Pápai Zsolt
Tim Burton új meséje aranyhallal, boszorkánnyal, farkasemberrel, óriással és törpével.
Tim Burton az amerikai mainstream avantgardistája, lévén úgy volt képes kedvező pozíciót kivívni magának a fősodorban, hogy sokat megőrzött a pályája kezdetén animációs rendezőként rá annyira jellemző fürkész természetéből és játékossággal elegy kíváncsiságából. A rendező jellegzetes közelítésmódja teszi, hogy opusaiban mintha a posztmodern hevület szertelensége érne össze az avantgárd játékosságával és felfedezőkedvével.
Az avantgárd-analógiát erősíti a direktor elbeszéléssel szembeni bizalmatlansága is. Burton erősen látványorientált műveket készít, melyeket többek között az tesz különlegessé, hogy a hollywoodi film egyik alapelemét és -elvét, a sztori primátusát kérdőjelezik meg. Forduljon bár a közönség által jól ismert történetekhez – a Frankenstein-meséhez (Frankenweenie; Ollókezű Edward), a Batman-legendához (Batman, a denevérember; Batman visszatér) vagy A majmok bolygójának históriájához –, dolgozzon bár ismert műfaji panelekkel – mint az ötvenes évekbeli inváziós sci-fiket idéző Támad a Mars!-ban, a hatvanas évekbeli brit és olasz horrorfilmek nyomvonalán haladó Az Álmosvölgy legendájában vagy a különböző kísértetmítoszokat felelevenítő Beetlejuice-ban –, a műhelyéből kikerült filmekben a narratív építkezés másodlagos fontosságú a vizualitáshoz képest. Elsőre különösnek tetszik, hogy az a rendező, aki valamennyi munkájában a mesélés létjogáért perel, a mások által már milliószor terített történeteket mondja el újra és újra. Ennek az attitűdnek a hátterében az áll, hogy Burton meggyőződése szerint a narrativitás frontján alig van lehetőség bármiféle kreativitás kifejtésére. Részben ebből következik, hogy egy mese igazi értékét nem sztorijának eredetisége vagy a benne elősorolt kalandoknak az ereje adja meg, hanem előadásmódjának mikéntje. A mesélés képessége, illetve a mesék befogadásának képessége önmagában léleknemesítő és -regeneráló erő lehet. A mesélés – életforma Burton számára. Csakúgy, mint legújabb munkájának hőse számára is.
A Nagy hal sajátos mesemix, archetípusos fabulák keveréke, aranyhallal, boszorkánnyal, farkasemberrel, bohóccal, óriással, törpével és seregnyi egyéb különös kreatúrával. A majmok bolygójának rosszemlékű remake-je után korai munkáinak, a Pee-Wee nagy kalandjának és a Beetlejuice-nak a világához kanyarodott vissza a rendező, és ismét egy akár szerzőinek is nevezhető darabot forgatott, noha ő maga nem vett részt a történet megalkotásában. Daniel Wallace mágikus realizmusba úsztatott sikerregényének filmre adaptálását John August végezte el, a sztori – már ha lehet annak nevezni a mozaikos szerkezetű szüzsét – mégis Burton egyik kedvenc témáját, egyes figurák pedig kedvelt hőstípusait idézik.
Már legelső, Vincent című ötperces animációs sziporkája óta a rendező visszatérő hőse a valóság és a mesevilág ütközőzónájában egzisztáló figura, aki fantáziáját használja balzsamként a való világ által lelkén ejtett sebekre. A Nagy hal hőse, az amerikai kertvároskultúra egyik dél-karolinai epicentrumában született, majd innen Alabamába elszármazott Edward Bloom szintén ilyen főállású álmodozó. Az élete végéhez érkezett, de örök gyereknek megmaradt Bloom mindene a mesélés, mesél reggel és este, asztalnál és ágyban, szűk családi körben és népes társaságban; hol bűbájossá formált, hol szürreális hangoltságú, de minden esetben naivan gyermeki gerjedelemmel előadott történeteinek középpontjában a maga személye áll. A filmben rendre megelevenedő adomáiból egy nagy ívű odüsszeia rajzolódik ki, a történetek életútját kísérik végig születésétől kezdve, és különösen hangsúlyosan tárgyalják azon kalandjait, melyeket a szűkösnek érzett szülővárosából a nagyvilág felfedezésére tett barangolásai során élt át. Noha Edward történetei meglehetőst együgyűek, a személyiség varázsa okán mindenkit megigéznek, pontosabban majdnem mindenkit. Hősünk fia, Will ugyanis csak fenntartásokkal csodálja apját, mivel nem érti, hogy miért tódít Edward mániákus eltökéltséggel akkor is, amikor már a halálát érzi. Will útnak indul hát, hogy még apja életében megpróbálja leválasztani a mítoszt a valóságról.
