Vágvölgyi B. András
Michael Moore már évekkel korábban beharangozta, hogy filmet csinál Amerikai kétes kapcsolatairól, a fenyegetést tett követte Cannes-i nagydíj, ahogy kell.
2004. november 2-án elnökválasztás lesz az Egyesült Államokban. Alapértelmezésben ezzel nem kellene egy filmes folyóiratnak foglalkoznia, most viszont az a helyzet, hogy mégis csak kell.
George W. Bushnak mennie kell!
George W. Bushnak mennie kell, még ha ez nem is a Beszélő Társadalmi szerződése 1987-ből (vagy Kis János véleménye Medgyessyről 2002 nyarán), hanem csak egy filmkritikácska, bár az egész amerikai értelmiség és sztárvilág (mínusz neokonok) egyetért vele. George W. Bush az Egyesült Államok 43. elnöke 2000-ben dubiózus körülmények között győzte le ellenfelét, a hivatalban lévő demokrata alelnököt, Al Gore-t. Hiába volt Gore-nak több elektori szavazata, az amerikai elnökválasztás ismerői tudják, hogy a négy legnépesebb államból (Kalifornia, Texas, New York, Florida) legalább kettőt kell hozni a versenyben maradásért, és tudható az is, hogy az első és a harmadik állam inkább demokrata, a második kőkemény republikánus, míg a negyedik bizonytalan. Ha emlékszünk, a választás Floridában dőlt el, ahol a jelenlegi elnök fivére a kormányzó, a Bush-család számos barátja volt szavazatszámláló, választóköri elnök, a Legfelsőbb Bíróság tagja, miegyéb. Floridáról tudható, hogy déli állam, jelentős kubai emigrációval, amely már a Disznó-öbölben felsülő JFK óta rühelli a demokratákat; ugyanakkor déli állam, tehát jelentékeny fekete populáció lakja, valamint észak-keleti meteorológiai emigránsok, akik leginkább elefánttemetőként használják az államot, mégiscsak jobb melegben meghalni, mint fagyoskodva. A fekete populáció dandárját, valamint Goldstein nénit 75, Brooklynban eltöltött varázsos év után viszont elég nehéz szokásaik ellenére rávenni arra, hogy ugyan, adja már szavazatát a republikánus jelöltre, ha már itten ilyen szépen mosolyog a napocska, valamint Jeb Bush. Akárhogy is, némi huzavona, legfelsőbb bírósági mérlegelés után néhány száz szavazatnyi különbség mutatkozott W. oldalán, Al Gore pedig elismerte ellenfele győzelmét, nem szervezett polgári köröket („ha majd mozdulni kell, együtt mozduljunk”), és nem harsogta tele az Egyesült Államok köztereit, hogy „Hajrá Amerika, hajrá amerikaiak!”. Aztán majd egy évre el is felejtettük, hogy az Egyesült Államoknak van elnöke – mármint azok, akik nem szakmaszerűen foglalkoznak e ténnyel –, mígnem eljött 2001 baljós szeptembere, s néhány arab skiccerekkel és műanyagkésekkel felfegyverezve olyan támadást intézett Amerika ellen, amire még Hitler és Hirohito, vagy Sztálin és Mao sem gondolt volna soha, pedig nevezett tandemek felszereltsége lényegesen túlmutatott az említett közel-keleti férfiak eszköztárán. Szeptember 13-án a New York Times megírta, hogy az amerikai repüléstörténet egyedülálló napja volt az előző, egyetlen polgári gép sem szállt fel – kivéve azt a néhány private jetet, melyek a Bin Laden család Amerikában tartózkodó tagjait szállította külföldre – állítólag a népharag, vagy talán valami más elől.
Valmikor a nyolcvanas évek elején-közepén olvastam a Kenedi János szerkesztette szamizdat Máshonnan Beszélőben egy párizsi lengyel festő, Marek Halter naplóját, aki a ’81. december 13-i Jaruzelski-puccson felháborodva, s talán szublimált spanyol polgárháborús reminiszcenciák rabjaként a globális szovjetellenes harc mellett döntött, s saját gyűjtésből rádióadót vásárolt, enkezével szállította a Pandzsír-völgybe, a harcoló afgán mudzsahedineknek. Az ellenségem ellensége a barátom-elv alapján érkezett, ám néhány hétig körbehordozta tekintetét a szovjetellenes gerillákon, kicsit beszélgetett velük értékekről, demokráciáról, állam és vallás viszonyáról, és úgy megrémült, hogy egészen Samuel Huntigtonig futott. Bipoláris felállásoknak ez a bajuk: ha nem szavaznék a Fideszre, akkor előbb-utóbb kénytelen leszek az MSZP-re, s viszont; ha jó nekem, hogy Irak háborúban gyengíti a velem ellenséges Iránt, akkor felfegyverzem Szaddamot, ha a Kreml leghátsó spájzába kívánom a Kabulban regnáló Gromov marsallt, akkor egy csomó furcsa gondolatú embernek küldök Patriot típusú föld-levegő rakétát, harsogó, kötegelt százdollárosokat nagymennyiségben, ésatöbbi. Ami pillanatnyilag jó megoldásnak tetszik, az visszarúghat, mint ló; az érdekalapnak gyengesége ez az értékalapúsággal szemben. Szomáliában, Szudánban, az ádeni kikötőben, s főként a nairobi és dar-es-salaami nagykövetségeknél azonban ki is tűnt, hogy ami visszarúghat, az vissza is rúg: Osama bin Laden tevékenysége ismert volt, amerikai hírszerzők régóta rajta tartották a szemüket. Ehhez képest elengedni a családtagokat, sőt, üzleti kapcsolatban állani a pereputtyal – legalábbis magyarázatra szoruló tevékenységi formák. Az amerikai sajtó napirenden is tartja az ügyet, a New York Times Közel-Kelet-szakos publicistája, Thomas Friedman rögtön akkor felvettette, hogy Amerikának felül kell vizsgálnia azt a szívélyesnek és kitüntetőnek mondható olajszagú kapcsolatot, melyet még 1945 elején a Jaltából – honnan máshonnan? – hazafelé tartó Roosevelt alapozott meg a Perzsa-öbölben állomásozó Quincy romboló fedélzetén az éppen aktuális szaudi uralkodóval. Michael Moore, az ismert filmes már évekkel korábban beharangozta, hogy erről filmet csinál, a fenyegetést tett követte, elkészült: Cannes-i nagydíj, ahogy kell.
