Bori Erzsébet
A költséghatékonyság korában ki használ drága, nemes anyagokat a legapróbb részletekre is ügyelő műgonddal az emberi szemnek szinte láthatatlan helyeken, rejtett zugokban? A filmszemle dokumezőnye.
Mivel minden évben akadt még jópár film, amely sem érdekességben, sem minőségben nem maradt el a versenybe kiválasztottak mögött, némi joggal gondolhattam, hogy a dokumentumfilmezésben megbízhatóan magas a színvonal, kiegyenlített a mezőny. Hát nem. Az előzsűri tagjaként minden filmet láttam, amit az ismeretterjesztő és a – legnépesebb – szociográfia- műfajban beneveztek az alkotók. És csalódtam és dühöngtem és felháborodtam. Mert sokan visszaélnek azzal az örvendetes fejleménnyel, hogy a videó demokratizálta a filmkészítést, lehet korlátok nélkül forgatni, sutba dobni vágást és szerkesztést, minden felvett snittet a védtelen néző elé tárni. És akkor még fel sem tettük a kérdést, hogy milyen legyen, egyáltalán milyen lehet a dokumentumfilm egy immár évtizedek óta előremenekülő országban, ahol a túlélésre játszva a fontossági sorrend a vezérlő kalauzunk, és az igazán nagy, fundamentális dolgok meg- és fenntartásáért rendre le kell mondanunk a részletekről, a finomságokról. Ám ha közelebbről, egyenként kezdjük vizsgálni a filmeket, korántsem ilyen lesújtó a kép. A reménytelen, menthetetlen esetek száma elenyésző, szinte nincs is doku, amelynek ne szólna valami a javára.
*
Az idei szemlére közel 200 dokumentumfilmet neveztek, négy kategóriában: ismeretterjesztő, szociográfia, portré és kísérleti. A műfajba sorolással most próbálkoztak először, volna is létjogosultsága, de még dolgozni kell rajta, így sem sikerült minden filmnek megnyugtató helyet találni.
Ha lett volna különdíj az ismeretterjesztésre, azt mindenképpen Szederkényi Júliának ítélném A Greshamért. A Duna tévének készített film a tévékben megszokott non fiction töltelékek antitézise. Tudjuk, hogy megy ez, egy kis történelmi előzmény, a kontrasztban – ilyen volt, ilyen lett – rejlő hatás kihasználása, nem mulasztva el néhány oldalvágást a múlt értékeit lábbal tipró átkos rendszernek. Szederkényi ehelyett úgy járt el, mint a Gresham-palota egykori készítői, akik – talán utoljára az építészet történetében – majdhogynem úgy dolgoztak, mint a középkori katedrálisok művészei: Isten szemének. Túlzok, persze. De a költséghatékony építészet korában ki használna drága, nemes anyagokat a legapróbb részletekre is ügyelő műgonddal az emberi szemnek láthatatlan helyeken, rejtett zugokban, odafönt a magasban? A mai újjáépítőknek a forráskutatáson túl szinte bele kellett helyezkedniük a régi mesterek lelkivilágába, hogy híven rekonstruálhassák az elpusztult elemeket. A Gresham című film arányos szerkezetével, jól megválasztott zenéjével és archív felvételeivel, igényes fényképezésével az ismeretterjesztés magasiskolája.
Siklósi Szilveszter filmje, az Ötvenhat mártír jó példa rá, hogyan kell feltérképezni egy történelmi fehér foltot. 1919-ben, a háború vége és a konszolidáció között, a román időkben megdöbbentő és értelmetlen tömeggyilkosság volt Hódmezővásárhelyen. Ki tette, miért tette, hogyan történt? A kutatást nem Siklósi, hanem egy helyi történész végezte el, a filmes „csak” rátalált a témára, annak rendje s módja szerint feldolgozta, sikeresen mentve át az események feszültségét, drámaiságát.
Nekem döbbenetes újdonság volt annak idején, hogy a második világháborút nem a németek kezdték Lengyelország lerohanásával, hanem a Szovjetunió egy imperialista területszerző hadjárattal Finnország ellen. És csak most, Sós Mária filmjéből (Amikor a magyarok síelni mentek Finnországba) tudtam meg, hogy a finnek oldalán magyarok is részt vettek ebben a háborúban. Az akció mögött Teleki Pál állt, de nem külügyminiszteri, hanem főcserkészi minőségében, hiszen a Szovjetunió akkor még a náci Németország barátja volt, amellyel nem húzhattunk ujjat, viszont a Nyugatnál is szerettünk volna jópontokat gyűjteni. Ennél tisztább szándékok vezették azokat a fiatalokat, akik önkéntesnek jelentkeztek a nem hivatalos felhívásra. A hangsúlyos, magyaros szervezés és a hosszú kerülőút – Anglián át, mert az adott körülmények közt az egyenes út járhatatlan volt – végén már csak arra jutott idejük, hogy megtanuljanak síelni. Keszthelyen két idős úr is él még a hajdani különítményből, és egyikük unokája elindul Finnországba, hogy felkeresse a nagypapa vitézkedésének helyszíneit. És ami a legmeglepőbb: hatvanhárom év után a finnek még hálával őrzik az ott járt, de a háborúról lekésett magyarok emlékét.
