tóth András György
Frankofón kirándulások a kilencedikből a hetedik művészetbe, a képregényből a moziba.
1990-ben a délnyugat-franciaországi Angouleme-ben nyílt meg a Nemzeti Képregény és Kép Központ, amely egyszerre kutatóintézet, múzeum, könyvtár és főiskola. Amellett, hogy az esemény mintegy betetőzte a kilencedik művészetnek tartott képregény huszadik századi diadalmenetét Franciaországban, jelzésértékűnek is tekinthető: hivatalos keretek közé helyezte a mozgóképpel való együttműködését. A képregény mellett ugyanis az ott dolgozó kutatók és tanuló művészek a digitális képalkotással is megismerkedhetnek, mely ma már a filmművészet szerves része. A hatvanas évek óta, amióta a frankofón képregényhősök népszerűsége először késztette arra a filmkészítőket és a kiadókat, hogy papírról celluloidra ültetve is lehúzzanak egy bőrt a hőseikről, az együttműködésnek számos formája kialakult, korántsem korlátozódva a képregénysztorik egy az egyben történő megfilmesítésére.
Az adaptáció legegyszerűbb, vegytiszta esete, amikor egy teljes történetet tartalmazó, egyedi könyv, melynek nincs se előzménye, se folytatása, megtetszik egy rendezőnek, s filmet forgat belőle. Az irodalom megfilmesítésének eme bevett módszere azonban a képregényre kevéssé jellemző, hiszen általában olyan művek mozivászonra vitelére vállalkoznak, amelyek kellő ismertségre tettek szert már album alakban. Ez pedig ritkán következik be egykötetes képregények esetében, melyek többnyire szűkebb közönségnek szóló művészi alkotások. Azért itt is akad néhány példa: az egyébként olasz, de Franciaországban is nagyon népszerű Milo Manara legendás Le Déclic (A bekattanás) című erotikus albumából 1985-ben rendezett egy jellegtelen filmet az inkább színészként ismert Jean-Louis Richard. Hasonlóan észrevétlen maradt Olivier Austen 1991-es adaptációja, melyet a franciák által a művészképregény egyik atyjaként tisztelt, szintén olasz Hugo Pratt Jesuit Joe című albumából készített egy XIX. századi nyugat-kanadai métis (félvér indián) furcsa ámokfutásáról.
Sokkal jellemzőbb, hogy a filmesek egy képregényalakban már nagy sikert aratott sorozatot szeretnének adaptálni. Ilyenkor dönteniük kell, hogy a sorozat egyes darabjait próbálják-e filmre vinni, vagy pedig új történetet találnak ki hozzá, szellemiségét tiszteletben tartva. Az előbbire a legkövetkezetesebb, nálunk is ismert példa Terence Hill mozifilmje és nyolcrészes tévésorozata, amelyet a belga Morris Lucky Luke (Talpraesett Tom, más fordításokban Willám Will) című westernsorozatának egyes albumaiból adaptált. Az egyébként meglehetősen gyengére sikerült filmsorozat érdekessége, hogy a filmbeli Lucky Luke azért nem virít a képregényben megszokott kék-sárga-piros kosztümében, mert Terence Hill babonából ragaszkodott a Nevem Senki-ben használt jelmezéhez. Amikor Claude Zidi a kilencvenes évek végén belevágott a legnépszerűbb francia képregénysorozat, az Astérix és Obélix megfilmesítésébe, nem engedélyezett hasonló színészi szeszélyeket (pedig Gérard Depardieu-vel az élen egész sztárparádét vonultatott fel), sőt annyira elvitte az alkotó energiát a rajzok hiteles átültetése jelmezben és díszletben, hogy a történet sajnos haloványra sikerült. Ahelyett, hogy egyetlen album sztoriját dolgozták volna fel, megpróbálták ötvözni a legnépszerűbb epizódok legismertebb eseményeit, s így az eredmény emészthetetlen katyvasz lett. A képregény sikere azonban még ezt is feledtetni tudta, a filmből