Rádai Eszter
Új elnöke van a sokat próbált Magyar Televíziónak. A cél: az elmúlt években elvesztett presztízs mielőbbi visszaszerzése, a módszer: a többcsatornás közszolgálat.
– Milyen helyzetet örökölt? Mekkora nézettséget, mekkora presztízst, milyen állapotokat és milyen problémákat? – A helyzetet szinte mindenki ismeri, a Magyar Televízió elmúlt tizenöt éve a nyilvánosság előtt zajlott, még ha az idők során sok mindent rejtegetni próbált is, előbb-utóbb minden piszkos ügyre fény derült, minden csontváz kipottyant a szekrényből… – Biztos ebben? Nem is számít már újabb csontvázakra? – Ezt azért nem merném kijelenteni. Mert itt dolgoztam ugyan – két év megszakítással – tizenöt éven át, de egészen más hírigazgatóként műsorokkal foglalkozni, mint egy 30-32 milliárdos vállalat összes ügyét vinni. Ami mármost az MTV helyzetét illeti: már szinte közhelynek számít, hogy alulfinanszírozott, a médiatörvény megszületésekor vagyon nélkül indították útjára az akkori döntéshozók a részvénytársaságot, amely később sem kapta meg – egyik elnök idején sem – a lehetőséget, hogy konszolidálja önmagát, azóta sem normatív módon történik a finanszírozása, mindig a kormányok döntésén múlt, hogy a Magyar Televízió mennyi pénzből működik. – Ami egyúttal azt is jelentette, hogy többnyire iszonyatosan zűrzavaros viszonyok uralkodtak benne, hogy a zavarosban lehetett halászni, és hihetetlen pénzek úsztak el, alkalomadtán pénzmosodának is használták az intézményt, bár erről bírósági ítélet nem született. – Engedje meg, hogy ne minősítsem mindazt, ami az elmúlt 15 évben történt, egy biztos, hogy kaotikus állapotokat örököltem. Nekem és a menedzsmentnek most az a feladatunk, hogy amit ránk bíztak, abból rendes vállalatot csináljunk. De hogy tervezni tudjuk a jövőt, ahhoz előbb tervezhető költségvetés kell. Hogy gazdálkodni tudjunk, ahhoz ismernünk kell a gazdálkodás kereteit. Ezt a hatalmas, többmilliárdos adósságot, amelyet az MTV maga előtt görget, konszolidálnunk kell. Egy közszolgálati intézményre, amit – reményeim szerint – néhány év múlva büszkén mondunk majd nemzeti közszolgálati televíziónak, nem várhat az a sors, hogy egyre összébb szűkül, egyre kisebbre húzza össze magát, egyre méltatlanabb, megvetettebb helyzetbe kerül vagy játssza magát. Tudjuk, milyen elképesztő presztízzsel rendelkezik a sokat emlegetett BBC, még ha az utóbbi időben nagy hibákat követett is el, és Németországban a ZDF is milyen elképesztő erővel és hitellel rendelkezik. A Magyar Televízió sem tűzhet kisebb célt maga elé, mint hogy – milliméterről milliméterre – maga is elérje ezt az állapotot.
– Ahol piacvezetők a köztévék, ott azért azok, mert nagyon hasonlítanak a kereskedelmi televíziókra. Az ORF-1 műsora például nagyrészt szórakoztató műsorokból, szappanoperákból áll.
– Ebben a tekintetben az MTV is hasonlít a kereskedelmi televíziókra, a szappanoperák innen sem hiányoznak, mégis alacsony a nézettsége.
– Számtalan oka van az alacsony nézettségnek, ami egyébként nem is annyira alacsony, ahogyan sokan gondolják, főműsoridőben például egészen jók az eredményeink. Vasárnap, 19 óra 50 perctől A szólás szabadsága végéig például az MTV gyakorta megveri a kereskedelmi televíziók valamelyikét, több mint másfélmillió ember nézi a produkcióit, ami nagyon komoly eredmény. És természetesen azt szeretném, hogy ez legyen jellemző a hét többi napján is, egyébként – ugyancsak sok európai országhoz hasonlóan, ahol egy nagyon erős, nagyon populáris kereskedelmi csatorna mögött a közszolgálati főadó a második televízió – magam is legalább a második helyet céloztam meg az MTV számára a médiapiacon. Csakhogy egyelőre mi nem vagyunk Európa legtöbb országával összehasonlíthatóak, hiszen többnyire nem egy-két közszolgálati csatornával sugároznak, hanem többel, tudniillik egyazon csatornát nem lehet egyszerre populárisra is, értékesre is szerkeszteni. Mert ha populáris, akkor elüldözi a gondolkodni vágyó nézőt, ha pedig értékközpontú, akkor elüldözi azt a nézőt, aki csak pihenni és szórakozni vágyik. Ebből a csapdából nincs más kiút, mint – ahogyan meg is hirdettem – szaporítani a csatornáink számát.
