Barotányi Zoltán
Akar ön másfél óra alatt húsz egységet leadni jóindulatából? Szeretne végre önfeledten gonoszkodni, egyenesen „szemétkedni”, mindezeken jót vihogni, felelőtlenül csettintgetni? Avagy ön nem „olyan”? S nem is akar kedvet kapni „ahhoz”? Nos, ha csupán példára (másnak: példaképre) lenne szüksége, tekintse meg Stephan Elliott minden diszkréciótól mentes ausztrál műremekét, s ha addig nem is, utána legalább napi félórát az amoralitás birodalmában fog tölteni (a film kilencvenöt percét biztosan). Filmünk feketehumorban fermentált morbid sztorija mindenekelőtt one-man show és jutalomjáték: a színészként is tehetséges Phil Collins kéjesen lubickol a láthatóan kedvére való setét lelki dágványban. Gonosz rendezőnk gátlástalanul rászabadítja szerencsétlen világunkra ezt az infantilis dúvadat: Phil, szerencsekockáit pörgetve, lassan, de biztosan mindenkit kiszámol – kire börtön, kire szanatórium vár. Áldozatai cserkészése közben jut el a végállomáshoz, egy különlegesen flúgos ifjú párhoz, kik önrablással, biztosítási csalással, az álbetörő lenyilazásával tengetik unalmas napjaikat, míg csak be nem kopogtat hozzájuk a kaján biztosítási ügynök. S ettől kezdve nincs megállás: ezüstvillák röppennek, rendőrök válnak a hirtelen hányinger áldozatává, karácsonyfa száll a légben, ágain a lopott eszcájggal, s áldozataink lassan beleragadnak a játékos kedvű zsaroló csapdájába, mint a filmbéli orosz emigránsnő a beragasztózott telefonfülkébe. Szerencsére van mód visszavágni, nem marad el a boldog vég: a kibabrálás mindenkinek a vérében van, s az –mint közismert – nem válik vízzé. Még az úszómedencében sem, ahol ez az őrült történet végül is megnyugtatóan landol.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/01 56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=182 |
