Mészöly Miklós
Azt gondolom, hogy az igazi gyász és veszteség mindig abban különbözik, hogy képes bevilágítani a maga elpusztíthatatlanabb jelentésébe. Ha ellentmondásosan is, de alkalmat ad egy mélyebb evidencia megértésére. Távolabbról közelítve, talán ez lenne a legillendőbb és legtalálóbb mondanivalója Federico Fellini requiemjének is.
Szakelemzésekben eddig sem volt hiány, ezután sem lesz – az életmű átfogó sugalmazásának mégis marad egy olyan hangsúlya, amit a nézői közvetlen élmény fog tartósabban becsülni és méltányolni. Azoké a rangos és egyáltalán nem rangos örök nézőké, őrök lazzaroniké, akiknek pontos rögeszméik vannak arról, hogy a művészetek exkluzív csontjáról mit lehet és érdemes útibatyuba menteni.
Ezt sokféleképpen körbejárhatjuk. Egyszerű nézőként azt hangsúlyoznám, hogy milyen jó és szép, milyen megnyugtató, hogy nincs esztétikai hatályossággal függetleníthető és autonóm képzelet – csupán a valóság, a számunkra befogható Föld és Univerzum továbbgondolása s elképzelése. Amit a mitológia is helyben hagy és illusztrál. Mi és kicsoda legyőzhetetlen – s hogyan? Emberi-isteni metaforával: Anteus; az ő ravasz titka beszél erről. Ő, aki ha hajszálnyira is hűtlen (lenne) a földhöz; ha a psziché televény tartományát leválaszthatónak gondolná a szómáról – az egyetemes nehézkedés anyaölelését tagadná meg, s veszítene: a legyőzetést és árvaságot választaná. Azok közé rendelné magát, akiket az idő Molochja méltó feledéssel a névtelenségig fölemészt. Aki a lélegző Anyagról megfeledkezik; nem lehet igazi partnere az isteneknek.
Fellini – mint a másik beavatott honfitársa, aki „fára” telepíti a hősét, hogy mindentudóbban lehessen megítélője az örökemberi játszmának –, biztos ösztönnel tudja, hol a titokzatos határ, aho: a mitikusan „rab képzelet” s az ún. „mesei” közreműködésével egyáltalán létrejön (jöhet) az élményben is hitelessé váló valóság; a kemény vagy lágy, hideg vagy forró, de legmélyebben valós valóság.
Legérettebb alkotásaiban szinte archaikus könnyedséggel meri elhárítani a – teoretikusan és esztétizálva – oly rangosan fölértékelhető izmusok megválté ajánlatait. Nem vonzotta a holográf valóságábrázolások megtévesztő és mulandó dömpingje. S az az önhitt biztonság, hogy mikor éppen trenddé divatosodnak, mindig épp akkor lesz szó arról a titokról mélyebb fekvésben – higgyük el! – ami a valóság alatt és mögött van Fellini másképp volt gyermek, kamasz és többet tudó vén routinier. A nem szégyellt és kendőzetlen megszenvedettség vitte közel az örökemberi bugyrok – a halál, szerelem, közönségesség, infámia, kegyetlenség, öröm – lidércesen igaz és szép vigyorához s csúfságához, mosolyához és könnyéhez.
Mesélt? Igen. Ahogy a magát álmodó ember és föld ez álmon belül álmodik, – mert másképp hogyan is beszélhetne hitelesen az emberi valóságról? Ez az ő pontossága a holográf-egzaktságaink eleve alkati pontatlanságával szemben.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/01 10-11. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=189 |
