Köves Gábor
Se szeri, se száma az operatőrből lett filmrendezőknek, hogy csak a legismertebb példákat említsük, Barry Sonnenfeld a Coen-testvérek csapatából, Jan De Bont Paul Verhoeven munkaközösségéből, Ernest Dickerson Spike Lee mellől, Tom DiCillo pedig Jim Jarmusch kollektívájából lépett a direktorok táborába. Míg a felsoroltak többsége kasszasikerek megbízható beszállítóiként jutott parkolóhelyhez a stúdiófalakon belül, addig DiCillo megmaradt a jóval kisebb költségvetéssel gazdálkodó, de jóval nagyobb szabadságot élvező filmkészítésnél. Filmjei az abszurddal óvatosan kacérkodó, nagyvárosi szőttesek, melyekről nem igazán állítható, hogy jelentősen eltérnének a független filmek populáris fővonalától. DiCillo urbánsztorijai többnyire nem túl mélyreható, anekdotázó kedvű, társasági-társalgási komédiák, kedvesen álmos életszeletek. Az előbbiek fényében aligha meglepő, hogy a The Real Blonde gerincét nagyvárosi párok és egykék nyűglődései, a szokásos hisztik és a szokásos dilemmák alkotják. DiCillo nem mond ellent a közhelyeknek, New York City-ben szerinte is mindenki színésznek készül, de többnyire csak a felszolgálásig jut. Színészi álmokat dédelgető szereplői viszont remek alkalmat nyújtanak számára, hogy kedvére ironizálgasson a showbiznisz világán, ám a valóság és az illúziók ütköztetésével ismét csak a régi vicceknél, az ismert tanulságoknak lyukadunk ki. Nem kétséges, hogy DiCillo filmjei nélkül is ismernénk a világnak ezeket a fura zugait, valódi és hamis szőkéktől hemzsegő hangulatjelentései nélkül valahogy mégis fakóbbnak tetszenének a West Village örökösen nyüzsgő teraszai.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/09 61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1810 |
