Beregi Tamás
Arthur király históriája a sosemvolt-sosemlesz éden megtalálásának, majd elvesztésének keserű krónikája.
Amikor Sir Thomas Malory, az Arthur halála című XV. századi angol hőseposz szerzője kedvenc uralkodóját, és annak vitézeit gyászolta, eképpen írt:
„Sokan beszélik Angolföld különb-különb tartományaiban, hogy Arthur király nem halt meg, hanem a mi Urunk, Jézus Krisztus akaratából egy más világba távozott. S azt is beszélik a népek, hogy egyszer majd visszatér, s visszahódítja Jézus Krisztus szent keresztjét. Én azonban nem hiszem, hogy eljön, csak azt hiszem, hogy ebből a világból már elköltözött”.
Malory, aki ideje java részét Anglia börtöneiben töltötte, régmúlt korok dicsőségének árnyékában, túl megkeseredett volt ahhoz, hogy higgyen a legendás uralkodó visszatértét jövendölő próféciákban. A történelem azonban megcáfolni látszott az író szkepticizmusát. Malory zseniális műve, amelyben az Arthur mondakör kelta és brit, óangol és francia legendavariánsai, korai egyházi szerzők traktátusai, históriások történelmi és áltörténelmi beszámolói olvadtak egyetlen gigantikus mítosszá, pár évtized alatt az európai legendakincs szerves részévé vált. Arthur története kifogyhatatlan alapanyagot biztosított az elkövetkezendő évszázadok művészei számára, és az Avalon szigetén pihenő király minduntalan vissza-visszatért világunkba.
Edmund Spencer, Shakespeare kortársa például Tündérkirálynő címmel szimbolikus drámát írt a legenda felhasználásával, amelyben I. Erzsébet királynőt dicsőítette. Tennyson, a babérkoszorús költő egyszerre magasztalta és kritizálta Viktória királynő uralmát az Arthur-mondakörön alapuló didaktikus hangvételű Királyidillekben. Charles Algernon Swinburne, a polgárpukkasztó költő lángoló szerelmes verseket írt a legenda felhasználásával. A misztikus preraffaelita festőket látomásos képekre, Mark Twaint cinikus paródiára (Egy jenki Arthur király udvarában), T. H. White-ot pedig egyszerre ironikus és megható regénytrilógiára (Üdv néked Arthur, nagy király!) ihlette Arthur Pendragon története. Festmények és könyvek, színdarabok és operák, versek és operettek születtek a legendából; századfordulós ifjúsági mozgalmak tűzték zászlajukra Arthur, Merlin, Lancelot, Guinevere és Galahad nevét, és eszelős angol milliomosok építettek maguknak újkori Camelot kastélyokat zord gránitkövekből, és terveztettek Kerekasztalokat műbútorasztalosokkal. Angliai politikusok használták fel hatalmuk legimitizációjára Arthurt, és amerikai történészek hasonlították Kennedy elnök rövid kormányzását a mitikus király uralmához. Végül a filmek, és a számítógépes játékok is rátaláltak a legendára. Mindeközben történészek és régészek hada vitatkozott erősen megkérdőjelezhető hitelességű históriák, romos várkastélyok, rozsdás kardok és tört agyagedények között arról, vajon létezett-e Arthur, és ha igen, király volt-e avagy hadvezér, és brit volt, római, kelta, netán szász, esetleg szarmata, meg hogy volt-e vára, s abban volt-e asztal, és ha igen, vajon kerek volt-e ez a bútordarab.
A legújabb Arthur-film néhány nemrégiben napvilágot látott régészeti lelet, és homályos történelmi utalás alapján eredt a legendás király nyomába. Félve fogadtam a demisztifikáltnak tűnő történetet, ám meglepően színvonalas adaptáció született, mely ügyesen ötvözi a legendát a történelmi tényekkel, és ezáltal kiegyenlíti a mérleg nyelvét a mesés és a „dokumentarista” stílusú Arthur király-filmek között.
Jenkik, motorosok és hajléktalanok Arthur király udvarában
Arthur király és a Kerekasztal lovagjainak története a némafilmekkel került a mozikba. A legelső művek többségét Wagner operái ihlették: ilyen volt például Edwin J. Porter 1904-es Parsifalja, mely az egy évvel korábbi New York-i operaelőadás alapján készült, vagy az 1912-es olasz Parsifal, ezúttal Mario Cesarini rendezésében. A franciák, akik a trubadúrlíra hagyományainak megfelelően különösen vonzódtak Trisztán és Izolda legendájához, három filmet is készítettek az Arthur udvarában játszódó tragikus szerelmi történetből 1909 és 1920 között, és a számtalan Mark Twain-adaptáció mellett született ekkoriban egy humorosan didaktikus Arthur király-film az USA-ban A négyszögletű asztal lovagjai címmel.
