Láttuk még

Hős

Varró Attila

Van egy több mint kétezer éves kínai legenda, amelyet az utóbbi időben előszeretettel idéznek fel a reformok és az újraegyesítési tervek lázában égő hazájában: hőse a Kínai Birodalmat megteremtő Qin uralkodó és az általa leigázott, majd országához csatolt szomszédos királyságok egyikéből meggyilkolására érkezett nemes szívű kardforgató. A téma éppen időszerűsége miatt igen kényes, nehéz úgy hozzányúlni, hogy a közvélemény ne vonjon le aktuálpolitikai tanulságokat belőle – előbb Hong Kong és Macao, újabban Tajvan vonatkozásában. A friss filmadaptációk külön pikantériája, hogy azokat a híres ötödik generáció hajdani két vezéralakja, Chen Kaige és Zhang Yimou jegyzi, azé a filmkészítő nemzedéké, amely a sok évtizedes diktatúrával szemben annak idején elsőként fogalmazott meg burkolt, de határozott kritikai véleményeket, legyen szó az Isten veled ágyasom és a Kju Dzsu története kortárs paraboláiról vagy Vörös lámpás-féle, múltba helyezett allegóriákról.

Míg Chen Magyarországon már vetített A császár és a gyilkos című művét bonyolult karaktereivel és célzatos dialógusaival nem nehéz egyfajta programfilmnek tekinteni, addig a korábban sokkal politikusabbnak számító Zhang igen meglepő módon vérbeli wuhszia-filmet farag az inkább szimbolikus jellegű összecsapásból, elképesztő számítógépes trükkökkel és légibalett mutatványokkal, valamint olyasfajta mitikus méretű főszereplőkkel, akikről lepattannak a való világ kisszerű problémái. Qin uralkodó meggyilkolására ezúttal négy legyőzhetetlen kardforgató szövetkezik, ám a végjátékban egyetlenre, a Névtelen Mesterre marad, hogy elérje a sikeres merénylethez szükséges legalább tíz lépésnyi távolságot – az időközben főhősünket ért tanulságok azonban kérdésessé teszik, vajon ki is használja-e a számtalan nehézség árán kiharcolt testközelség előnyét. Zhangot épp a film konklúziója miatt vádolták szemérmetlen állami propagandával, miközben az addig eltelt másfél óra másról sem szól, mint minden hagyományos filmkészítői szándék (köztük a konkrét társadalmi üzenetközvetítés) teljes megtagadásáról.

A Hős az ezredfordulós esztendők bátran egyedülállónak nevezhető szuperprodukciója, ahol a hatalmas filmgyártó gépezet, minden technikai nóvumával és sztárgárdájával végre hamisítatlan művészi produktumot állított elő. Nem is a tömegfilmtől viszonylag idegen narratív struktúra ennek legékesebb bizonyítéka, hiszen az egyazon eseménysort több különböző olvasatban előadó cselekmény a Vihar kapujában óta azért gyakran megfordult már Nyugat és Kelet hollywoodjaiban egyaránt – sokkal fontosabb az a szerzői hozzáállás, amely folytán a film ezúttal valóban Képekből építkezik, nem csupán meseillusztráció gyanánt használja őket. A Hősben a filmművészet újra régi, elfeledett néma évtizedeit idéző fényében tündököl: formák, textúrák, színek és mozdulatok lenyűgözően komponált kavalkádja, amelyben mellékesen szó esik emberfeletti hősökről, tragikus érzelmi konfliktusokról és magasabb rendű erkölcsi elvekről, de ezekre koncentrálni legalább akkora vétek lenne, mint ismerős olasz szavakra vadászni valamelyik Verdi-áriában. Multiplexekben ez feltehetőleg nem számít erős érvnek, így a Hős még a Tigris és Sárkány szerény rajongótáborára sem igen számíthat – az igényes artfilm-barátok többsége pedig bizonyára pofátlan giccsként könyveli majd el az egészet. Utóbbiakat halkan emlékeztetném a Nagyvárosi fényekre, a Vörös cipellőkre vagy akár Hitchcock csókjeleneteire.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2004/05 58. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1914

Cikk értékelése:

szavazat: 1202 átlag: 5.6

előző 1 következő

új komment