– Tehát az ön számára nem kérdés, kiket kell szolgálnia a közszolgálatnak: minden potenciális nézőt, vagy a többséget, vagy a különböző kisebbségeket, a társadalom különböző rétegeit, és ebben a tekintetben még a magas kultúra élvezői is kisebbségnek számítanak. Azt mondja, mindet, csak különböző csatornákon.
– Egy dolgot lehet tudni 2004-ben: hogy a jelenlegi két csatornával nem lehet egyszerre az összes közszolgálati feladatot is teljesíteni, egyúttal kiszolgálni mind a tízmillió nézőt, aki fejenként évente harmincezer forintot szán az adójából a köztévé fenntartására. Egyszerre adni kultúrát, sportot, az összes hírműsort, két napon át parlamenti közvetítést, minden közéleti eseményt megmutatni, és szórakoztatni. Mindegyik műsornak megvan a speciális közönsége, amely azonban nem azonos a másikéval, ezért így csak öszvér- megoldások születhetnek, és nem tud úgy hasznosulni, értékesülni a nemzeti főadó, ahogyan kellene…
– Nem jutott eszébe, hogy az egyiktől vagy a másiktól meg kellene szabadulnia a közszolgálatnak? (Igaz, ehhez a törvényalkotók közös akarata is szükséges lenne.) A kereskedelmi jellegű tömegszórakoztatást például átengedni a kereskedelmi csatornáknak – persze kellő kompenzáció fejében –, és megtartani a kimondottan közszolgálati funkciókat? Vagy a kisebbségi, nemzetiségi, vallási műsorokat helyi, közösségi televízióknak átadni, helyettük sok-sok gyerekműsort, kultúrát, tévéfilmet adni, és igényesen szórakoztatni?
– Ezeket a feladatokat számunkra nemcsak a médiatörvény írja elő, hanem a magyar állampolgárok is elvárják tőlünk, akik – ismétlem – adójukból harmincezer forintot adnak a köztévére. Milyen alapon tagadhatnék meg én tőlük bármit is, főleg ha jövőre esetleg negyvenezret várok, hogy rendes televíziót csináljak? Csakhogy a jelenlegi két csatornán senki sem kapja meg, ami jár pedig neki, mert vagy populáris a műsor, és akkor sokan nézik, de nem kapnak értéket, vagy nagyon értékes, viszont a többség úgy érzi, nem erre adott harmincezer forintot. Vagyis a jelenlegi keretek között ez a dilemma nem feloldható, csak több csatorna révén. Ami persze nem jelentené, hogy a „nemzeti főadón”, a földi sugárzású egyes csatornán kizárólag populáris, sőt, színvonaltalan műsorok kapnának helyet, hanem mindenből az, ami a legtöbb embert érdekli: kulturális műsorból is, szórakoztatásból is, sportból is… Ami viszont érték, de csak keveseket vonz, például a kortárs komolyzene, az kerüljön az M2-re, a kulturális csatornára. Én például nagyon kedvelem a jazzt, de tudom, hogy Magyarországon kicsi a tábora, ezért főműsoridőben a nemzeti főadón nem szabad erőltetni. Ott inkább olyan kulturális műsorral érdemes próbálkozni, amelyben a legnépszerűbb színészek szerepelnek, ez is lehet értékes, ez is kultúra, mégis közkedvelt. Ugyanez a helyzet a sporttal: én például nagyon szeretem a vitorlázást, az öttusát meg a tájfutást, de hányan néznék azt? A műkorcsolyát meg a labdajátékokat viszont sokan szeretik. Egyszóval ami mindenkit érdekel, azt kell a nemzeti főadón adni, ami meg csak bizonyos rétegeket, azt a tematikus csatornán.
– Gondolom, az elgondolás racionalitását kevesen vitatják, de vajon van-e némi esély a teljesülésére?
– Hogyne lenne.
– Bírja valakinek az ígéretét?
– Ki tehetne nekem erre ígéretet? Én ezt a programot meghirdettem, szerintem jó és képviselhető program, ezért a következő hónapokban megpróbálok támogatókat szerezni hozzá.
– Merre? Kitől remél ehhez támogatást?