Edward hagyományőrző és -átörökítő szerepet visz a filmben, e funkciója tükröződik a gyakran megidézett és mindannyiszor az ő személyéhez kapcsolt vízmotívumban is, amelynek rétegzett szimbolikus tartalmai között – mint ahogy a történet végének folyóba temetési szekvenciájában, a hallá alakulás jelenetében ez annyira nyilvánvaló – a regenerálódás, az újjászületés, a reinkarnálódás az egyik legmarkánsabb. Edward azért meséli újra és újra az amúgy mindenki által ismert történeteket, hogy megőrizze azokat a kollektív emlékezet számára egy olyan – Will figurája megtestesítette – korban, amely nem hisz a mesékben. Edward és Will szemléletének feszültségéből, a szerepek ilyen leosztásából következik a Nagy hal szüzséjének egyik sajátossága, jelesül az, hogy a szürreál betétekből hiányzik a mindenkori mesék kötelező főszereplője, a hagyományos értelemben vett antagonista figura: az óriás, a törpe, a boszorkány nem ellenfelei, hanem szövetségesei hősünknek.
Az ellentét tehát nem az egyes szereplők között, hanem a történet meseszerű és reális elemei között tapintható ki. Lélek és szellem, empátia és empíria, érzéki észlelés és racionális gondolkodás ütközik egymással, és ezek feszültsége – a zárlatig így tetszik – mintha feloldhatatlan lenne. Ugyanakkor Burton a befejezésben épp azt hangsúlyozza, hogy alkalmasint nem olyan mély a szakadék fantázia és realitás között, mint az a korszellem megfertőzte civilizált ember számára tűnik. Voltaképp a sok kritikus által inkriminált – és affektivitásában valóban kicsit túlhabzó – zárlatban lesz egyértelművé a Nagy hal korszellem-kritikája: filmjében Burton annak a szigorúan materiális alapon szerveződő világnak a működésével szemben emel halk vétót, amely csak a szikár tényeknek hisz, és amelyben a fantáziálás üres időtöltésnek, hiábavaló és léha tevékenységnek minősül.
A képzelet hatalmáról szóló meséhez a fantázia diadalát jelentő megformálás járul, a Nagy hal igazi varázsát a képszerkesztés eredetisége adja. Lelkesítő látni, hogy akad alkotó napjainkban, aki a szupertechnicizált mainstream miliőjéből az ötvenes évekbeli bicebóca B-filmek bájának és kedves barkácsmegoldásainak fősodorbeli munkáiba konvertálásával foglalatoskodik, és megejtő konstatálni, hogy az efféle gesztusokra még vevő lehet korunk multiplexekben szocializálódott közönsége. A rendező szokott módszerét követve ezúttal is rafináltan elegyíti a különböző trükkfajtákat, és különös módon a filléres fortélyok és a méregdrága komputeranimációs eljárások nemhogy szétzilálják, inkább egységbe rántják a mozit, már csak azért is, mert a speciális effektusok különbözőségében voltaképp a film lényegi tartalma, az eltérő valóságértelmezések oppozíciója fejeződik ki. A bemutatott világok közötti különbség legélesebben abban jelentkezik, hogy míg a reális világ színterei a szűk belsők, a mesevalóságé a tág külsők. Önmagában sokatmondó, egyben a burtoni gondolkozásmód félreérthetetlen vizuális megjelenítésének tekinthető az a tény, hogy a mesejelenetek kivétel nélkül tágítják a szemhatárt, míg az úgynevezett reális világban játszódó epizódok többnyire szűkítik azt.
A Burton-rajongók számára talán meglepő, hogy a Nagy hal bír némi nosztalgiajelleggel, ami a szórványos önidézetekben érhető tetten. Tény, hogy Burton eddig is szívesen élt idézetekkel filmjeiben, a vendégszövegek azonban javarészt idoljaitól (nép- és műmesékből, Andersen és Dr. Seuss fabuláiból, a Godzilla-filmekből, Vincent Price munkáiból, inváziós sci-fikből és Hammer-horrorokból) származtak. Most változott a helyzet, a néző a Pee-Wee nagy kalandjától kezdve – melynek nyitánya köszön vissza egy helyütt – Az Álmosvölgy legendájáig – melynek atmoszférikus erdőszekvenciái idéztetnek meg – számos korábbi Burton-filmből találhat utalásokat.
A Nagy hal nagy pozitívuma, hogy a rendező valamennyi munkája közül gegekben a leggazdagabb, gyengesége viszont, hogy érzelmességben némileg túladagolt mű. Már e két körülmény miatt is joggal feltételezhető, hogy a korábbi filmekhez hasonlóan széles rajongótábor és ellendrukkerek hada egyaránt verbuválódik majd körülötte. De közelítsünk bárhogyan is hozzá, nemigen vitatható, hogy a Nagy hal az utóbbi évek egyik leginkább emberközeli hollywoodi produkciója. Talán, mert rendezője számára a mozi sokkal inkább varázslat, mint szemfényvesztés.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/03 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1863 |