A Hollywoodból kikerülő adaptációk nagy része a kosztümös kalandfilm és a melodráma 1:1 arányú keveréke, mint az Arthur király, Guinevere királyné és Sir Lancelot szerelmi háromszögére építő 1954-es A Kerekasztal lovagjai (Richard Thorpe), az 1963-as Lancelot kardja (Cornel Wilde), vagy az 1967-es, óriási sikert aratott musical, a Camelot (Joshua Logan). Erősen didaktikus, rejtett politikai tartalmú, nemegyszer hidegháborús feszültséget tükröző, és a korszak Robin Hood-filmjeivel szoros rokonságba állítható Arthur-filmek is készülnek a század közepén az USA-ban. A szakirodalom ezek közé sorolja az 1954-es Fekete lovagot (Tay Garnett), a híres képregény alapján készült Valiant herceget (Henry Hathaway), sőt az első látásra teljesen ártalmatlannak tűnő Walt Disney-féle Kőbe zárt kardot is.
Európa jócskán megkésve felelt a hollywoodi Arthur-dömpingre, ám a hatás annál elsöprőbb volt. A Monty Python-féle Gyalog-galopp a mondakör zseniális paródiája, John Boorman angol rendező 1981-es, jungi szimbolikával átitatott filmje, az Excalibur pedig minden idők egyik legzseniálisabb Arthur-mondakör feldolgozása. Eric Rohmer sokat vitatott 1978-as Percevale le Gallois című műve máig az egyik legkülönlegesebb középkori témájú film, Robert Bresson ’78-as Lancelot du Lac-ja pedig megható, lírai vallomás a lovagi eszmék tragikus elvesztéséről.
A nyolcvanas-kilencvenes évek Arthur-filmáradata Amerikában csúcsosodott ki. George Romero Knightriders-e a legenda modern korba helyezett adaptációja, amelyben Arthur és lovagjai motoros banda tagjaiként jelennek meg. Ugyancsak modern környezetbe helyezi történetét a New York-ban a Grált kereső hajléktalan zseni esetét elbeszélő A halászkirály legendája, és a szintén Grál körül bonyolódó Indiana Jones és Az utolsó kereszteslovag. A hosszú sort szégyenszemre egész mostanáig David Zucker borzadálya, Az első lovag zárta, melyben nyoma sincs sem Merlinnek, sem pedig az Excaliburnak, de még a Kerekasztal legendáriuma is csak nyomokban lelhető fel. A történet legenda teljes deszakralizációját hozta volna, ha nem készül el a hetekben mozikba került Arthur király. Ez utóbbi filmben Arthur – a legújabb történelmi dokumentumok tükrében – római neveltetésű brit hadvezérként jelenik meg, aki különleges harcmodorú szarmata lovasaival megállította a szigetországot elözönlő szászokat. Ha a korona nem is, de a hadvezéri sisak visszakerült hát az uralkodó fejére.
Kerek az asztalom, hosszú a kardom
Az Arthur király történetét feldolgozó filmek legnagyobb része érdekes módon nem is annyira a legendás uralkodó, mint inkább lovagjai kalandjairól szól: Arthur általában az események háttérében marad, erejét, bölcsességét, zseniális stratégiai tudását, morális felsőbbrendűségét egy-egy kulcsfontosságú jelenetben csillogtatja meg. A történések fő mozgatói legjobb vitézei, például az oroszlánerejű Lancelot, a vadászatban, hárfapengetésben és nőcsábászatban egyaránt jeleskedő Trisztán, a Grált elnyerő szűzi Galahad illetve Percivale, a kötekedő Sir Kay, meg Gawain, aki az egyik legkorábbi és legszebb óangol históriában, és az abból készült filmben fejét szegte a rettentő erdei Zöld lovagnak. Arthur birodalma az eszméit, és önmagát kereső, gyermeki lelkületű, idealista ember világa, s a király lovagjai a legtöbb filmváltozatban zabolátlan, hiperaktív kamaszokként jelennek meg, akik csak akkor érzik jól magukat, ha fel-alá nyargalásznak a hadszíntéren, csillogó kelyheket vadásznak, vagy hűbéruruk asszonyát csábítják el, hogy aztán megszakadjon a szívük a látványos morális dilemmában, és tomboló fenevadként az erdőbe rohanjanak testi-lelki megtisztulást keresni. Arthur lovagjai a fiatal emberiség felelőtlen, mégis szeretetreméltó bajnokai, akik között John Boorman Excaliburjának bölcs Merlinje atyaként járkál: rá-rápirít a rosszcsont kölkökre, megpróbálja rendbe rakni az általuk elrontott dolgokat, vagyis a feje tetejére állított békességet.
