Vaskó Péter
Meg vagyok róla győződve, hogy a hetvenes éveket Isten pokoli rosszkedvében teremtette. Az évtized maga a vállalhatatlan vérciki, az infernális punnyadtság és globális impotencia korszaka. A nyugati kultúra mintha elment volna hazulról, elérkezett az egyre rosszabb filmek, a Disco-kóma valamint a geil cipők, nadrágok, hajak és szemüvegek divatja, amitől a legbékésebb ideérkező marslakó is tömegmészárlást rendezett volna a földön.
Ezen a meddőhányón aztán olyan tévésorozatok hajtottak ki, mint például a Starsky és Hutch, amely akkor ugyan a kanyarban nem volt a Kojakhez képest, de messze felülmúlta az utánozhatatlanul aszexuális Derrick felügyelő szemtáskáit és fáradt hangú örökös rábeszélését („adja ide azt a fegyvert”), vagy a Tetthely (Tatort!) minimalista kalandfelfogását. Volt benne egy bazinagy piros autó, beszédképtelen, melltartó nélküli szőke csajok, és lehetett választani a fekete schlemil (fiúk választása) és a szőke nyálgép között (kötelező csajválasztás).
Ha nem jön el a kétezres éveknek (lásd még: napjaink) a ’70-esekre ijesztően hasonlító neobarbár, agyhűdött időszaka, talán örökre elfelejtjük a Charlie angyalai valamint Starsky és Hutch-féle langyos kamaszkori izgulnivalókat. De úgy tűnik, akkora gáz van, hogy még az ilyen filmzombik is kikelnek a filmgyári szarkofágokból.
Hálaisten a rendező Todd Phillips is úgy gondolta (a Charlie-görlökkel ellentétben), hogy az egész csak akkor működik, ha úgy ahogy van, kiröhögjük az egészet mikrofonfejjel, hímzett farmerdzsekivel, banánüléses bringával, félbarkóval, neonpadlós csillagfénydiszkóval, műszálas inggel és hónunk alá csapható csuklószíjas autóstáskával együtt (brrr!). És istenuccse, a nem túl fényes karrierű direktornak most majdnem sikerül is a dolog, van pofátlan Szelíd motorosok-poén, travoltás parkettördög-szcéna, és a történet is épp annyira elcsépelt, színtelen, szagtalan, nullfokos zérósztori, mint az eredeti sorozat minden része. A férfiak dolga hogy narkót áruljanak vagy kergessék a bajuszos drogbárókat, a sassoonos nőké pedig (akik életük kalandjának tarthatták, ha seggükre csapott egy maffiózó), hogy megtanuljanak magassarkúban járni és vigyázzanak, hogy martinizés közben a napágyról bele ne essenek az úszómedencébe (az utolsó macsó békeévek).
Röhöghetünk a 20-30 évvel ezelőtti összes valódibőr csípődzsekis bénaságon, már amennyire a rendező és a két főhős Ben Stiller (Starsky) és Owen Wilson (Hutch) tehetségéből, felváltva hol jobban, hol kevésbé futja. Nosztalgikus „kemp” kacarászáshoz jó, a Huggy Beart alakító Snoop Dogg is, a piros kocsi fehér csíkkal nemkülönben, aki a többi miatt nézné meg, inkább hagyja ki. A sorozat ismerete nem kötelező, de anélkül végképp nem érdemes.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/05 60-61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1919 |