Rosszabbra számítottam! Populista bulvár-agitpropra – mondjuk ebben nem csalódtam, hisz ez Michael Moore-nak nem választott zsánere, filmenként kidolgozott stílusa és műneme, hanem kameraközelben immanensen felbuzgó személyiségjegye, amivel nincs mit csinálni: ő ilyen -; ennek részéről van jobb változata (Roger and Me) és sokkal rosszabb (Bowling for Columbine; magyarul: Kóla, puska, sültkrumpli – brrr!). Mert az azért tényleg fantasztikus látni, ahogy George W. Bush az Egyesült Államok 43. elnöke 2001. szeptember 11-én ül egy floridai iskolában olvasásórán, majd becsörtet az asszisztens, egy másik repülőgép nekirepült a WTC déli tornyának – az első hírét akkor kapta, mikor megérkezett az isibe, de akkor még jó szívvel bement a nebulókkal pacsizni. Az elnök ezután 9 percen keresztül ül a tábla előtt, jár az agya, járnak jobbra-balra egymáshoz közel ülő apró gombszemei, hallgatja a gyermekek felolvasását, és csak utána megy ki, hogy a nemzetbiztonsági kabinettel tárgyaljon. Tényleg: miért? Csodálom, hogy Moore nem aknázta ki filmjében az Air Force One louisianai, nebraskai kitérőjét aznap, a később említendő Christine Rose dolgozata foglalkozott ezzel is.
Az idősebb Bush elnök, mielőtt Ronald Reagen alelnöke lett, volt a CIA igazgatója, és volt pekingi nagykövet is. Mint megtudjuk, minden volt elnöknek joga van napi CIA-jelentéseket olvasni, ám az exelnökök zöme nem él ezzel a lehetőséggel. Bush sr. igen, ami lehet pusztán egészséges szakmai érdeklődés. Viszont ha valaki a világ legnagyobb energiacégeinél igazgatósági tag, akkor bosszantóbb az információs túlhatalomból eredő előny. Ha meg azt is megtudjuk, hogy ugyanabban az igazgatóságban helyet foglal John Major volt brit miniszterelnök, és Jim A. Baker III., az Egyesült Államok volt külügyminisztere, akkor az ember azt mondja, ez nem kellően decens (it lacks decency). Megtudjuk, hogy ezek a jeles férfiak a Carlyle Groupon keresztül miként kapcsolódnak a világ energiatartalékai zöméhez, hogy Dick Cheney – papa-Bush védelmi minisztere, a fiú-Bush alelnöke; rossznyelvek szerint a fehér házi egzekutív hatalom valódi birtokosa – a Halliburton nevű óriáscégen keresztül miként szövi ezt még jobban át. Szó esik a filmben Afganisztánról, nem elégséges csapatokkal miért volt eredménytelen – bin Ladent nem sikerült elfogni, bár a tálib rendszer megdőlt – az akció, és miért kellett az Al-Kaidától ideológiailag messze álló, noha diktaturális szempontból igen kifejlett Irakba transzplantálni a problémát; azaz, milyen az, amikor az ember amerikai elnökként a saját exelnök apukájával folytat falloszhosszúsági versenyt. Vagy: vele egyetértésben ügyezik, próbál valamit elsikálni. Moore gyalázza a médiát, főként a Fox Newst, filmjében megjelennek az ipari közép-nyugat „rozsdaövének” szegénynegyedei, az amerikai hadsereg humánpolitikai aranytartaléka, megjelenik a patrióta anya, aki küldi a gyerekét háborúzni, és persze látjuk az egész republikánus héja-bagázst különböző kompromittáló helyzetekben: Cheney-t, Rumsfeldet, Wolfowitzot, Condoleeza Rice-t. Néhány közhellyel gazdagodunk: a háború segíti a gazdasági konjunktúrát, a háborúban emberek halnak meg, a nagy pénz meg a nagy hatalom összefonódik, a pacifisták jóarcú városlakók, a háborúpártiak meg agresszív vidéki sutyerákok. Kezünkben az egész Közhelyszótár, mégis, van Moore filmjének sodrása, A pontból B-be tart.