– Először a saját munkatársaimtól. Megpróbálom meggyőzni őket arról, hogy nekik lesz jobb, ha a jelenlegi keretek bővülnek, például annak a Sportfőszerkesztőségnek, amely most csak napi 100 perccel rendelkezik, pedig annyi érdekes esemény van, hogy azzal egy egész csatornát meg lehetne tölteni.
– És kihasználatlan - emberi, szellemi, technikai - kapacitásuk is van?
– Gondoljon arra, hogy a Sport 1 televízió nem sokkal nagyobb kapacitással, és talán kisebb ráfordítással állít elő napi 24 órás műsort. Ismereteim szerint a Hírtelevízió is kisebb kapacitással és kevesebb pénzből dolgozik, mint a mi Hírigazgatóságunk. Az MTV kapacitásai azért nem hasznosulnak jól, mert be vannak szorítva egy-két csatornára kitalált a műsorstruktúrába.
– Úgy értsem, hogy alig több pénzből 10 perc helyett akár 100 percet lehetne előállítani?
– Pontosan. Ma összefoglalókat adunk. Elmegy a stáb egy sporteseményre, és készít egy összefoglalót róla, mert másra nincs idő, pedig akár az egészet rögzíthetné. Egy kulturális csatornán színházi előadásokat, koncerteket lehetne közvetíteni teljes terjedelmükben… Mennyi fesztivál van Magyarországon, amelyekről másfél percben tudósítanak a híradók, vagy ha szerencséjük van, és ha a kulturális igazgató ki tudja lobbizni az éppen aktuális tévéelnöknél, akkor készülhet róla egy összefoglaló. A Monet és barátai kiállítást föl lehet dolgozni egy kulturális magazinban 4 percben is, meg önállóan, 40 percben is. És a 4 percnek és a 40 percnek nem nagyságrendekkel különbözik az ára.
– És azt reméli, ez el fogja hódítani a valóságshow-k és a szappanoperák közönségét?
– Nem fogja elhódítani, de nem is szándékom. Azt viszont elképesztőnek és tarthatatlannak gondolom, hogy aki a zene, az irodalom és a képzőművészet iránt érdeklődik, annak ne legyen mit néznie, pedig a maga harmincezer forintját ő is odaadja. Fantasztikus kulturális életünk kezd lenni, és nem jelenik meg a köztévében, pedig megjelenhetne, ha lenne hozzá felület.
– Hogyan képzeli el az új csatornákat, melyik mivel foglalkozna?
– Úgy tervezem, első lépésként létrejönne egy harmadik, hír -és sportcsatorna. Ez tehermentesítené a kettest, ami attól kezdve lehetne a kultúra, a tudás, a művészet csatornája, egy nemzeti értékeinket is megmutató és dokumentáló adó. Később aztán a hír -és a sportcsatorna is szétválna, de ezt nagyon végig kell gondolni finanszírozási szempontból. És végül szeretném elindítani a nosztalgia-csatornát, hogy az a hatalmas mennyiségű és mérhetetlenül értékes anyag, ami az archívumunkban található, végre hasznosuljon.
– Csak a saját anyagukat szánják ide, vagy esetleg régi mozifilmeket is?
– Amennyiben sikerül a szakmát az ügy mellé állítani, és nem horribilis áron adják a régi filmeket, amelyek jogai másnál vannak, akkor mozifilmeket is. Sőt, egy ilyen csatornán dokumentumsáv is nyitható lenne, ma ugyanis alig vagy egyáltalán nem jelenik meg a magyar dokumentumfilm-termés a közszolgálati televízióban, mert főműsoridőbe nem tehetem, ott ugyanis nincs nézője. A világban persze van példa az ellenkezőjére, de azok a filmek mind óriási pénzből, fantasztikus szellemi és technikai eszközök bevetésével készülnek, és óriási reklámkampány kapcsolódik hozzájuk.
– Ezeket a csatornákat milyen pénzből hozná létre, miből telne rájuk az MTV mai nehézségei közepette?
– A digitális korszakban már nem a csatornaszám a fő kérdés, hiszen annyi van, amennyit akarunk, hanem a tartalom. Abból pedig mi birtokoljuk a legtöbbet és a lejobbat. Szerintem nekünk van a legnagyobb hírgyárunk és a legtöbb hír-újságírónk, nekünk van a legtöbb jó sportriporterünk, nekünk van a legtöbb jó kulturális és művészeti szerkesztőnk, és nekünk van a legjobb és leggazdagabb archívumunk. Miért nem mi hoztuk létre a Filmmúzeum-csatornát? Miért nem mi hoztuk létre a Sport 1-et? Miért nem mi csináltuk meg a Hírtévét?
– Valóban, miért nem?
– Hát ez a kérdés. Szerintem ez stratégiai hiba volt.