befolyó bevétel rábírta a producereket a folytatására. A Kleopátra küldetés rendezője, Alain Chabat hívebben, ugyanakkor szabadabban adta vissza az Astérix és Kleopátra című 1963-as képregényalbumot. Az eredeti történetvezetést szinte érintetlenül hagyta, ugyanakkor teletűzdelte egyrészt a film, másrészt a huszonegyedik század elejének világára tett humoros utalásokkal. Mivel az Astérix képregénysorozat humorának alapját is a jelenre kikacsintó anakronizmusok adják, ez a módszer nemcsak megengedhető, hanem egyenesen kívánatos is. A film ráadásul magát a képregényt is parodizálja például a folytonosan változó nevű szereplőkkel. A magyar változatnál külön kiemelendő Speier Dávid Csörögi István által szinkronra vitt szövege, mely egy magyar képregényfordítói hagyományt folytat: az eredeti prózát szabadon átköltött versre cseréli. A máskor kritizálható módszer (hiszen a képregényt gyermekirodalommá degradálja) ez esetben nagyon a helyén van: túl azon, hogy néhol Romhányival vetekedően blőd, a szójáték- és kínrímzápor önmaga paródiáját nyújtja.
Jean-Claude Forest Barbarella című sci-fi sorozata a hatvanas években főszerepet játszott a francia képregény felnőtté válásában, már ami az erotika ábrázolását illeti. A bájait gyakran kevéssé leleplező főhősnőt Jane Fonda játszotta a Brigitte Bardot-t is felfedező Roger Vadim (És Isten megteremté a nőt; Veszedelmes viszonyok) által 1968-ban filmre vitt első epizódban, mely a sci-fi kellékeire még rá is tett egy lapáttal az akkori pszichedelikus divathullám jegyében. Ma a képregénysorozat további darabjainak filmrevitelét tervezik amerikai produkcióban, Drew Barrymore főszereplésével. Az amerikai filmproducerek láthatóan nemcsak a francia filmek, hanem a francia képregények remake-jeire is vevők: a Jeremiah című új amerikai sci-fi tévésorozat, melyben egy vírus világméretű pusztítását csak a kamaszkort még el nem ért gyerekek élték túl, a francia Hermann hasonló című képregény-sorozatából készült.
Filmgyártó képregényszerzők
Gyakori az is, hogy a képregényszerző saját maga vág bele műveinek megfilmesítésébe, és magára vállalja a forgatókönyvírást, sőt néha a rendezést is. A hihetetlenül termelékeny belga képregény-forgatókönyvíró, Jean Van Damme így a Les maîtres de l'orge (Az árpa urai) című, egy belga sörgyáros család tizenkilencedik és huszadik századi generációinak történetét bemutató realista képregény-sorozatából csinált szappanoperát a France 2 számára. Az eredetihez egyébként szolgaian hű tévésorozat egyetlen nagy újítása, hogy a francia közönségre való tekintettel a helyszínt Észak-Franciaországra változtatták.
Izgalmasabb, amikor az alkotó igyekszik valami újat is kihozni képregényének a film médiumával való találkozásából. François Schuiten és Benoît Peeters építészeti utópia-sorozata, a Les Cités Obscures (Rejtett városok) eleve multimédiális mű, vagyis képzelt világukat nemcsak a képregény eszközeivel mutatják be (Filmvilág, 1997/1). A fiktív kiállítások, köztéri installációk és áltudományos konferencia-előadások sorába illeszkedik a B.-dosszié (Le dossier B) című áldokumentumfilm is, mely szerint Brüsszel valóban abnormális városfejlődését az utóbbi 150 évben egy építész és várostervező szekta okozta, akik a Rejtett Városok párhuzamos világával tartanak fent kapcsolatot a belga főváros különböző pontjain található titkos átjárókon keresztül. Maga a dokumentumfilm finom műfaji paródia, melyben a két szerző színészként is megjelenik.
