Bori Erzsébet
Nicolas Philibert egy auvergne-i falu kisiskolájában forgatott csendes, szemlélődő dokumentumfilmje váratlanul zajos siker lett: kétmillió francia látta.
Francia falusi iskola, olyan kicsi, hogy osztatlan rendszerben működik, ugyanaz a tanító foglalkozik minden korosztállyal – erről szól Nicolas Philibert hazai és nemzetközi díjak sorával kitüntetett munkája.
A téma, a műfaj, a helyszín (és a 105 perces hossz!) ismeretében nem számíthatunk dús akciókra, izgalmakra, gegparádéra, különleges effektusokra, sztárokra, vagyis semmire, ami vonzóvá teszi a mozgóképipari termékeket és órákra leköti az elkalandozásra mindig hajlamos nézői figyelmet. Kétszer ment a Titanicon (Segédigék címmel), rémlik, hogy a Goethe és a Francia Intézet is vetítette, volt díszbemutatója (a szakmának és a témára kihegyezetteknek bőven volt alkalmuk látni) és most egészestés moziként játsszák nálunk. Ahol állítólag nincs keletje a dokumentumfilmnek. Ennek ellenére közel teltház volt a moziban, és senki nem hagyta el a termet. Megkerülhetetlen a kérdés, hogy mit tud az Én, te, ő.
A titok a megközelítésben van.
Ezt most értsük szó szerint. Nem megragadja a tárgyát, hanem szép lassan elindul felé, és amikor odaér, elidőz rajta. Hogy aztán hátráljon, és egy másik irányból cserkéssze be, más nézőpontból vegye szemügyre. Ezenközben fokozatosan átáll az életrimusára, felveszi a tempóját, a perspektíváját. Az Én, te, ő egy egész (iskola)év intenzív munkájának, folyamatos jelenlétének az eredménye. A helyszín Franciaország egy nem különösebben gazdag, nem különösebben híres vagy szép vidéke, egy hegyi falu Auvergne-ben, mezőgazdaságból élő emberek lakják. Télen még sötét van, amikor a kopottas iskolabusz összeszedi a tanyákról a gyerekeket. A tanító a szürke kövekből, rótt, öreg iskola ajtajában fogadja őket. Minden áldott reggel. Nem nagy az osztály, talán húsz fős, de ez három korcsoportot jelent, a 4-5 éves előkészítősöktől a középiskolára készülő 12 évesekig. Úgy tűnik, egy ilyen iskola nem munkahely. Életforma. Lopez tanító úr az iskolában lakik, reggeltől késő délutánig együtt van a gyerekeivel, a tanórák után palacsintát süt velük, szánkózni, kirándulni viszi őket. Konfliktust kezel, lelki és családi problémákat beszél meg, fogadja a szülőket. Az elcsendesedett iskolában dolgozatot javít és előkészíti másnapra a feladatlapokat. Lopez tanító úrnak két éve van a nyugdíjig. És még mindig határtalan türelme. Első generációs francia és első generációs értelmiségi. Az apja kétkezi spanyol emigráns volt, és nagy áldozatot hozott, hogy a fia tanulhasson.
Az Én, te, ő-nek van valami delejes hatása, de talán túlságosan is jól adja vissza az iskolai atmoszférát. A néző figyelme – akinek több mint két tanórányit kell fegyelmezetten ülnie a padjában – el-ellankad, akár annak idején az órákon, annál inkább hogy a francia iskola már-már poroszabb a magyarnál. És felmerül benne a kérdés, mit akar Nicolas Philibert. Miért töltött egy évet ebben az eldugott faluban, miért forgatott 600 (!) órát, ami szinte a megszállottsággal határos? A politikai vagy szociológiai indíttatást kizárhatjuk, mert az esetében a nullához közelít. Nem vonja kérdőre a széltében-hosszában bírált, hagyományos iskolarendszert, néhány hangulatfestő helyszínrajzon túl nem foglalkozik a parasztok életével, kemény munkájával. Ha van főhőse a filmnek, az a tanító (legalábbis őt látjuk legtöbbet), de csak két-három dolgot tudunk meg róla.
Talán a rendező korábbi filmjei adnak némi eligazítást: Philibert intézmények (múzeum, elmegyógyintézet, néhány éve a siketek intézetében forgatott filmjét láttam) belső életére szakosodott. De nem mint a társadalom részeit vizsgálja őket, hanem különálló, zárt világokként: mikrokozmoszokként. És megint a megközelítés, ami leginkább költői-filozofikus. Szemlélődő. A legszerencsésebb eset, ha nézője ugyanilyen alkat. Ha nem, segítségre szorul. És Philibert nem tagadja meg a segítséget. Az érzelmi töltésű, mulatságos jelenetek megrendezettnek vagy legalábbis rekonstruáltnak tűnnek; jól látni, hogy a szereplők a kamerának játszanak, de minimum erős tudatában vannak a jelenlétének. És van egy kitüntetett figura is, az elsős JoJo, aki nemcsak a tanító úrnak, hanem a filmeseknek is kedvence.
A kivételes érzékenységnek és a tárgyiasságnak (már-már indifferencia) ez a különleges elegye a spanyol Erice birsalmás filmjére emlékeztetett. Idehaza még csak hasonlóval sem találkoztam, de a nemzetközi pályán sem dívik ez a megközelítés. Az lehet az oka, hogy ilyen alkatú ember rendszerint nem a filmezést választja hivatásának.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/05 56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1909 |