*
A szociográfiák között idén is szép számmal találtunk a hátrányos és/vagy kisebbségi csoportokról készült filmeket. Vakok és vakvezető kutyák összeszokásáról forgatott Dénes Gábor (Kiválasztás); a Mexikói úti Mozgásjavító százéves történetét és mai tevékenységét dolgozta fel Felvidéki Judit érzékeny, minden részletre kiterjedő munkája (Életke). Németh Gábor Péter két filmet is szentelt a szellemi fogyatékosoknak, az Elszakítva egy kísérleti lakásotthonba került és a közös gyermekük nevelési jogáért heroikus harcba kezdő, majd – a kapcsolatuk megromlása miatt – elbukó fiatal párról szól. Tényi István egy másik kísérletről: hajléktalan családok rehabilitációjáról tudósít a Három keserves lépcsőben. Elbert Márta tavalyi vállalkozása, az Utcaképes szinte reménytelennek láttatta a hajléktalansorsot: a társadalomból kiszakadtak helyzete még akkor sem oldódik meg, ha teljesül legnagyobb álmuk, és lakáshoz jutnak. A filmben dokumentált program már azon a felismerésen alapul, hogy csak lassan, fokozatosan, állandó segítés és figyelem mellett lehet őket lábra állítani. Csillag Ádám a prostitúcióról forgatott (Nincs kegyelem a földi pokolban), de nem maga az intézmény, hanem a fenntartásában kulcsszerepet játszó megfélemlítés és erőszak érdekelte, amellyel nem tud mit kezdeni a törvény (talán nem is akar, elvégre nem nagy ügy, ha egy kurvát elver a stricije, „családban marad”), és csak olyan extrém esetekben lép föl, mint amit a filmben is láthatunk.
Ebben a tárgyban különlegesnek számít Sós Ágnes Teri nagyija. Az idős, beteg, leépült hozzátartozók gondja tömegeket érint, mégse beszélünk róla. A filmben egy hétköznapi tragédia játszódik le: egy középkorú asszony már évek óta áldozatosan gondozza nem beteg, csak öreg, egész napi felügyeletet igénylő anyját, s miközben az anya lassan lépeget kifelé az életből, a lánya is elveszíti a saját életét. Végül elszánja magát a nehéz döntésre, hogy otthonba adja az anyját és társat keressen magának. Fordul a kocka, a lány sikerrel jár, az anyja viszont hamarosan beteg lesz és meghal. Mi lehet súlyosabb egy hétköznapian egyszerű, szépelgéstől, frázisoktól mentes történetnél?
*
Évről évre elkeseredettebben figyelem azokat a cigánytémájú filmeket, amelyeknek készítői a legjobb szándékoktól vezérelve élnek vissza hőseik jóhiszeműségével. Szerencsére vannak kivételek. A terméketlen nyomorjelentéseknél és vádiratoknál ma már érdekesebb az a kérdés, amelyet Szuhay Pétertől kölcsönözve a címet úgy nevezhetnénk: Pászítás, avagy az együttélés. Arról van szó, hogy a romákat nem lehet elszigetelten vizsgálni, mintha egy másik bolygón élő, egzotikus nép volna.
Az együttélésre teszi a hangsúlyt Kóthy Judit Zárt karokkal című filmje is. A rendező a különballagásról elhíresült Tiszavasváriban forgatott, ahol azóta sem mondható felhőtlennek a helyzet. De valami megmozdult. A Zárt karokkal nem hibátlan film, de nagyra értékelhető benne az a törekvés, amellyel megpróbál túllépni a megosztottságon. Nem az egyszerű, kőkemény rasszisták és a cigányok megosztottságán, hanem az épeszű, jóindulatú embereket elválasztó idegenségen és idegenkedésen, amit csak nehéz munkával lehet leküzdeni. A film tanúsága szerint mindkét részről vannak olyanok, akik hajlandók külső segítséget kérve belevágni ebbe a munkába.
