Varga Balázs
Karcag-Aliga, retúr. A Moszkva tér után újabb érettség-történet Török Ferenctől.
Az első film elkészítésénél csak egy dolog nehezebb: megcsinálni a másodikat is. Hogy ez nem pusztán financiális kérdés, az egyértelmű, és éppen ezért nevezhetjük az idei Szemlét a másodfilmesek diadalának. Fliegauf Benedek, Hajdu Szabolcs, Török Ferenc – két évvel korábban pedig Mundruczó Kornél – munkái azt mutatják, hogy az első film és annak sikere nem feltétlenül teher. Szerencsés esetben inspiráció, amellyel élni kell és lehet. A Dealer, a Tamara, a Szezon és a Szép napok önmagukban megálló, egyben az első „nagy dobásból” és azt azt követő dokukból, rövidfilmekből építkező folytatások: a saját stílus, karakter, érdeklődés formálódásai. Elágazódásoktól mentes, egyenes útról persze nem beszélnék, itt nem valamiféle absztrakt értékmérce, minőségelv, szerzői koncepció dolgozik – a szuverenitás igénye annál inkább.
Eljutni egyről a kettőre nem pusztán filmszámot jelent, a Szezon esetében ez a sztori alapkérdése. Török Ferencet a hagyományos történetmondás foglalkoztatja, az a fajta kiegyensúlyozott epika, amelyben a főhős, a közeg és a kalandok sorozata rendezetten egymásra utal. A jellemre és főhősre koncentráló dráma, a kisvilág körképe és az akciók sodra egyaránt megvan, meglehet ebben a szerkezetben mégsem a végletek, hanem az arányok, a sztori összetevői közötti finom ingadozások kerülnek a középpontba. Van tehát kezdő- és végpont, akad egy főhős, akinek az útját végigkísérjük, feltehető a kérdés, jutunk-e, és ha igen, miképpen egyről a kettőre: mi és hogyan történik ezzel a hőssel a sztori menetében.
A Moszkva tér fejlődésképlete egyértelműbb és átláthatóbb volt, maga a keret, a főhős-mesélő fanyar visszatekintése megadott, húzott egy ívet. A Szezonban mindez kevésbé látványos, ám nem kevésbé érdekes. Érettségi- és érettségtörténet mindkettő, és bár korántsem mindegy, hogy sodródó kamaszok vagy kallódó huszonévesek a főszereplők, amennyiben fordított szerelmesfilmként nézzük a Szezont, akkor nem az a tét, hogy összejönnek-e a hősök a végén, hanem hogy Guli le tud-e szakadni egykori szerelméről. Ez azonban a sztorinak csak az egyik rétege. Hiszen a lányt mégis a srác főnöke, a behemót diszkótulaj szerezte meg magának, és ez a konfliktus indítja el Török filmjének vezérmotívumát: a hatalmi játszmák, az érvényesülés, az alávetés és fölülkerekedés uralmi praktikáit. A képviselő feleségével folytatott kaland vagy a pornófilmes próbálkozások nem pusztán unaloműző, látványos mellékepizódok, hanem a történet lényegéhez tartoznak. Miközben a Moszkva tér bulizós kalandjai lazább szálakkal kapcsolódtak a keresetlen, dokumentarista stílusban előadott sztorihoz, és inkább a közeg szórakoztató, kedélyes bemutatását szolgálták, a fejlődésív jól érzékelhető volt. A Szezon esetében nem ilyen egyértelmű ez a vonal. A nyitott és lebegtetett zárlat látszólag nem igazít el ebben a kérdésben, legfeljebb a néző kombinálhat romantikus hajlamaitól és beállítottságától függően. Mégis amellett szavaznék, hogy a Szezon a nem tudatos (elbeszélői szinten pedig a nem tudatosított) ráébredés filmje: ebben a történetben az apró elmozdulások legalább olyan hangsúlyosak, mint az az állítás, hogy drámai történések hiányában minden fordulat csak megkésve, utólag, visszatekintve lesz értelmezhető. Mivel nem valami felé, hanem valamiből kifelé húznak a történet energiái, a sztori kevésbé koncentráltnak tűnik – a motívumok hálózata azonban összeköti a cselekményelemeket, és a fényképezés letisztult eleganciája is a szerkezet tisztaságát erősíti.
