Vaskó Péter
Jól csak a kardjával lát az ember. A népszerű Zatoichi-sorozat Takeshi Kitano átiratában.
„Cipőt a cipőboltból” – csambarát Japánból. Ezt nem csak valamiféle originál-sznob márkahűség mondatja, mint inkább az utóbbi idők ameriko-japán szamuráj tempóinak tapasztalata. A közelmúltban nyugaton a poszt-pop fenegyerek Tarantino (Kill Bill), és az örök citromdíjas sztár Tom Cruise (Az utolsó szamuráj) keverte a hamisított, kannás csambarát. A felelet Takeshi Kitano márkavédett kultrendező mozija, egy újabb rész a Zatoichi-sorozatba.
Már a gesztus is különös, ahogy a sokszorosan felmagasztalt Kitano örömmel (mégpedig valódival, nem afféle kemp gúnymosollyal a szája szélén) merítkezik meg az otthoni ponyvában, hogy hozzátegye saját széljegyzetét a Japánban ’60-as ’70-es években nagy sikerrel futó, a mozikban majd 30, míg a tévésorozatként több mint 100 részt megért Zatoichi-sorozathoz. (Olyan gesztus ez, mintha Kubrick megrendezte volna a Pókember 31. részét; mellesleg, ki merné nálunk leforgatni a Tenkes kapitánya visszatért?).
A vak kardforgató, akit maga a rendező, Takeshi Kitano alakít, ez alkalommal is egy yakuzák sanyargatta faluba érkezik, ahol hamarosan összetalálkozik egy vándorló testvérpárral, akiknek családját évekkel ezelőtt kiirtották a banditák, és most nincstelenül és bosszúra szomjasan járják az országot. Mint kiderül, a falu „szerencsejáték-piacáért” harcoló két banda egyike épp a volt gyilkosokból áll, ráadásul főnökük egy kivételes képességű kardforgatót fogadott fel testőrként.
A japán és a jenki szamuráj összehasonlítása sokat elárul a kultúr-közhelyek természetéről. A kívülről közelítő kezében a jellegzetes motívumok (faarc, márványméltóság, zen-kert, papírfal) a nosztalgikus romantika és egzotikum koordinátarendszerében elhelyezve könnyen válnak keleti szalongiccsé. Mindehhez ájult csodálat és kultúrgyarmatosítás különös keveréke adódik, melyben bizarr adalék, mikor az egyébként semmi másban nem hasonlító két filmben az „egyenes orrú” fehér hős (sápadtfakó Uma Thurman és hidratált Tom) kioktatja japániságból, vívásból, erkölcsből a helyieket, hogy tudják és érezzék, hol a helyük („tiszteljük a legyőzött másokat”). Tarantinónál a sok vérbe legalább némi irónia is vegyül, Tom Cruise-nál egy csepp sem. Persze ezek a karikatúrák hazabeszélnek: jenki ember két hét felkészüléssel eszkimóbb az eszkimónál, fókább a fókánál. Mintha Britney Spears tulipán-piercinggel, hajába fokost tűzve megjelenne a bakonyi betyárbanda élén és szinkópásan felpofozná a veszprémi csendőröket.
A japánoknak ezzel szemben óriási előnyük, hogy nem kell mindenáron a japáni kultúrában járatosnak látszaniuk, ezért ráérnek másra figyelni, kezdhetik például rögtön az emberrel is. Otthoni legsikeresebb mozivívóik nem afféle csikóbőrös, rozsdamentes szamurájok, a Kozure Okami-sorozat főhőse például babakocsit tolva (benne négyéves-forma fiával) járja az országot bosszúhadjárata során. A másik nagy hazai kedvenc kardművész, Zatoichi meg éppenséggel nem egy mintajellem: rongyos, iszákos, szerencsejátékos, ráadásul vak masszőr, egyszerre mókás és méltóságteljes, és olyan ellenfelekkel akad össze, mint Kuroszava csavargó, káromkodó és még nála is részegesebb Yojimbója vagy a kínaiak híressége, a félkarú vívómester (amolyan Predator vs Alien).
Zatoichi igazi népi hős, illetve nem-hős, szemtelenül egyszerű fickó, tipikusan az a figura, aki minden kultúra alapja és kötőanyaga, és aki persze rendre hiányzik minden reprezentatív plakátról, Buga Jakab, Matula bácsi vagy Regős Bendegúz távol-keleti rokona. Jellemző, hogy míg például Tom Cruise Az utolsó szamurájban a turista meghatott nosztalgiájával veszi leltárba a szamuráj-vonásokat (pályázva a lelkiismereti Oscarra), addig Zatoichi győzelmeinek titka éppen dísztelenül derűs és pátoszmentes személyisége. A problémákba, bandaháborúkba, leszámolásokba csupán belekeveredik. Bár saját ügye mindösszesen a szaké-iszogatás, kockázás és a profi masszázs lenne, felháborító szabadsága és az elesettekkel, szerencsétlenekkel való együttérzése folyton bajba sodorja, amiből aztán mindannyiszor kénytelen kivágni magát és a rászorultakat. Ennél általában nem képvisel nagyobb ügyet, nem papol például szabadságról, mivel szabad, nem őriz hagyományt, mivel ő maga az, nincs szüksége effélére, az életnek van rá szüksége, hogy egy ilyen szélsodorta, egyszerű fickóval gyógyítsa a világ krónikus gonoszságát.