Idén első fecskeként találkozhattunk egy cigány rendező dokumentumfilmjével is. Fátyol Tivadar, a roma értelmiség neves tagja cigány vallási közösségek szerveződését mutatja meg, ami akár a felfelé vezető utat is jelentheti. A romák polgárosodásának, felemelkedésének (és a társadalom felelősségének) kulcsa az oktatásban van. Több iskolakísérlet is zajlik az országban, úgy központi, mint helyi kezdeményezésekre. A helyzet ismeretében talán nem meglepő, hogy vannak köztük szegregációs jellegűek is, amit dokumentumfilmben ünnepelni némiképp problematikus (Keserű Judit: Pásurj – Lépések). A lelkiismeretességéről és érzékenységéről ismert Tölgyesi Ágnest szabolcsi és baranyai falvakba vitte ugyanez a téma, ahol változó sikerrel keresik a megoldást (Cigány ABC I-II.).
Az idei Szemle cigányokról szóló dokumentumfilmjei közül Varga Ágota Akác utcája találta meg leginkább a hangot, ahogy ezeknek a peremre szorított embereknek a sorsáról szólni kell és érdemes. Az Akác utca a cigánysort jelenti, ahonnan a szereplők különböző egyéni életstratégiák révén szabadították ki magukat. Nem kerültek messze, nem vitték sokra, de rendes, hétköznapi életet élnek valahol másutt. Senki nem mondja ki, de a történetekből jól kivehető, hogy a zárt, belterjes cigánytelepen csak a szegénység, a hibás, visszahúzó minták termelődnek újra, s aki kezdeni akar magával valamit, jövőt szeretne a gyerekeinek, annak föltétlenül el kell kerülnie onnan.
*
Semmilyen hiányérzetem nem lenne, ha egy magyar dokumentumfilm se menne messzebb Moldvánál vagy Bákó megyénél. Szeretek erdélyi filmeket nézni. Egyszerre otthonos és idegen, nem tudok betelni a tájjal, hallgatni az embereket, akik hasonló, de mégsem azonos történelmi tapasztalatokról, hányattatásokról, léthelyzetekről mesélnek. Tetszett Magyar n. Attila melankolikus Hazatérő képekje, amelyben a tavaly fiatalon eltávozott rendező régi Erdély-járásokon készült fotókkal megrakodva tér vissza egykori sikerei helyszínére, megkeresni a fényképek szereplőit, akiktől hegedülni és táncolni tanult. De azok már meghaltak, elköltöztek, aki maradt, az megöregedett, nehéz sorsát panaszolja. Nem úgy van már, mint vót régen, mióta szabad az utazás, nem mennek a magyarok, nem kell a táncház, nem viszik a csizmát, a szőttest... Attila elborong a székely és cigány zenészekkel, és felmennek még utoljára a hegybe, hogy muzsikáljanak.
Az egyszerre ismerős és idegen érzése Zsigmond Dezső filmjét nézve fogott el a legerősebben. Az Aranykalyiba hőse, Karácsony Emilke, akkora, mint a fiam: 13 éves. Ez a kisfiú tavasztól karácsonyig fenn őrzi a jószágot a hegyen, teljesen egyedül él hónapokon át egy kisházban, ahol persze se víz, se villany, legelteti a birkákat, teheneket, megfeji őket, a tejből sajtot készít, közben csak egyszer, nagybúcsúra megy le a faluba, ahol vásárfiát kap, és időnként fölmegy hozzá valaki a családból, ételt, tiszta ruhát hoz neki és elviszi a sajtot. Döbbenetes. Úgy is az, hogy más filmekből már tudjuk, Erdélyben még mindig létezik a szolgaság intézménye, amit Tamási Áron Ábeljéből ismerhetünk. Akkor is, ha Emilkét nem szolgának adják, hanem a saját, szerető családjának dolgozik. Ésszel még csak-csak fölérem, bár az is csodaszámba megy, hogy Európa közepén ilyen szívósan meg bírt maradni ez a tradicionális életforma, de érzelmileg... Azt nem hiszem, hogy Karácsony Emilkének boldogtalanabb vagy rosszabb sora, tartalmatlanabb élete lenne, mint például egy lakótelepi gyereknek, egyszerűen csak szédítő belegondolni, hogy két magyar gyerek ennyire különböző kultúrában nőhet föl.
