Koltai Tamás
Suhan a kamera, alsó gépállásban, földközelben, Wagner Lohengrin-előjátékának éteri pianissimóira, vizesárok, földhányás, nyamvadt fűcsomók fölött, kietlen lakótelepi tájon, elhagy egy vedlett kutyát, beér a börtön-blokkházak egyikébe, főt a lépcsőn, át a folyosón, az ajtón keresztül a félhomályos szobába, idős, borostás férfi fekszik az ágyban, filmet néz, a régi vetítő a dunyháján, a filmen egy kislány a születésnapi torta gyertyáit fújja, körülötte nevető felnőttek, a kislány játszik, kiragadja a pisztolyt az egyik férfi kezéből, játékból elsüti, a felvevő szétspricceli a jelenlevőket, a kislány mindenkit „lelő”, a felnőttek jobbra-balra dőlnek Wagner crescendóira, a férfi fölkapja a kislányt, összecsókolja, már nem a fekete-fehér amatőrfilm, amit látunk, hanem színes valóság, a kislányon piros nyakkendő, körülötte ünneplő elvtársak, aztán ugyanez újra az amatőrfilmen, a dokumentált múlt, majd a jelen, a férfi az ágyban, fásult tekintettel, ő az apa, mellette az egykori kislány mint fölcseperedett fiatal nő, lompos ruházat, fáradt arc, ujjai közt cigaretta, ahogy végigdől az ágyon, erő és feszültség árad belőle...
A legszívesebben kritika helyett kockáról kockára leírnám Pintilie filmjét. Vannak művek, melyeknek árt minden magyarázat, olyan nyersen, egyértelműen és brutálisan beszélnek, ezek kivételes remekművek, évtizedenként ha egy születik belőlük, így voltam Pintilie Caragiale-rendezésével, a Karneváli éjszakával 1970-ben, a bukaresti Bulandra Színházban (az öt legjobb színházi előadás egyike, amit valaha láttam), a darab nyomán készült 1979-es filmmel, amit Ceauşescu betiltott (nem csoda, a nyomorúságos balkáni lét, amitől mi itt, „Európában” mindig is csak egy köpésnyire voltunk, s mára már ez a kis távolság is eltűnt, bekerültünk a balkáni köpködő centrumba, egyszóval a Kárpátok géniusza helyesen döntött, a Kis-Párizsként ágáló sár-nyomorú provincializmusnak nem volt dermesztőbb metaforája ennél a sátáni rémbohózatnál), s most már A tölgyet is közéjük sorolom, mint természeti tüneményt, a fantasztikus realizmus gogoli, Szaltikov-Scsedrin-i, kafkai „nagyságrendű” teljesítményét.
Másrészt viszont mit ér a leírás, mit érnek a szavak a képek deskripciójához képest, érzékeltetheti-e bármely verbális stílbravúr a látott dolgok rémületét? Elvben, persze, igen. Leírható, például, milyen az, amikor „a legfőbb érték az ember” társadalmában a legfőbb érték ki akarja nyitni a vízcsapot, amely azonban vagy csöppmentesen hörög, vagy sötétbarna lét áraszt. De bármely ékesszólóan ecsetelhető legfőbb érték reagálása abban az esetben, ha a vízkiszerelés hőn óhajtott művelete feszült, robbanékony idegállapotban történik, nyomába sem ér Pintilie szemléltetésének, akinél néhány másodperc az egész, a kamera a főszereplővel együtt betódul a fürdőszobaszekrénybe, izgékony kéz szétdúlja a fiolákat, pirulákat a marokban, pettyes fogmosópohár, kéz pörgeti a csapot, csap hörög, legfőbb érték a virágosvázából öblíti le öklendezve a gyógyszereket, és mindez fortissimo Wagner-zenére, újra a Lohengrin, ezúttal a harmadik felvonás előjátékának fölhevült akkordjai.
