Bán Zoltán András
Egy revelatív fotóalbum: benne van mindaz, ami koalíciós korszak filmvásznáról hiányzott.
Nem vitás, szenzációs kötetet kaptunk kézbe a Vince Mátyás által vezetett Magyar Távirati Iroda jóvoltából. Kielégültségünk türelmetlenségbe csap át, ha belegondolunk, hogy ez csak kezdet, és az 1945–47 között készült képek többnyelvû, remek kronológiával, névmutatóval felszerelt gyûjteményét majd több hasonló követi. Repesve várjuk a folytatást.
*
A rendelkezésre álló 30 ezerbõl, több mint kétszáz fényképet rak elénk a szerkesztõ, Féner Tamás. Az anyagot újságokból kiollózott idézetekkel megfejelt ciklusokba rendezve adja (és egyetlen bíráló megjegyzésünk itt lehet, miszerint túl sok a fejezet, és ezért egyesek mindössze pár fotót tartalmaznak), és e 33 fejezetke magába foglalja voltaképpen az 1945–47 közötti magyar történelem egészét. Mert noha a befogadáskor mûvészetté alakítjuk, aligha vitás, hogy dokumentumgyûjtemény ez legkivált, a korszak fénybe fagyott lenyomata. Megjelennek a pártok, a mai szemmel felfoghatatlan létszámú nagygyûlések, választási rendezvények, melyeken önelégülten peckeskednek a híres és kevésbé híres politikusok, a pufók Rákosi majd’ szétveti mellényét magabiztosságában, Nagy Imre szemüvege becsillog, egyszerûen nem lát minket, de így mi sem láthatjuk szemét, annál inkább a szemünkbe néz a szintén szemüveges Lukács, és megvillan emlékezetünkben régi szerelme, Seidler Irma szava, miszerint Gyuri maróan csúnya volt; itt ragyognak a nagy mûvészek, Jávor persze az élen, kétszer is, egyszer Vorosilov fogadásán húzatja a cigánnyal, úgy, ahogy csakis õ tudta, megteremtve ezzel a Horthy-világ egyik emblémáját, mely – lám! – koalícióképesnek bizonyult; és aztán egyik ellenlábasa, az elkötelezett színmûvész, a kommunista Major Tamás, kétszer õ is, egyszer szavalóként (József Attilát?), máskor a fasiszta III. Richárdként; Gobbi Hilda, aki – mi sem természetesebb! – a romeltakarítás munkájában vesz élénk részt; és aztán a nagy léhák, a Latabár testvérek, arcukon a történelmietlen gumimosoly, mely ekként kissé becketti; Kisfaludi Strobl Zsigmond, aki förtelmes Szabadság-szobra fáklyavivõjét szoborja éppen, és aztán az egész apoteózisaként egy névtelen, a fénybe tündériesen fellibbenõ balett-táncosnõ – a háttérben a Szabadság-szobor. És bár hazug a kép és mélyen ideologikus (Rév Miklós munkája), mintha ez lenne a kötet egyik meghatározó tenorja – persze azért ne feledkezzünk meg róla, hogy a képek nagy részét a kommunista befolyás alatt álló MAFIRT (Magyar Filmipari Rt.) szállította.
