Kovács Marcell
Richard Linklater lefeküdt Hollywoodnak, és nem lehetünk neki eléggé hálásak ezért. A felnőtté válás problémáira szakosodott rendező a nagy semmi filozofikus valamivé alakításának munkálatait kis időre felfüggesztve végre összeütött egy tényleg jópofa vígjátékot, a Spinal Tap Turnéja óta talán a legjobbat rock-témában. Az elit iskola áporodott levegőjét a lázadás fuvallatával felfrissítő kamutanár rockzenész kalandjaiban a diákságot felszabadító tanár-titán demagóg közhelye Jack Black egész estés kabaré-számaként értelmeződik újra. Linklater és alkotótársa, az író Mike White – aki a gitárt barátnőre cserélő megtört haver szerepében látható is – hibátlanul mondják fel a kötelező anyagot. Inkvizítor igazgatónő, zombitalálkozót idéző szülői értekezlet, partizános titkos szervezkedés mind kipipálva. A produkció igazi motorja, az elviselhetőség határáig eleven Black a Pop, csajok, satöbbi felsőbbrendű lemezbolti eladójának figuráját saját zenész-életéből vett viccmetálos pózokkal turbózza fel: nem fér a bőrébe, olyan elánnal dobálja magát, akár egy százhúsz kilós Jim Carrey.
Hiába mai a történet, a Rocksuli ugyanúgy a nosztalgia filmje, mint a hetvenes években játszódó Majdnem híres, Detroit Rock City vagy éppen a Tökéletlen idők Linklatertől. Rockhősök társasága is lehetne a címe, egy múlt századi jelenségre emlékezik megkapó szeretettel, és azokhoz a menthetetlenekhez szól igazán, akik a Pop, csajokban a szerelmi kalamajka helyett a lemezborítók feliratára koncentráltak. Ahogy egy jó hollywoodi komédiához illik, a kínkeserves mindennapok kellemesen lakható színben tűnnek fel a vásznon, végül az eufórikus befejezés a világéletében stadion-színpadokról álmodozó főhőst a tanítás utáni rock-szakkör boldog vezetőjeként mutatja. Tényleg diadalként kellene megélnünk ezt a fiatalkori vágyakra mért megalázó vereséget? Kénytelenek vagyunk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/05 59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1916 |