Didier Tronchet rajzoló szintén képregényből kiinduló multimediális szerzőnek mondható, hiszen legnépszerűbb humoros sorozatának főhősét, Jean-Claude Tergalt, a nőhiányban szenvedő komplexusos férfi prototípusát saját maga vitte színpadra egy sikeres one-man show-ban. Nem csoda, hogy filmrendezőként is ki akarta próbálni a tehetségét. A 2002-ben bemutatott Le nouveau Jean-Claude (Az új Jean-Claude) című vígjátékában nem Tergalt láthatjuk viszont, hanem egy hozzá hasonló problémákkal küszködő figurát, azonban a vadonatúj történet ellenére a szereplők és a poénok egy részével már a képregény-sorozatban is találkozhattunk. Felfoghatjuk úgy is, hogy korábbi példáinkkal, sőt saját színházi előadásával ellentétben Tronchet nem vállalkozott rá, hogy képregénye világát filmre vigye, ezért csinált egy „új Jean-Claude-ot”. Az igazi csavar a dologban, hogy a filmnek készült egy képregényváltozata is, melynek a filmével teljesen egyező történetét nem Tronchet, hanem egy más stílusban dolgozó művész rajzolta meg. Ilyenformán az új Jean-Claude már tényleg minden formájában új.
Az eredetire visszaható adaptáció a képregény és a film között húzódó kreatív határmezsgyére visz bennünket, ahol a rajzolók és forgatókönyvírók olyan filmes projektekben vesznek részt, melyek csak nagyon áttételesen, vagy egyáltalán nem kapcsolódnak a képregényhez. A rajzolók tehetségét gyakran arra vetik be a rendezők, hogy filmjeik képi világát kidolgozzák, akár engedély nélkül is. Egyik űrszörny olyan, mint a másik, mégis feltűnő a hasonlóság például a Csillagok háborúja filmsorozat és a Jean-Claude Mézières által rajzolt Valérian képregénysorozat egyes űrhajói és szereplői között. A probléma csupán az, hogy a képregények mind 1975 előtt születtek, a Csillagok háborúját viszont csak 1977-ben kezdték el vetítetni a mozik, és Mézières-t senki nem kérdezte meg. Sőt George Lucas odáig ment, hogy epizódelemeket is átvett a Valérian-sorozatból, ilyen például a főhős lefagyasztási módja vagy a visszataszító szörny által fogva tartott bikinis hősnő. Hasonló lenyúlásokat vél felfedezni a rajzoló a Conan, a barbár és A függetlenség napja című filmekben is.
A másik nagy francia sci-fi képregényrajzoló, Moebius (valódi nevén Jean Giraud) közreműködött olyan klasszikusok képi kidolgozásában, mint az Alien-sorozat, vagy a virtuális valóság-filmek között úttörő Tron, de állítólag hatott a Szárnyas fejvadászra is, anélkül, hogy a nevét említenék a film végén. Luc Besson mindkét rajzolót felkérte, hogy dolgozon Az ötödik elem című filmjében, a repülő taxik például a Valérian-sorozat egyik részéből származnak. Emlékezetes François Schuiten rajzoló munkája is Raoul Servais 1996-os Taxandria című félig animációs fantasztikus filmjén, mely magyar színészeket is felvonultat, mert részben budapesti stúdiókban forgatták.
Nem véletlenül hasonlít egymásra a filmek rajzolt storyboardja és a képregény: előfordul, hogy képregényrajzolókat kérnek fel egy storyboard elkészítésére. Bár ilyenkor nem lesz önálló mű a rajzolt verzió, a gyűjtők számára mégis értékes lehet, mint például az angoulême-i nemzetközi képregényfesztivál nagydíjasának, Régis Loiselnek a rajzai Olivier Dahan 2001-es Le Petit Poucet (Hüvelyk Matyi) című filmjének storyboardjában, mely külön is értékesítésre került, és a film DVD-változatán is megtekinthető az extrák közt.