Azonosság és különbség a tárgya Almási Tamás sorozatának is (Valahol otthon lenni), amelyben erdélyi, kárpátaljai és vajdasági, ma már az anyaországban élő magyarok mesélik el az életüket, áttelepülésük hol drámai, hol kalandos, de minden esetben válságokkal kísért történetét. Nincs tanulság vagy recept. De fel van adva a lecke: ezek az emberek rákényszerültek, hogy az életük során többször is végig- és újragondolják azt, amit mi, Magyarországra születettek, természetesnek veszünk, és többnyire reflektálatlanul elfogadunk: mit jelent magyarnak lenni. Talán az is Trianon átka, hogy nálunk olyan sokan elutasítással reagálnak a kettős identitásra, legyen az a hazai kisebbségeké vagy a határokon kívül rekedt, nemzetükhöz és szülőföldjükhöz egyaránt kötődő magyaroké.
Kettős identitása vezette Hegedűs Pétert is, hogy filmet készítsen Magyarország és a régió legnagyobb környezeti katasztrófájáról (Örökség: egy halász története). A 2000-es tiszai ciánszennyezést csak még tragikusabbá tette, hogy egy élővíznek még megmaradt folyót sújtott, miközben Európa folyóit már sikeresen átalakítottuk víziúttá, erőművi vagy szennyvízcsatornává. Az Örökség egy halász története, akinek a felmenői is mind a folyóból éltek már sok nemzedék óta, és most annyi társával együtt elveszítette a kenyerét. Mészáros Balázs úgy indult el az igazát keresni, mint egy tiszai Kolhaas Mihály, Hegedűs Péter pedig arra vállalkozott a dokumentumfilm eszközeivel, hogy igazságot szolgáltasson neki. Mészáros Balázs elment Romániába, hogy lássa, honnan jött a cián, és mire számíthat a jövőben. Ma már tudjuk, hogy a legrosszabbra. Verespatakon egy városrombolással súlyosbítva már készül az újabb aranymosoda (Kocsis Tibor: Verespatak aranya). Mert ahol a profitkereső tőke találkozik a szegénységgel és a kilátástalansággal, ott szinte bármi megtörténhet.
*
Papp Gábor Zsigmond a budapesti német iskola történetétől, elsősorban a háborús évek alatti működéséről készített igen szép és minden előzetes várakozásunkat meghiúsító filmet. A birodalom iskoláját náci fellegvárnak képzelhetnénk, de a zsidó visszaemlékezőket hallgatva el kell hinnünk, hogy ez nem így volt. A magyarázat az, hogy a tanárok egy részét még a Weimari Köztársaság küldte, míg a másik része önként száműzte magát a harmadik birodalomból a végekre. Az egykori diákok (köztük olyan ismert emberek, mint Székely Éva, Kornai János) jó emlékeket őriznek, bár a zsidótörvények és a háborús helyzet szigorodása nyomán itt is történtek atrocitások. Ahogy olyan abszurd esetek is, hogy Székely Éva, valószínűleg egyedül a világon, zsidóként csatlakozott a Hitlerjugendhez, hogy még többet sportolhasson.
Közelebbi és írásban már jól dokumentált történetet mond el Gulyás János (Szamizdatos évek 1-2). A nyolcvanas éveket végigkísérő második nyilvánosság, elsősorban a Beszélő születéséről, készítési körülményeiről hallunk – ezúttal némileg eltérő nézőpontból. Az illegális kiadványok nyomdai előállítását, terjesztését végző, jórészt ismeretlen közkatonák szemszögéből. Az anyagot gyűjtő Modor Ádám maga is részese volt ennek a körnek, amelynek egyes tagjai mellőzötteknek érezték magukat a rendszerváltás után, míg a fiatalabbak inkább jó kalandként emlékeznek vissza a nagy időkre. A történetből mintha Demszky Gábor alakját szerették volna negatív hősként kirajzolni, de a szakmai tisztesség és tudás elérte, hogy saját igazuknál végül mégis csak jobban tiszteljék a valóságot és interjúalanyaik szabadságát.
A végére hagytam Papp Bojána filmjét, amelyből tanítani lehetne a különbséget a bulvártévé igényei és módszerei szerint előállított valóságpótlék és igazi dokumentumfilm között. A tévé és én mese a Rajongóról, aki a televízió bűvkörében éli az életét, otthona kész múzeum, tele a műsorokhoz és a sztárokhoz kötődő rekvizítumokkal, nyilvános adásokon tölti a szabadidejét és kézbesítői munkájában az volt a csúcspont, amikor az MTV postázójába vihetett levelet. Persze hogy a kereskedelmi tévék is megtaláltak a hölgyet, és csodabogárnak kijáró módon bántak el vele. De a fiatal rendező filmjében a rajongó minden groteszk vonása mellett is megőrzi emberi méltóságát. Nincsen titok, nincsenek műfogások: elég volt hozzá, annyi hogy egy ember kíváncsi lett egy másik ember sorsára.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/04 15-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1865 |