Egy hibbant rendszer, egy szétrohadó világ őrületes, abszurd valóságának stációin rohan végig fantasztikus tempóban, száz perc alatt Doru Mitran kamerája. Amit lát, kegyetlenebb, mint Dante pokoli infernója, és röhögségesebb, mint Szuhovo-Kobilin rendőruralmi „mechanizációjának” agresszív ostobasága. Bizarr látomás a késő-kommunista Romániáról, amelynek érvényessége átsugárzik a földrajzi és időhatárokon, és mindenkinek ismerős lehet, aki tudja – vagy el tudja képzelni –, hogyan beszél az Elbától keletre a jegyzőkönyvet felvevő rendőr egy megerőszakolt nővel (vagy csak hogyan néz rá), és, hogy mit jelent egy olvashatatlan aláírás azon a kórházi értesítésen, amely közli, hogy a devizakeret kimerülése miatt az NSZK-ból megrendelt életmentő gyógyszer behozatala nem foganatosítható.
Ezt tudja Pintilie: dokumentálni egy olyan társadalom posványos, tragikomikus valóságát (à la Caragiale), amelyben nincs fogadóképesség a normalitásra, a tettek, elhatározások végigvihetetlenek, még a halott se ajánlhatja föl átültetésre a szerveit, mert áramszünet alatt úgyis kirohadnának a frizsiderből. A film központi hősnője, Nela a filmrendezőhöz hasonlóan dokumentálja, „passzióból”, maga körül a tényeket Polaroid fényképezőgépével. Apja, a kommunista pártkáder és állambiztonsági funkcionárius friss holttestét. A környezetszennyeződéstől szenvedő tájat. A mezőn legelésző tehenet, amelyet elpusztít egy éjszakai hadgyakorlat lövege. Az átlagnál intelligensebb kisiskolásait, akiket ki szeretne ragadni a primitív közoktatásból, az elitképzés helyett az új tanerő megerőszakolásának részleteiről érdeklődő, idiotisztikus tanárnők köréből. Ahogy gyűlnek Nela fotói, úgy gyűlik föl a szarkasztikus kacajjal enyhített undor a nézőben a viharsebesen végigkövetett filmbeli stációk láttán. Csak egy-két kiragadott „bugyor” e Bosch ecsetjére méltó pokoltornácáról. „A munkásosztály vonata”, amelyről a bányászsisakos melósok lehajigálják az utasokat. A csendes táj – „milyen szép ez az ország”, hangzik el egy hangsúlytalan pillanatban –, amelybe itt-ott váratlanul belerondít egy gyakorlatozó egység, kommandó vagy szürreális valószerűtlenséggel föltűnő ejtőernyő. A felvonulás, ahol előbb transzparenseket kell vinni, és csak utána szolgál ki a kolbászárus. A koszlott kórház, a hullaház csempéjére hányt ruhátlan halottakkal s falábú igazgató-helyettesével, akinek jó kapcsolatai vannak a rendőrségen, és aki nem engedi megoperálni a betegeket...
A kórházban találkozik Nela Miticával. Mitica fiatal sebész, ő kergette el a Nelát megerőszakolókat. Svungos figura, mindent gyorsan csinál, vadul, nyersen és gondolkodás nélkül reagál a bornírt környezet ostobaságaira. Odaadja tornacipőjét a lánynak, s ezzel sorsuk öszszekapcsolódik, együtt járják-rohanják-szenvedik végig a hétköznapi diktatúrára fölfeszítettek gyorstalpaló kálváriáját. Mitica megműt egy halálosan beteg adventista fiút, a fiú meghal, naplójáért megjelennek a szekusok, Miticáért pedig a kerületi ügyész, mert följelentették a fiú rokonai, akik üzletet akartak kötni az orvossal a holttestre, de az kirúgta őket. Ráadásként az ügyészt is fölpofozza. Miticát lecsukják, Nela protestál, inzultálják, behurcolják a rendőrség előtti járdáról, erős vízfecskendővel locsolják, lakására csábítja az ügyészt, intim fölvételt készít róla, megfenyegeti, hogy a képeket elküldi az ügyészségre, a pártközpontba és a feleségének – de semmit sem ér el. Mitica őt nap múlva váratlanul mégis kiszabadul, mert a helybeli első titkár feleségét meg kell műteni epével, éjszakára kihozzák a börtönből, mert ő a legjobb sebész, az első titkár rákérdez, hogy ki operált, mindenkit lehülyéz, aki börtönbe csukja a legjobb sebészt, a főügyész azonnal fellebbez, amíg az orvos a zárkában alszik, lefolytatják a följebbviteli tárgyalást, s mire fölébred, már meg is hozzák a másodfokú ítéletet: szabadul. „Nálunk nincs demokrácia?” – kérdezi erre a zárkaőr.