Végül nem elhanyagolható azon képregényszerzők munkássága sem, akik képregényes hátterüktől független filmek készítésére adják a fejüket. A felületes szemlélő számára a képregényrajzoló Marc Caro Jean-Pierre Jeunet-vel együtt társrendezett filmjei képregény jellegűek, hiszen karikatúra-szerűek az alakok, gyakran gyorsak a vágások, pereg a történet. Tudományos alapossággal vizsgálva a dolgot e jellemzők persze nem kötődnek különösebben a képregényművészethez: a Delicatessenben és Az elveszett gyermekek városában kidolgozott egyedi stílus maximum annak a képnek felel meg, mely az emberek többségében él a képregényről. Amint az például a szerb származású képregényrajzoló, Enki Bilal filmes próbálkozásaiból is kiderül, a Caro-Jeunet féle stílus nélkül is alkothat szerves egységet a filmes munkásság a képregényessel. Bilal vészjósló, piszkos, elkenődött körvonalú, de mozdultatlan rajzai a hullafoltos, merev arcú figurákkal ugyanúgy egy anti-utópisztikus jövőben (és néha jelenben) játszódnak, mint rideg színvilágú, lassan hömpölygő futurisztikus filmjei, melyek az életműbe való stiláris illeszkedésük és a felvonultatott sztárszínészek ellenére sem sikerültek olyan jól, mint képregényei. Az önálló sztorijú Bunker Palace Hotel és Tykho Moon kudarca után Bilal most egyik legsikeresebb albumának, a La femme-piège-nek (A csapdanő) filmes adaptációját készítette el, miközben folytatja a képregényrajzolást is.
Szinte nincs is olyan művészeti ág, melyben eddig ne próbálkozott volna a chilei származású filozófiaprofesszor, Alejandro Jodorowsky. Képregény-forgatókönyvírói pályafutása alatt a legnagyobb francia rajzolókkal (Moebius, Boucq) dolgozott együtt többnyire extravagáns sci-fi albumokon, rendezőként viszont provokatív szürrealista-fantasztikus filmjeiről (El Topo; A Szent Hegy; Santa Sangre) ismert a hozzáértők szűk körében. A hetvenes évek közepén egy elkezdett, de meghiúsult mega-projekt keretében Frank Herbert Dűnéjéből akart filmet forgatni Salvador Dalí és Orson Welles szereplésével, a Pink Floyd zenéjére, valamint Moebius, H. R. Giger és Dan O'Bannon tervezte látvánnyal (ők hárman végül az Alien keretében működtek együtt). Közös nevezőnek Jodorowsky életművében talán a szürrealista behatást, a természetfeletti jelenlétét és a metafizikai kérdések boncolgatását tekinthetjük, azonban hiába keresnénk nála formai párhuzamokat képregény és film között.
A közeljövő számos érdekességet tartogat a filmre adaptált képregények terén, sok ismert albumra és sorozatra megvásárolták a megfilmesítési jogot, közülük több projekt megvalósulóban van. A felkapott francia színész, Vincent Cassel (A gyűlölet; Bíbor folyók; Visszafordíthatatlan) például rövidesen egyszerre két képregénysorozat francia filmváltozatában is látható lesz: egyrészt Jean Giraud klasszikus westernjében, a Blueberryben, másrészt egy népszerű kalandsorozatban, a Bob Morane-ban is, melyet a Farkasok szövetségét rendező Christophe Gans visz vászonra. A képregényművészet siralmas magyarországi helyzetét tekintve pedig csak remélni tudjuk, hogy Steven Spielberg végre rászánja magát a Tintin-sorozat régóta tervezett megfilmesítésére, a film nyilván eljutna hozzánk is, s bizonyára felkeltené annyira az érdeklődést az eredeti képregény iránt, hogy megérné végre magyarul is kiadni.
A cikkben említett képregények többsége megtekinthető a Francia Intézet könyvtárában (1011Budapest Fő u. 17.).
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/06 17-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1923 |