És mégsem teljesen torz ez az összkép, inkább „színhelyesnek” mondható, bár az összes kép fekete-fehér. Mert összes borzalmával együtt (a nyilasok nyilvános felakasztása, a háborús bûnösök perei, a kommunisták gátlástalan hatalomszerzése, a város romokban, feketézõk, vetkõztetõk az éjszakában, kitelepítések, a mûvégtagok felpróbálása, szovjet katonák minden épület elõtt – ki-ki tegye hozzá a maga átélt vagy csak hallomásból ismert rémségét), mégis a szabadság, a friss lélegzetvétel és az esély kora volt ez a három év. Ne feledjük: a Budapesti tavasz címû film alapvetõen árnyalatlan és fals történelemábrázolásának végén mégis hitelesen – katartikusan?! – csengtek a kis újságáruslány rikkancskiáltásai: „Megjelent a Szabadság! Itt a szabadság!”. És akinek ez túl vonalas, annak figyelmébe ajánlom Petri versét, mely történetesen szintén egy fotóról beszél: Egy fényképrõl, melyen kezet ráznak (1948. június 12. Rekviem a magyar demokráciáért). A költõ által felidézett képen Szakasits Árpád és Rákosi látható, a kommunista és a szociáldemokrata párt egyesülésének szentesítésekor. Petri kommentárja egyértelmû: „Hát: így végzõdött, mi épphogy elkezdõdött.” Keserû sor, de a hangsúly most az elkezdõdött szóra tenném. Mert noha „épphogy”, de valami kétségkívül elkezdõdött ezekben az utólag aljasnak és a szovjetek által véglegesen ellenõrzöttnek ítélt években; és akik benne éltek, természetesen még nem láthattak a jövõbe. A nyilas mocsok után az ország egy része valóban felszabadulásként, soha vissza nem térõ lehetõségként élte meg e három évet, noha aztán rájött tévedésére. Márai késõbbi jellemzése tökéletes: „És voltak sokan, akiket származásuk vagy meggyõzõdésük miatt üldöztek a közelmúltban: ezek számára a szovjet hadsereg érkezése egyértelmû volt a felszabadulással – mindaddig, amíg megtudták, hogy most már szabad raboskodniuk a szovjet gyarmatbirodalmában.” De ez még hihetetlen távolságban volt – egy évnyire! Most még az ifjúi lendület, az újrakezdés dacos mámora a rengeteg fénykép éltetõ eleme. Ahogy az egyik képen a lakatos a mozdonyhoz nyúl, abban van valami rodcsenkói, Käthe Kollwitz-i plaszticitás – a munka pátosza. A vonat tetején batyuzók sem mint árdrágítók vagy feketézõk jelennek meg, hanem mint a lebírhatatlan életvágy megtestesítõi, miként a Garay téri árusok. Mintha szabadságon lett volna az egész ország, de persze legelõbb Budapest, itt készült a legtöbb kép, és az itteni hangulat meghatározó. Felejthetetlen a Hõsök tere szoborcsoportja, az elõtérben száradó fehérnemûvel; a történelem bronzbajszú vitézei, honfoglalói lovai helyes megvilágításba kerülnek a nagymosás perspektívájából. Az általános szabadságban – mely most egyidejûleg Freiheit és Urlaub, Holyday és Freedom, Vacance és Liberté –, akár a szabadságolt túlélõk, lázas és értelmes tevékenységbe kezdtek az emberek. A tied az ország, magadnak építed jelszava ekkor még nem cinikus aljasságként hangzott. De a legfontosabbat megint Márai mondja ki idézett csodálatos memoárjában (Föld, föld!...). „De most, amikor a magasból megláttam a romokat, ahol nemrég éltem, megértettem, hogy a mélyben, a nyomorúság és enyészet közepette, a történelmi szemétdombon nemcsak az otthonom semmisült meg, hanem elpusztult egy karikatúra.” Megszabadulás volt ez számára, mert végre megsemmisült a karikatúra, melyet jobb híján Horthy-rendszernek nevezhetünk. Ekkor még úgy tûnt, a gúnyrajz kiradírozható.
És a fotósok ugyanebben a kissé szellemileg spicces hangulatban, irigylésre méltó non chalance-szal élték meg helyzetüket. A kötet elején portrékat láthatunk a könyvben legtöbbet szereplõ fényképeszekrõl. Ez több mint jó ötlet; ez az hommage egyrészt emléket állít alakjuknak, másrészt dokumentálja munkakörülményeiket, érzületeiket. Hogy milyen szabad légkörben dolgoztak, jól illusztrálja az egyik, szinte dadaista beállítás: Bartos Péter fotóriporter egy elértéktelenedett pengõbankjeggyel gyújt pipára. És az elsõ helyen közölt portré szimbolikus címû: Bauer Sándor, a MAFIRT 17 éves fotóriportere a Szabadság téren. Egy vidám nagykamasz mosolyog bele kollégája kamerájába, kezében fegyverként villan meg a fotómasina: ember és gép egyként tudja, hogy van mit fényképeznie.
Kor-képek, 1945-1947, Magyar Távirati Iroda, Budapest, 2004; 363 oldal, 5900 Ft
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/11 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1822 |