A lovagok egy helyütt válhatnak csak – ideiglenesen – érett férfiakká: a Kerekasztal körül. A középkori etikett szigorúan szabályozta a hűbérúr és a hűbéresek asztali ülésrendjét, így a formabontó bútordarab a korszak nem létező demokráciájának meghökkentő példájává vált. Az asztalnál minden lovag helyét felirat jelzi, és mivel mindenki egyenlő távolságra ül a középponttól, ezért a Kerekasztalnál mindenki egyenrangú. Az asztal Camelot epicentruma, Camelot a mitikus Angliáé, Anglia pedig, legalábbis Malory és honfitársai számára az egész világé: ezért a mitologikus bútor Arthur demokratikus uralmának kozmikus jelvénye. Az Arthur király filmek előszeretettel időznek el a Kerekasztal képénél: a felülnézetben ábrázolt bútor stilizált térben jelenik meg, csillogó márványpadlón, oszlopsor, vakító fényű árkádok, vagy absztrakt mintázatú festett ablakok előtt. Különös naprendszert idéz ez az elrendezés, ahol az eredő energiaforrás körül bolygóként helyezkednek el a lovagok. A Kerekasztal, mint mikrokozmosz a középkori miniatúráknak is gyakran visszatérő eleme: a lovagok Grál-víziójában például a Szent Kehely az asztal középpontja fölött lebegve jelenik meg, szakrális fénye így az emberiséget egyformán érintő isteni kisugárzás szimbóluma. Bár a régészek szerint Arthurnak, amennyiben valóban az ötödik, vagy a hatodik században élt, nemhogy kőből épült vára, de még asztala sem igen volt, még a legújabb Arthur király-film is ragaszkodott a bútor jól bevált ikonográfiájához: a római elrendezésű castrum díszterméhez cseppet sem illő, modern formatervezésű asztal kapcsán a brit hadvezér még egy rövid leckét is ad a római bíborosnak arról, miért tekinti a demokrácia jelképének kedvenc bútorát.
A Kerekasztal mellett Arthur uralmának másik szimbóluma az Excalibur, a mágikus kard. A kardot bizonyos legendaváltozatokban Nimue, a tó tündére juttatja el az uralkodónak, máshol egy kőtömbből rántja ki a fegyvert a zöldfülű Arthur, a nép száján élő legenda beteljesítéseképpen.
A kard: az erő és a hit jelképe, mely egyesíti a gyilkos penge, és a kereszt funkcióját. Állapota, és az azt kísérő mozdulatsor mindig fontos eseményeket jelez: a hüvelyébe csusszanó kard a béke, a vállat érintő penge a lovagi szolgálat, a Szent György nevét visszhangzó kiáltások közben magasba lendülő fegyver pedig a háború fejezetét nyitja meg. Excaliburt a mitikus időkben kovácsolták, mozgása épp ezért rituális, és az egész emberiség sorsát meghatározza. John Boorman filmjének legelején, Wagner muzsikája közben a tükörsima tóból magasba lendülő kardot látjuk: ez a mozdulat a rendező szerint az Aranykor kezdetét, a kollektív tudattalan születésének korszakát nyitja meg. Az emberiség „második korszakának” nyitánya az a jelenet, melyben Arthur kirántja a kardot a kőből: ez a rítus a mitikus igazság megtalálását, a természettel és a kollektív tudattalannal harmóniában élő emberiség fénykorát jelzi. A történet fordulópontján a felszarvazott, elárult Arthur az erdei tisztáson egymás karjában alvó mezítelen Sir Lancelot és Guinevere közé döfi a kardot: ez a pillanat az ember és a mitikus idő, a ráció és a tudatalatti harmóniájának megtörését jelzi. Az utolsó szimbolikus mozdulatsor a film végén a kard visszahajítása a tóba: ez az Aranykor végét, az Istenek és az ő szavukat felejtő emberek alkonyát jelenti.
Az Excalibur egy komplex mágikus birodalom kulcsa, melynek őrizője Merlin, a varázsló. A mágus a legkorábbi középkori legenda variánsokban druida szerzetesként, bölcs udvari tanácsosként, netán zseniális képességű építészként jelenik meg, aki dolmeneket reptet Britannia egyik helyéről a másikra, és megépítteti a Kerekasztalt, majd Camelot várát. Merlin, az építész képe felbukkan az új Arthur király-filmben is, a mágus itt nagyszerű prehisztorikus katapultgépek alkotója. Richard Thorpe, Jerry Zucker, Robert Bresson szentségtörő módon kihagyta filmjéből a varázslót, John Boorman számára azonban annyira fontos volt a figura, hogy művét eredetileg Merlinre akarta keresztelni. A Nicol Williamson által nagyszerűen játszott varázsló sokat köszönhet T. H. White mágusának, aki visszafelé élt az időben: a jövőben született, és a múlt felé öregedett, innen származott felsőbbrendű tudása. Boorman Merlinjének sorsa összefügg a mágikus Britannia sorvadásával, az Excalibur történetével. Amikor a király a már előbb említett jelenetben a földbe döfi a kardját, a filmben a mágus szívét, és a jungi tudattalant szimbolizáló, barlangban élő Sárkány testét is átjárja az Excalibur. „Kard nélkül a király! Király nélkül az ország!” – kiáltja az álmából ébredő Lancelot, miközben az erejét vesztett varázslót a barlangba börtönzi Morgana, a boszorkány. A mágus Boorman értelmezésében ezzel tűnik el a való világból, és válik a kollektív tudattalan részévé, ahonnét már csak álmokon keresztül juthat a felszínre. Míg bebörtönzésének helye a föld energiáját mélybe vezető cseppkövek világa, addig kiszabadításának helyszíne a film végén épp a földi energiát magasba repítő dolmenek birodalma: a döntő csata előtt Arthur itt találkozik, utolsó, profetikus álmában a mágussal.