Mitica és Nela első dolga, hogy Titit, a halott fiút végakarata szerint eltemessék a falujában, a teherautó sofőrje a soros hadgyakorlat lövésétől az árokba hajt, a kísérő szekusok készségesen átrakják a halottat saját csomagtartójukba, ők is csak emberek, a csomagtartó odafelé különben is üres, csak visszafelé telik majd meg krumplival, borral, miegymással, így lesznek a szekus James Bondokból visszafelé piaci kofák. A temetés lezajlik, a pópa énekel (második lett a megyei énekversenyen, ha nem volna pópa, meg is nyerte volna), halotti tort ülnek, együtt eszik-iszik falu és város, az egyház és a Securitate, falun van még mit enni, csak politikáról ne essék szó...
És így tovább, Doru és Pintilie maliciózus kamerája egyre csak rohan, a képek mintha szándékosan dekomponálatlanok volnának, de nem amúgy feltűnően, művésziesen, hanem ahogyan a hagymázas valóság „sületlensége” megkívánja. Nincs az alkotókban elvakult harag, annál inkább szarkazmus („szelíd nép a román, nem vagyunk mi magyarok vagy lengyelek”, mondja a rendőr a rendőrautóban, melynek szélvédőjét abban a minutában keresztülökleli egy szelíd dák legény feje), két főhősünk se dühös, inkább valami keserűen flegma, győztes élvezettel provokálják a rendszert, ne vegye a szívére, ilyen az élet, mondja Nela többször is, amikor valakinek az orra alá dugja a mocskos tények fénykép-dokumentumait, a két fantasztikus színész, Maja Morgenstern és Razvan Vasilescu (őt Ciulei Szentivánéji álom rendezésében volt alkalmam színpadon csodálni) lezser lendülettel játszik, ahogy Morgenstein a káderuszoda márványasztalára csapja csupasz lábát, abban világnézet döng, a slank Vasilescu koboldszerű lénye, infantilis vigyora, süvölvényes viharzása pedig arról szól, hogy egy képtelenül irracionális világban még ezt a pofátlan provokációhalmazt, a rendszer sorozatos seggberúgását is túl lehet élni.
A vége vérfagyasztó. Miután Nela mindent eltemetett a tölgy alá – a tölgy susogó, metaforikus fenségével a világon kívüli világ, az utópikus béke metafizikai szigete –, tehát amikor Nela eltemette a múltat és a reményt, apja Nescafé-üvegben cipelt hamvait (az apáét, akit imádott, miközben az ideológiáját gyűlölte, s az illegalitásban valószínűleg nem is oly hősies részvételét nincs oka tisztelni), konformizálódott nővére fényképét, s az elit-gyerekekét is, akiket nem taníthat úgy, ahogy akar, nos, akkor még történik valami. Kulminál a lázálom-valóság. Anarchisták elfoglalnak egy gyerekekkel telt buszt, s a katonai egységet irányító első titkár a láthatatlan főtitkár utasítására tűzparancsot ad. A kiskatonák vaktában lőnek, halottak mindkét oldalon, s egy antonionis pillanatban felrobban a busz. Nela egy halott kezéből kiragadott pisztollyal a tölgyhöz rohan, vége a flegma malíciának, a hadonászó eszeveszettség ölelkezésbe csap át, kettejük találkozása óta először, majd csillapultán, itt és így igazán helyénvalóan Nela szólal meg: „Gyereket akarok tőled.” „Milyen gyerekünk lenne nekünk?”, kérdezi Mitica, s kimondja a film utolsó, egyetlen ambivalens mondatát: „Saját kezemmel fojtom meg.” A mondat enigmája feloldhatatlan. Ülnek a tölgy alatt, egymást átölelve, csőre töltött pisztolyt szegezve nekünk.
Várjuk, hogy elmúljon a gazember hülyék országlása.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/01 52-54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=184 |
