Kemény György
Mozgófilm, fotósor, zene és életzaj, csend és kiáltás, egy falu elpusztítása: kiállítás a Pávai utcai Holokauszt Központban.
Négy tér, három film, két rendező, egy téma. Mindez együtt az áprilisban megnyílt Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban lelhető meg. Visszafelé haladva a fenti címen: a téma az egy évig nyitva tartó kiállítás, az Auschwitz Album, a rendezők: Jerger Krisztina kiállításrendező, művészetttörténész és Enyedi Ildikó filmrendező. A fekete terekben látható, hallható, sokkoló témájú filmeket magába ölelő tárlat pedig iskolapéldája a magas szinten művelt komplex kiállításnak, ahol a látogató egymástól el nem választva, egymást folytatva, kiegészítve, ellenpontozva kapja a mozgófilm, a fotósor-film, a zene és az életzaj, a csend és a kiáltás, a sötétség és az éles fény élményét. Az építész Mányi István is társ, már a kiállítás lejárata is szokatlan: többemeletes, modern üvegkockában lépdelünk a mélybe, de ez az üvegcsarnok ferde, megdőlt, a kifordult világról szól máris, miként mindaz, amit odalent látunk majd. Két vízszintesen fekete-fehér csíkos, robosztus oszlop között elhaladva belépünk a kiállítás első és nagy fekete terébe. A méretes falakon körbe-körbe öt hatalmas, időnként összefüggő, egyetlen körképet adó vásznon kárpátaljai zsidók dolgos hétköznapjait és ünnepeit látjuk, mintha egy templom freskói, vagy a Sainte Chapelle kápolna üvegablakai mozdulnának meg, vonulnának, pörögnének körülöttünk. Csakhogy itt minden fekete-fehér. Magvetők, lovakkal szántó szakállas, pajeszos férfiak, a jó anyaföldet kapálók, favágók is dolgos lovaikkal, sebes folyóval küzdő tutajosok, monoton csattogó, primitív faaprítógép. Még a háború előtt vagyunk, 1938-ban, 39-ben az egykori amatőrfilmes Roman Vishniac jóvoltából. Azután láthatjuk, milyen volt az élet a városokban, Munkács, Ungvár, talán Beregszász, vagy épp Huszt a színhely. Piac, pajeszos, szeplős gyerekek, siető, vagy beszélgető férfiak, mindenkin sapka, vagy kalap. Liba gágog egy hónalj alatt, cirillbetűs, héberszövegű és magyar cégtáblák váltakoznak, üzemecskék, cipőüzem, szemüvegkeret-üzem, szappangyáracska, fonoda. Majd vált a kép, tömeg a munkácsi rabbi lányának esküvőjén, sok száz biciklista, a sisakos rendőrök valóban vigyáznak a rendre, a rabbi a sok-sok hívő gyűrűjében mennydörgő hangon, élénken gesztikulálva, jiddisül szól hozzájuk. Nagy hóra körtánc, egyszerre csattannak a cipők a kövezeten, és a kipirult, boldog arcú sok száz gyerek, fiatal jókedvűen, messzehangzóan énekli: Hej julla jullalla! Két kinagyított, lírai, caravaggiós világítású kislányarc, végül iskolások kórusa tölti be a terem összes falát, amint a hatikvát, a majdani izraeli himnuszt zengik. Mindez valamikor 1933 és ’41 között történik… Hol mind az öt vásznon ugyanazt látjuk, hol átlósan ismétlődnek a jelenetek, csak a legkorszerűbb videóinstallációs képzőművészeti kiállításokon vesz minket körbe, kerít hatalmába így a monumentális, mozgó filmfreskó, a hol zene, hol csak élethang, lópaták dobogása, ember-léptek, gépek, kalapácsok zaja, vízimalom csobogása. A korabeli, Varga János filmkutató által fellelt másfél-órányi filmdokumentumból fantasztikusan válogatott, komponált, vágott 9 perc végtelen folyamatban vetítve lenyűgöző hatású: ez Enyedi Ildikó „prológusa” magához a kiállításhoz, az Auschwitz Albumhoz.