Ez a gonoszság pedig filmről filmre fáradhatatlanul ugyanaz: egy szegény és vak ember a vérzivatarban, egy kis vidéki helységben, amit fegyveresek terrorizálnak, mégpedig legtöbbször két rivalizáló gengsztercsapat. Valamelyik táborhoz csapódni épp olyan értelmetlen lenne, mint tűzvész és árvíz között választani, ezért mindig az egyéni helytállás marad választásul, Zatoichit még a róninok (gazdátlan szamurájok) megvásárolható hűsége sem köti, a pokoli zűrzavarban legtöbbször egyedül a szívére hallgat. És e földi pokolban jól csak a kardjával lát az ember.
Zatoichi legyőzhetetlenségének titka nem csupán a bámulatos vívótehetség, hanem elsősorban a személyiség, a humor és együttérzés, hogy ismeri önmagát és ért másokat – ez túlélésének és ellenfelei halálának titka. Zatoichi, akárcsak Teiresziász, vakságában teljesebb világot érzékel.
S hogy Zatoichi nem X-men, s mindez nem csupán afféle Pókember-fantázia: a legmagasabb rangú vívómestereknek Japánban az úgynevezett szakki-teszten kell keresztülmenniük: egy kardot markoló segéd a földön ülő mester mögé áll, és egy általa választott pillanatban lesújt, de az igazi mester megérzi a gyilkos szándékot, és képes elkerülni a csapást. A szakki-tesztet ma bambuszbottal végzik, régen borotvaéles acélkarddal tették ugyanezt. Zatoichi blazírt egykedvűséggel filmenként több tucatszor megy át rajta.
A győzelem titka a figyelem és megtisztulás, a jelenlét csupaszon és dísztelenül: átöltözések helyett visszaváltozni önmagunkká. Árulkodó, hogy a külsejében jelentéktelen Zatoichi ellenfelei legtöbbször gazdagon tetovált yakuzák, mint ahogy az is, hogy Kitano-Zatoichi legnagyobb ellenfele, a hozzá hasonlóan szintén kevés szavú és egyszerű testőr vesztéhez elég egyetlen pillanatnyi önhittség.
De mindezen túl és mindenek előtt a csambara lényege és origója a kardművészet. Kelet és Nyugat, western és eastern, külső és belső ellentétére mi sem jellemzőbb, hogy a pisztoly, a tengerentúli macsó-szimbólum a csambarában az aljasság és sunyiság szinonimája. Alattomos, férfiatlan szerkentyű, a gyávák eszköze. A személytelen távolsággal szemben a kardpárbajban a halál minden aktusa személyes és közvetlen ügy. Harcosnak és kardjának közös lelke és sorsa van.
A vívás maga az ember: míg az európai kardművész bűvészkedik a kardjával, hosszú csörtékben fitogtat és flörtöl, „mesterfogásai” vannak (Lagarder-vágás), a fantasy-hős hentel és kaszabol, a kínai pedig varázsol, addig a japán kardpárbaj egyetlen rövid villanás, akár a szatori, a buddhista megvilágosodás – éles és hirtelen határvonal fény és sötétség, élet és halál között.
Takeshi Kitanóra, a tévékomikusból lett multifunkciós nemzeti intézményre és autodidakta kultrendezőre már-már túlságosan is illik Zatoichi figurája (a vak masszőrt évtizedekig Shintaro Katsu játszotta, aki mintegy egybeforrt a szereppel). Szelídség, humor és halálosztó kegyetlenség ilyen tökéletesen egybevágó párosításánál aggódni kezd az ember, hogy Kitano nem nyomja-e agyon a mítoszt saját személyiségével. Nem tesz-e művészi zárókupakot a mesefolyamra, amit utána majd nem lehet továbbmesélni (Goethe például ilyen boldog véggel jutalmazta az eladdig burjánzó Faust-mítoszt).
De Kitano (bár megenged magának egy Zatoichi figuráját erősen érintő „poént”) nem próbált romolhatatlan, rendhagyó művészi foglalatot készíteni a folyómosta kavicshoz. Meglepő és szinte váratlan visszafogottsággal olyan filmet csinált, ami addig is jellemezte a Zatoichi-sorozatot: egyszerű, funkcionális képkezelés, a helyzetkomikum mellett visszafogott belső humor, valamint felnyársalt és négybe vágott rosszarcúak. Kitano ezúttal leginkább a műfaji tisztelettel lep meg, amibe egészen finoman csempészi bele magát: apró formai elemekkel, ritmusjátékokkal, lírai betétekkel, flashbackekkel jelzi jelenlétét, amik egyben ellenpontozzák is a vérszökőkutas vívójeleneteket. Shintaro Katsu Zatoichiéhez képest Kitanóé szigorúbb, szikárabb humorú és artiszitkusabb masszőr, aki mégis sértetlenül tartja meg a régi Zatoichi alapvető karakterét. A leghatározottabb Kitano-kézjegy a finálé kikacsintása, ahol Beat-Takeshi poposra veszi a figurát.
Vér és erőszak sem a provokatőr Kitanót mutatja, mint inkább a műfaj megmutatva-elleplező színpadszerű hagyományát idézi: párbeszédek, vér és halál mind egyszerre valószerű és stilizált. A cél nem a naturalista sokkolás, inkább a kalandos jellemrajz.
Takeshi Kitano példát adott rá, hogy ilyet is tud, jó érzékkel egyszerre eredetinek és hűnek is maradni egy szérián belül. Bebizonyította, hogy művészet és műfajiság között nem csupán a posztmodern menekülőútja, az irónia lehet az egyetlen híd, más, egyenesebb úton is egybeérhet hagyomány és egyéniség.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/05 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1913 |