Török filmje egy állapotot és hangulatot, a kimozdulás-kényszer, tétlenség és befulladás körbeforgó logikáját valamiféle lefokozott és visszafogott, ám mégis hagyományos fejlődésívű történetmeséléssel próbálja összehozni. Ez a párosítás nyilván nem ellentmondásmentes, és a legkevésbé sem jelent újdonságot. Lehet az a benyomásunk, hogy ezt a történetet már láttuk, de érezzük azt is, hogy így még nem láttuk. A poénos kalandoktól és külső történésektől való elkanyarodás az akciókat, a pici érzelmi kilengésekkel dolgozó és nem egyértelműen lezárt történet a látványos drámai feszültséget vonja ki a filmből. A kérdés az, hogy milyen mozgástér marad ezután.
A Szezonban a történetmesélés holtterét a motívumépítkezés következetessége hivatott kitölteni. A cselekmény fordulatai helyett felértékelődnek a passzázsok, a már-már geometrikus egyszerűségű képekből építkező betétek és montázsszekvenciák, főleg a film első harmadában: a nyitányban a pályaudvaron, majd később a Flash diszkóból való távozás utáni jelenetekben. Az átélezések, az előtér-háttér-váltások korántsem csupán a fényképezés eleganciáját mutató, szabatos kompozíciós elemek. A történetmesélés hasonlóképp az előtér és a háttér, a fősodor és az epizódok, a cselekményesség és a passzázsok között próbál következetes ritmikai egyensúlyt tartani. Akad ugyan egyértelmű főszereplőnk, Guli, ez a csendes, konok karcagi srác, aki távol tartja magát a cukortól, a kávét csakis feketén issza, és az édes élet helyett inkább az érdes hétköznapokkal ismerkedik. Javarészt Guli van ugyan a középpontban, mégis három haver történetét kísérjük végig, és a cselekmény belső mozgását is részben a Guli és Virág között zajló csendes rivalizálás szabályozza. Ezek a srácok nemcsak a hierarchiában alattuk és fölöttük lévőkkel, hanem egymással, legfőképp pedig sajátmagukkal hadakoznak. A kisebb-nagyobb hatalmi játszmák keresztül-kasul szövik a filmet. A Szezon ezeknek az uralmi viszonyoknak a filmje. A három fiú nyers fizikai ereje, céltalan, mert nem érvényesülő elszántsága és kielégületlensége áll az egyik, a társadalmi és anyagi presztízzsel bíró, ám impotens, de legalábbis felszarvazott férfiak frusztrációja a másik oldalon. Az ösztön, a vágy és a test az alávetettek bosszúja, a politikai-társadalmi értelemben gyengék egyetlen fegyvere: macsó világ, amelyről néha úgy tűnik, a nők feletti hatalomról szól, pedig a szex inkább csak indulatlevezető demonstrációs színtér ebben a férfijátszmában.
Komor és nyilván egyoldalú, mert csak néhány elemére kihegyezett kép bontakozik ki a Szezonból: olyan leosztás, amelyben a sport, a pop- és a testipar a kiemelkedés egyetlen lehetősége. A tévék, amelyek a Moszkva térben a rendszerváltás politikai fordulatait taglalták, a Szezonban is ott kísértenek végig a háttérben, csakhogy híradók helyett ezúttal showműsorok, klipek és bulvárriportok záporoznak belőlük. A Moszkva tér gimnáziumi miliőjében a politikára való odafigyelés még megoszthatta a társaságot, bár figyelmünket ott sem a pápaszemes KISZ-ista vagy az ellenzéki tüntetésekre járó zakós bölcsész, hanem a Nagy Imre-temetés helyett Poptarisznyát hallgató Petya kötötte le. A Szezonban nincs politika, a képviselő feleségének vagy a beszeszelt ifjú feleségnek a megszerzése kevesebb és több ennél: testpolitika.
Átjárást, kiemelkedést nem engedő, legfeljebb lecsúszást (a pártüdülőből a Kullancsosba) ismerő világ tárul elénk a Szezonban. A felsőközéposztály öntelt és frusztrált arroganciája apáról fiúra száll, a különbség csupán annyi, hogy az apa feleségét felkapcsolt villanynál, teraszablakhoz szorítva, mindenki szeme láttára teszi magáévá az egyik karcagi nehézfiú, míg az ifjú házas fiú kikapós felesége a lakodalom forgatagából kiosonva, a mellékhelyiségében húzza magára a csalódott és kiábrándult Gulit.