Ide egy szűk átjárón jutunk, két kisebb háromszögű, végül egy nagyobb téglalapalakú fekete terembe. A nyitó mozi hangja egyre halkulva, de követ bennünket, szemmagasságban 30×40-es, végtelen fotósor, Bilke falu egy napja. De micsoda nap! 1944 május 26-ról van szó, amikor a község minden begyűjtött zsidó gyereke, felnőttje és örege „megérkezett” Auschwitzba, a halál táborába. Jákob Lili történetét, aki egy évvel később, a tábor felszabadításakor meleg kabátot keresve találta meg két profi fényképész SS-tiszt precíz, 200 darabból álló fotóalbumát faluja meghurcoltatásáról, legtöbbjük, így Lili több mint húsz, összes rokona gázkamrahalálba küldéséről, sokan ismerjük. De így, a falakon kinagyítva látni a szárazon sorolódó 120 képet – torokfojtogató élmény. A képsor fölött kattannak a fázisok címei: Megérkezés, A rámpán, Sorakozó, Szelekció, Akik már állni sem tudtak, és így tovább. Kisgyerekek, fejkendős nők, aggok, egy okosarcú, szemüveges férfi ránk néz, valamennyiükön sárga csillag. Némelyikük még bele is mosolyog a kamerába: dolgozni végül is jó lesz, ha nem otthon, hát itt.
Fény csak könyörtelenül e végtelen képsoron, alatta-felette vaksötét a fal, ez is mozi, ha más eszközökkel is, a tárlaton a második, a sokkal-sokkal tragikusabb. Női tömeg lekopaszítva Orwell-szürke munka-egyenköpenyben, hátul néhány gyárkémény… Férfiak csíkos rabruhában, ők a munkaképesek, az élnihagyottak. A terem sötétbe burkolódzó közepén dereng négy szintén rabruha-csíkos oszlop. (Vajon a híres francia művész, Buren, aki kizárólag csak fekete-fehér csíkokat fest évek óta, innen, szintén ebből a korból, ebből az élményből meríti ihletét?) Hajlott öreganyó és három kisunokája tipeg – ők még nem tudják – a halál felé.
Szép, érett férfiarcok. Egy nyomorék. Nők, öregek, gyerekek sorbaállása, sorbaülése, laza várakozása, ők sem sejtik: a krematórium előtt. Teát, kávét ígértek nekik odabentre, bizakodóak… Vége.
És Enyedi Ildikó kiállítást záró filmje. Jóval kisebb, mint a nyitó freskó, egyetlen, nem is túl nagy vászon. A hang is kevesebb: hórázók ének nélküli, agyba hatoló, ütemes lábdobbanásai, néha a halál torzított hangú harsonája, ennyit hallunk. A kép: közeliek a már látott hórát táncolók fel-le mozgó cipőiről, majd gazdáitól megfosztott cipők, cipők, cipők és cipők, a táncolók ritmikusan mozgó felsőteste, lebbenő haja, majd levetett ruhák, ingek, gyerekruhácskák bálákban, lengeti őket a szél, és szemüvegek halma, szénakazalnyi haj, emberekről levágott haj, copfok, a felszabadító katonák nyúlnak hozzájuk döbbenettel. A táncolók kinagyított, éneklő szája néma, inkább mintha halálsikolyra nyílna valamennyi.
A teremben még találhatóak virtuális asztalokon egykori brit katonai légifelvételek a halálgyárról, ujjunk érintésével megkereshetjük a látott fényképek helyszíneit. És mindvégig belénk hatol a monoton lábdobbanások és a halálharsona hangja. Kiszédülünk, kibotorkálunk a fényre.
Az elképzelés, miszerint a fotóalbum állóképeit a kiállítás tereiben mozgófilmek öleljék át, emeljék érzelmi magasságba, elől az élet, a végén a halál filmje, teljes mértékben visszaigazolódott. Enyedi a zárófilmben a halált halottak, csont és bőr élve-maradottak mutogatását mellőzve, mélyebb asszociációkat keltve, szimbolikusan oldotta meg, ez a végtelenül ismétlődő 4 perc kép és hang (utóbbi Zányi Tamás hangmérnök munkája) számos holokausztfilmnél sűrűbb remekmű. Iskolákba, mindenhová terjeszteni kellene ezt a halál-klipet történelmi tanulságul nemcsak Enyedi, hanem valamennyiünk XX. századáról.
Auschwitz Album, Holokauszt Emlékközpont
Budapest, IX. Páva u. 39., a belépés díjtalan
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/09 40-41. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1797 |