– Ön pedig azt mondja, csiribí-csiribá, és suhint egyet a varázspálcájával? Megint csak azt kérdezem, hogy megy ez? És mennyibe kerül?
– A megvalósíthatósági tanulmányok készítése elkezdődött, a tárgyalásokat a csatornák megszerzése, a jeltovábbítás érdekében elkezdtem, és elkezdődött annak a felmérése is, hogyan lehet ezt – műszaki és pénzügyi értelemben – ütemezni. Még másfél évvel ezelőtt írtam egy tanulmányt, az volt a címe, hogy Öt olcsóbb, mint kettő, ez persze erős túlzás, mert persze öt csatornát fenntartani és működtetni többe kerül, mint kettőt, de nem ötször többe, az egészen biztos.
– Engedélyt nem kell hozzá szerezni?
– A Magyar Televízió részvénytársaság, amely számára a médiatörvény előírja, mit kötelező csinálnia, de nem tiltja meg, hogy további csatornái legyenek. Kell lennie földi sugárzású nemzeti főadónak és analóg, műholdas sugárzású kettes csatornájának, de az nincs a médiatörvényben, hogy nem lehet hármas, négyes, ötös, hatos, hetes. Természetesen meg kell vizsgálni a dolog jogi környezetét is, vannak jogászaink, meg fogják vizsgálni. Természetesen meg kell vizsgálni a műszaki környezetét is, egészen kiváló műszaki kollégáink vannak, meg fogják vizsgálni.
– Még mindig nem mondott arról semmit, mindezt miből?
– Mondok egy példát, honnan lehetséges bevétel. A médiatörvény lehetővé, sőt, kötelezővé tesz, hogy az MTV reklámot is sugározzon. Egy olyan nemzeti főadó, amelyen kitisztított, logikus, szép struktúrában jelenik meg mindenből az, ami a legnagyobb érdeklődésre tart számot, joggal remélhet nagy nézettséget, amihez nagyobb bevétel is párosulhat. Persze nem a bevétel a fő cél, de várható, hogy a nézettséggel együtt a bevétel is nagyobb lesz. Ha a kereskedőink azzal mennek ki a piacra, keresik fel az ügynökségeket, hogy „nálam 5 csatornára fizethetsz be”, biztosan jó partnert fognak bennünk látni. Mert vannak olyan termékek is, amelyeket inkább idősebb korosztályoknak szánnak, vannak, amelyeket a sportrajongóknak, és ha valaki CD-t, DVD-t vagy könyvet akar reklámozni, annak nyilván érdemes a kulturális csatornán megjelennie, mert ott találja meg a speciális közönségét. Tehát öt csatorna esetén a reklámidő is megsokszorozódik, és sokkal célzottabban érhető el a néző, mint egyetlen generális csatornával.
Ezen kívül természetesen más forrásokra is számítok. A kancellária-minisztérium, az oktatási és a munkaügyi tárca például épp most bocsátott egy négyszázötvenmillió forintos alapot a Magyar Televízió rendelkezésére. Ebből a kettes csatornán egy pályázati sávot fogunk indítani, ahol – az életfogytig tartó tanulás programjának megfelelően – felnőttoktatással kapcsolatos programokat sugárzunk majd, hiszen az oktatás is közszolgálati feladat, a távoktatás, a nyelvoktatás például, vagy a pszichológiai tanácsadás. Én azt gondolom, ha vannak jó célok, amelyeket valamilyen értelmes keretben megfogalmazunk, akkor megmozdulnak a források is.
– Egy hónappal ezelőtt ugyanezeken a lapokon Baló György beszélt arról, hogy a Magyar Televízió a rendszerváltás óta nem tesz eleget azon közszolgálati – írott és íratlan – kötelezettségeinek, amelyek a gyerekfikcióval kapcsolatosak, a dokumentumfilmekkel, a televíziós drámákkal, tévéfilmekkel. Mit gondol erről, és mit tervez?
– Ez nekem is fáj, de ez valóban pénzkérdés. A gyerekműsorok nem. A rendszerváltozás egyik legnagyobb vesztes csoportja a gyerekeké, akikre a családokban is egyre kevesebb figyelem jutott, és akik a televíziózásban is vesztesek. Az MTV az elmúlt 15 évben el is vesztette a gyereknézőit, most a kereskedelmi csatornák szolgálják ki őket. De ha lesz rá felületünk, vagyis a szombat és a vasárnap délelőtt vagy a hétköznap délután a gyerekeké lehet, akkor azt saját gyártású, a gyerekekhez a mai kor nyelvén szóló produkciókkal lehet megtölteni. De ehhez is felület kell.