Midőn e sorokat rovom, éppen zajlik az amerikai Demokrata Párt elnökjelölt-jelölő konvenciója a Massachussetts állambéli Bostonban. Al Gore, Jimmy Carter, Hillary Rodham Clinton & Bill Clinton az első napi felszólalók. Al Gore most olyan beszédet mond, hogy elégedetten csettintek. Félóra fejből, kemény, határozott, ugyanakkor nem akarja az amerikai demokrácia intézményeit aláásni. Jimmy Carter, a georgiai földimogyorófarmer – ahogy a „szocországok” egykorú sajtója degradálta –, tehát Jimmy Carter, a kelet-európai emberi jogok egyik legnagyobb harcosa nyolcvan fölött is kiváló beszédet mond (séróból, ő is), „nem felnőtt vezetésről”, „szükségtelen háborúról” beszél. Hillary Clinton dinamikus, határozott, kell neki az imidzs, hogy forgalomban maradjon a neve egy esetleges 2008-as elnökjelöltséghez, amúgy rikácsol és elidegenítő. Bill Clinton viszont ismét igazolta a retorikai képességeiről szóló legendákat: szellemes, határozott. Michael Moore ott ült valamelyik első sorban, baseballsapkában tömegesült egy karszékben, elégedetten mosolygott, egy – mostanáig – százmillió dollár forgalmazási bevételt hozó aranypálmás kampányfilmet ő is letett az asztalra, egy téglát, hogy George W. Bush menjen.
Ugyancsak most kerül a mozikba Christine Rose dokumentumfilmje, a Megfojtott szabadság (Liberty Bound) a Michael Moore által körbejárt témák felszínén szörföl, low budget kis izé, ő azt mondja, Bush 2001 szeptember 11.-én a hír vétele után nem 9, hanem 25 percig ült még a floridai osztályteremben. Látunk egy tengerészeti veteránt, akit macerált a titkosszolgálat – a 9/11 után beiktatott Patriotic Act alapján –, hogy e-mailben pejoratíve nyilatkozott az elnökről. Látunk egyetemi aktivistát, aki hátat fordított az elnöknek, mikor az a felsőoktatási intézménybe látogatott, látunk valakit, akit a rendőrök vonaton inzultáltak, mert szóba hozta szeptember 11.-ét, látunk egy meglehetősen dogmatikus baloldali gondolkodót, látjuk a rogyásig ismert felvételeket, látjuk Busht uralkodni, beszédet mondani, hazudozni. Christine Rose-ban nyilván erős az indulat Bush elnök ellen, ez érthető. Ettől függetlenül, sajnos, igen rossz filmet csinált. Mert egy dokumentumfilm nem akkor jó, ha archív híradós felvételeket egymás mellé teszünk, ezt pedig, afféle karácsonyfaként feldíszítjük karácsonyfadíszekkel, azaz interjúrészleteket pöttyözünk két archív felvétel közé. (A dokumentumfilm akkor jó, ha elcsíp és dokumentál egy eseményt, ha indirekt eszközökkel is képes képben fogalmazni, ha nem didaktikus, ha nincsenek készítőjének direkt, filmen kívüli céljai, azonkívül persze, hogy megmutatni, hogy felmutatni akar. Egy dokumentumfilmben nem az a trouvaille, amit a szerző elnarrál, trillázik a mikrofonba, mint megannyi énekesmadár, hanem a képek minősége.) Michael Moore kapott hideget-meleget, a Disney letiltotta a Miramaxnek a forgalmazást (a Jeb Bush kormányozta Florida Disneylandjére kacsingatva), Harvey Weinstein mégis összehozott egy konzorciumot a forgalmazásra. Mondják, hogy a film mache, demagóg, lapos, és a bornírtságig egyoldalú. A 9/11 Amerikában az első hétvégén több nézőt vitt moziba – állítólag –, mint a filmtörténet összes eddigi dokumentumfilmje. Hívják az évtized leggrandiózusabb propagandafilmjének, ha a Google-ban rákeres valaki, több mint hatmillió említést talál: Michael Moore most megkerülhetetlen. Michael Moore nem kimondottan szubtilis szerző, nem valamiféle játszi, kifinomult lélek, jó ízléssel, tartással, hanem nagyzási hóbort áldozatául esett népbarát, ha hívunk valamit Amerikában prolivircsaftnak, akkor az akár ő maga is lehetne. Mégis, és ez komoly jópont, Moore nem használja a WTC ledőlő ikertornyainak, a becsapódások képeit. Csinál szeptember 11.-éről egy filmet úgy, hogy szeptember 11.-ét csak az arcok tükröződésében látni.
Kampányfilmtől ez is szép.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/09 54-56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1801 |