Öntelt hatalmasságok, ostoba kiskirályok, felfelé nyaló és lefelé taposó beosztottak, izmos hímek és kikapós nőstények, tehetős gazdagok és tétlen-tehetetlen vidéki ifjak – a szerepek és típusok kavalkádja mégoly átgondolt történet mellett is pusztán társadalmi előszámlálásnak vagy példázatnak hatna, ha az egyes jelenetek érzelmi feszültsége vagy gyors kisülésű emberi drámája nem borítana fel a túlontúl jól ismert leosztásokat. A Szezon történetét kiváló színészcsapat tölti meg élettel. Nagy Zsolt borús tekintetű, ráncos homlokú Gulija olykor lányosan finom és mosolygó, máskor robbanékony, tele van feszültséggel. Nagy Ervin Virágjában ugyanezt a harcias, büszke, nyers erő sistereg, az ő filmbéli dolga annyival nehezebb, hogy egyszerűbb, kevesebb változatosságot és játékot nyújtó szerepet kell kitöltenie. Rezes Judit mosolygós, kicsit naiv, a sutaságát és megejtő elevenséggel és természetességgel megélő pincérlányt teremt, akinek csendes monológjai a film legszebb emberi pillanatai.
A karakterszereplők alakítása talán óhatatlanul csúszik néha a karikatúra felé, bár például Hegedűs D. Gézának elég egyetlen mondat, amelyben nyomatékosan uborkasalátát kér a vendéglőben, s ebben a hangsúlyban és morc mosolyban már ott is van a figura lényege – amihez képest minden más: frizura, öltözék, napszemüveg, buta kis szalmakalap tényleg csak karikaturisztikus finomság.
Az epizódok tehát egyrészt önálló életet élnek a jól eltalált karakteralakításoknak köszönhetően, másfelől mindig van egy motívum, ami a film fősodrába kapcsolja őket. Persze kérdés, hogy elég-e, ha ez az elem általában a szex és/vagy az érvényesülés, az uralmi praktika, illetve, hogy a visszafogottan drámai kisepika elbírja-e a harsányabb, szatirikusabb színeket.
Szerintem ugyan elbírja, a hangnemváltás mégis döccenőt okoz olykor. Török, miközben érezhetően törekedett arra, hogy a Szezonból száműzze a stílus és a cselekményvezetés egységét megakasztó jeleneteket, egy-két kikacsintó helyzetnek és poénnak mégsem tudott ellenállni (a zeneszerző, Zságer Balázs felbukkanása az aligai bárban, Mundruczó Kornél mint operatőr a pornófilmes epizódban). Nem is a „belterjesség” veszélyéről van szó, hiszen a cameók és utalások a modern és posztmodern film büszke kézjegyei; csakhogy ezek a betétek stílusoknál és funkciójuknál fogva gyakran a geg és szatíra felé tolódnak, ami egy olyan egységes tónusú filmben, mint a Szezon, zavaró lehet – ahogy a pornófilmes próbafelvétel jelenete, a maga ironikus-önironikus játékával, többszörös kikacsintó jellegével ki is lóg a filmből.
Hiszen a Szezon visszafogott, a hőseitől fél lépés távolságot tartó, kicsit hűvös film. Nem akarja különleges, extrém történetként eladni magát, ám mivel az elszakadás és a hadakozás filmje, eleve kevés lehetőséget kínál a néző számára az érzelmi azonosulásra. Talán a felszabadultság hiánya a legfájdalmasabb ebben a történetben. Hősei nem azért merevek és zárkózottak, mert folyton magukat elemzik és vizsgálják. Épp ellenkezőleg. Csak távoli és merev érvényesülési mintákat, leosztott hatalmi viszonyokat látnak maguk előtt. A megalázásra nem a megalázkodás a feleletük, de néha ők is rúgnak egyet az alattuk lévőbe. A Szezon mégsem a tehetetlenség és szenvtelenség filmje, hanem megmaradt, alapfokú szolidaritásé és a szuverenitásé. Ha kimondatlanul is, de annak a megértése, hogy nem kell mindig visszaütni, végig ott lebeg a Szezonban. Vagy talán csak én látom oda, az utolsó képkockába, a szétcsúszott, raszteres pingvin mellé. Ezek a hősök is innen, ezzel a tudással juthatnak egyről a kettőre. Ha nem is egykettőre.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/09 36-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1795 |