– Jól értem, hogy a tévéfilmek, tévéjátékok gyártásáról le kíván mondani?
– Egyáltalán nem, de mai költségvetésünkkel kénytelen vagyok rá, a jelenlegi gazdálkodási keretek között klasszikus tévéfilmeket, tévéjátékokat gyártani lehetetlen, legfeljebb egy-két sorozatra vállalkozhatunk. 2004-ben azonban csak olyan napi vagy heti sorozatot – akár szappanoperának is nevezhetjük – érdemes előállítani, ami rólunk és nekünk szól, ezért örülünk annyira, hogy Horváth Ádámot, aki a Szomszédokkal egykor hatalmas sikereket aratott, sikerült visszacsábítanunk az MTV-be, és most az MTV-ben főműsoridőben próbálja meg feléleszteni a műfajt. Nagyon szurkolunk, hogy jól sikerüljön, és a közönség is jól fogadja. Ezen kívül óriási szükség lenne egy közszolgálati szemmel és ethosszal készült napi sorozatra is, ami arról szól, mi történik ma Magyarországon, amivel azonosulni tud a néző, mert róla szól, neki szánják, az ő történetei vannak benne.
– Pályázni lehet rá, vagy már ki is van szemelve a sorozat készítője?
– Természetesen pályázat útján és koprodukcióban képzeljük el őket, hiszen annyi pénzünk bizonyosan nem lesz, hogy naponta tudnánk egy-egy újabb darabot előállítani. Tehát meg kell majd keresnünk minden potenciális forrást hozzá.
– Koprodukció? Mire és kire gondol?
– Magam nem vagyok producer, de látom, hogy más csatornák ezt meg tudják oldani, a köztévének is kell legyen olyan ügyes menedzsere, aki erre képes. Mondok egy nagyon vad példát: Csehország, Szlovákia, Lengyelország és Magyarország mind most csatlakozik az Unióhoz, de mindenki a maga módján. Nem biztos, hogy lesz rá fogadókészség, de biztos, hogy megpróbáljuk majd bemutatni, hogyan zajlik közben az élet Budapesten, Varsóban, Prágában, mi van Pozsonyban? Ha lesz rá fogadókészség, ötlet és kreativitás, jó forgatókönyv-író és nagyon jó színészek, no meg pénz, akkor ezt talán meg lehet csinálni.
– Elnökké választása után egy interjúban azt olvastam, hogy Bibó- szakkollégistaként – míg a leendő fideszesek politizáltak – ön Menzel és Forman filmjeit nézte inkább. Mennyire viseli szívén elnökként a film, leginkább a magyar film sorsát?
– Nagyon szeretem a mozit és a filmeket, és boldog vagyok, ha a mi csatornáinkon jó filmek láthatók. De hadd térjek vissza megint a mániámhoz: egy kulturális csatorna elviseli, ha egy filmet 3 százaléknyi néző néz. Az nagyon sok, 270 ezer ember, nagyon sok mozit kell sokszor kinyitni, befűteni, hogy ennyien lássanak egy filmet. Ha 270 ezer ember lát televízióban egy magyar filmet, az kereskedelmi szemmel nézve semmi, közszolgálati szemmel nézve nagyon sok. Én filmbarát vagyok, de nézőbarát és tévéelnök is, ezért azt mondom, a földi sugárzású csatornán azokat a filmeket kell sugároznunk, amelyek nagyon sokaknak fognak tetszeni, és a tematikus csatornán azokat, amelyek nagyon extrák, nagyon elvontak, nagyon újszerű megoldásokat tartalmaznak, amelyek formanyelvétől a nézők többsége még idegenkedik, amelyek nagyon hosszúak. Én például imádom a hosszú filmeket, de tudom, hogy sokan nem tudják elviselni őket. Egy kulturális csatorna elbír időnként egy hatórás filmet, egy nemzeti főadó nem.
– Beszéljünk végül a közszolgálatiság egy másik, ma sokkal gyakoribb megközelítésről, amin egyszerűen csak politikai pártatlanságot szoktak érteni. Hogyan képzeli ezt Ön? Az egyik felfogás szerint csak a különféle elkötelezettségű műsoroktól együtt lehet valamiféle kiegyensúlyozottságot elvárni…
– Biztos, hogy én nem így képzelem.
– Mi lesz akkor az MTV küldetéses munkatársaival?
– Akinek küldetése van, annak valamelyik pártban kell helyet keresnie magának. A Magyar Televízió nem párt, nem szakszervezet, nem civil szervezet, hanem olyan vállalat, amelynek műsorkészítés a feladata.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/05 19-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1910 |
