Gelencsér Gábor
Klasszikus újságírói erényekkel megalkotott könyv a magyar film elmúlt fél évszázadáról: tények és vélemények ütköztetése.
Életút-interjúk alkotókkal és filmhivatalnokokkal, levéltári dokumentumok, jegyzőkönyvek, levelek, valamint a Rákosi- és Kádár-korszak politikusait, kulturális vezetőit bemutató kislexikon – e három igen különböző karakterű egységből áll Gervai András A tanúk című kötete. Emlékek, anekdoták, vallomások az egyik oldalon, adatok, tények a másikon. Riportkönyv, dokumentum-összeállítás, ismeretterjesztő munka? A termékeny műfaji bizonytalanság a kötet tárgyával magyarázható.
A magyar film elmúlt fél évszázadának története, az államosítástól a filmtörvényig értelmezhetetlen az intézménytörténeti háttér nélkül – az intézménytörténet belső logikáját (jobban mondva logikátlanságát) viszont csak a kultúrpolitikának nevezett játéktér résztvevői tárhatják fel (vagy leplezhetik le). A szubjektív művészi látomásokat a kor objektív feltételei között kell elhelyezni, az objektív feltételek ugyanakkor nagyon is „felpuhultak” a személy(zet)i politika útvesztőiben.
Különösen a könyv gerincét képező Kádár-korszakban. Az 1956 és 1989 közötti időszak keretét képező ötvenes, illetve rendszerváltó évek a maguk módján átláthatóbb viszonyokat teremtettek: az előbbi diktatorikust, az utóbbi demokratikust. A kettő közötti hosszú átmenet jellegzetessége ezzel szemben e két sarkos feltételrendszer határainak összemosása, a „demokratikus centralizmus”, a paternalista kultúrpolitika, a 3 T, az irányelvek és állásfoglalások, be- és kidobozolások, feljegyzések és igazoló jelentések időszaka. Az Aczél György nevével fémjelzett periódus egyik legmozgalmasabb, legnépszerűbb, leginkább szem előtt lévő, legnyitottabb – s emiatt különös éberséggel felügyelt – területe a film volt, így e művészeti ág működési feltételeinek vizsgálata a kultúr-, sőt az egész kádári politika természetéről is képet nyújt. „A kádárizmust akartam jobban megérteni – írja könyve fülszövegében a szerző –, s úgy éreztem, ehhez kitűnő médiumként szolgál számomra a film.”
Amikor Gervai a támogatott, tűrt vagy tiltott alkotókat és a támogatást, tiltást, tűrést foganatosító hivatalnokokat faggatja a politika jelenlétéről szakmai életükben, majd közli a beszélgetésekben is érintett jelenségekhez kapcsolódó dokumentumokat, pontosan tudja, hogy az igazság valahol a kettő között, a tények és a vélekedések szürke zónájában helyezkedik el – hiszen éppen ez volt a korszak jellegzetessége. Egy esszenciálisan formaközpontú filmtörténetírás sem tekinthet el a társadalmi-politikai körülményektől, különösen nem a magyar film 1948-tól kezdődő periódusában. Foglalkozni kell tehát a politika művészetre gyakorolt hatásával, csakhogy miben ragadható meg ez a hatás? A filmes intézményrendszert működtető döntésekben? De hát az akkori kultúrpolitikai irányítás egyik jellegzetessége éppen az volt, hogy a valóban lényeges utasításokat nem adták írásba. Hogy zavaros, áttekinthetetlen helyzetet teremtettek, amelyben állandó bizonytalanságban lehetett tartani a művészeket; hogy nem voltak világos határvonalak – ha volt a korszaknak „kultúrvonala”, akkor éppen ez volt az. De hogyan lehet a folyosói beszélgetéseket „kutatni”? Marad a másik lehetőség, a még elérhető szereplők megkérdezése mindarról, amit nem vettek jegyzőkönyvbe. Csakhogy támaszkodhat-e a filmtörténetírás szükségszerűen szubjektív visszaemlékezésekre? Nyilvánvalóan egyik kérdésre sem lehet megnyugtató választ adni – s ez alighanem a magyar filmtörténetírás nehezen megkerülhető módszertani problémája.
Gervai András sem oldja meg a fenti dilemmákat, könyvének szerkezetével viszont határozottan jelzi őket. Nem a szenzációhajhász leleplezés szándékával, mégis igen céltudatosan kérdez rá kényes kérdésekre, főképp a filmek betiltásának körülményeire mint a kultúrpolitika működési zavarainak jellegzetes gócpontjaira. A válaszokat, legyen abban felülemelkedő irónia vagy öntudatos helyzetelemzés, nem minősíti, nem igazítja ki, legfeljebb szembesíti a tényekkel vagy a másik fél nézetével. Három filmfőigazgató, Dr. Papp Sándor, Szabó B. István és Kőhalmi Ferenc egy-egy válaszához például lábjegyzetekben közölt interjúk kapcsolódnak: Kósa Ferenc a Tízezer nap körüli vitákkal, Dárday István az Álombrigád betiltásával és a Társulás Stúdió feloszlatásával kapcsolatosan fejti ki saját véleményét. A kultúrpolitika álnok és ellentmondásos működési mechanizmusáról beszél a könyvben valamennyi riportalany, Jancsó Miklóstól Almási Tamáson át Kertész Ákosig, ám jóval meggyőzőbb, amikor ezek az „ellentmondások” közvetett módon, az egymás mellé illesztett beszélgetések, dokumentumok alapján lepleződnek le előttünk.
Az interjúkban egy-egy klasszikusunk pályafutásának ismert fordulatai mellett néhány új információt is felfedezhetünk; a válogatás 55 év filmszakmai dokumentumaiból kifejezetten forrásértékűvé, a kislexikon pedig oktatási szempontból is hasznossá teszi a könyvet. A lényeg azonban – csakúgy, mint a tárgyalt korszak filmjeiben – a sorok között olvasható.
Saxum, 2004
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/11 52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1823 |