Merlin központi figura Walt Disney Kőbe zárt kardjában is, ahol a rajzoló-rendező saját magát jelenítette meg a varázsló figurájában: egyes elemzők szerint még a filmbéli Merlin arcvonásai is emlékeztetnek Disney-ére. A képzőművész és a rendező régi vágya, hogy mágusként, sámánként belépjen képzeletének birodalmába, Walt Disneynél azonban végletes mértéket öltött a mese szövetével való kétségbeesett egybeolvadási kísérlet. A mágus elvarázsolt kastélyában inaskodó Arthur először a palota csodáival (önálló életre kelt seprű, táncoló evőeszközök) szembesül, majd különféle állatokká változtatva megismeri a föld, a vizek és a levegő csodáit. Ez a folyamat, vagyis az élettelen világ élővé alakítása, és a mágikus térbe való intenzív behatolás voltaképp azonos azzal az élménnyel, melyet Disneyland látogatói élnek át: Arthur eggyé válik a nézővel, akit Merlin/Disney avat be a csodák világába. A mágikus élményért azonban nagy árat kell fizetni, mert Disneyland hipervalóságának építőköve a gumi és a műanyag, és minél közvetlenebb kapcsolatba kerül a néző ezzel a világgal, annál érezhetőbbé válik: élettelen panoptikum látogatója.
Szent a kelyhe mindennek
Hiába volt Arthur Anglia legnagyszerűbb királya, Lancelot minden idők legnagyobb lovagja, Guinevere pedig a természet gyermeke (a királyné neve egy kelta természetistennőéből származtatható), valamint a szigetország legharmatosabb bőrű királynéja, hármójuk kapcsolata cseppet sem volt gyümölcsözőnek mondható. Az Arthur-filmek nagy része a tragikus szerelmi háromszögre épít. Lancelot története a francia lovagi líra hatására került az Arthur mondakörbe, és a trubadúrköltészetben mindig nagy divat volt reménytelenül szerelmesnek lenni: a hűbérúr asszonyának szabad, mi több, kötelező volt a szelet csapni, ám az éteri kapcsolat testivé válása megbocsáthatatlan bűnnek számított. Malory és Tennyson Arthur-eposzaiban a lovag és a királyné közti bűnös kapcsolat vezet a Kerekasztal széteséséhez, és a király, valamint a legnemesebb vitézek halálát okozó háborúskodáshoz. A legtöbb Arthur-film követi is ezt a narratívát, csupán a legújabb változatban korcsosul el a mitikus szerelem: itt csak pár másodpercnyi öröm jut a fürdőző Guinevere-t kukkoló Lancelotnak, és ugyanilyen kevés könnycsepp marad a halott lovagot gyászoló asszonynak.
A bűnös szerelem mellett Camelot bukását paradox módon épp a legnemesebb lovagi küldetés, vagyis a Grál keresése okozza. A szent kehely kutatásával esik szét végleg a Kerekasztal közössége, és feltűnő, mennyire elkomorulnak az Arthur király-történetek, amikor ehhez az amúgy magasztos kalandhoz érnek. A Grál, amely egyes legenda változatokban azonos a Krisztus vérét felfogó kehellyel, máshol azonban gyógyító erővel bíró kelta eredetű kőtömb (netán pusztító erejű kézigránát), csupán a makulátlan lelkű lovagok – Galahad illetve Percivale (no meg a posztmodern lovag, Indiana Jones) – előtt tárja föl titkát. A kehely keresése ezáltal az ideákat kergető, ám azokat épphogy gyarlóságai miatt elérni képtelen ember drámájává válik.
Arthur históriája voltaképp nem egyéb, mint az aranykor alkonyán élő ember története: egy sosemvolt-sosemlesz éden megtalálásának, majd elvesztésének keserű krónikája. Nem véletlen, hogy a mondakört annyi szál rokonítja Tolkien történetéhez, és hogy a végtelen hegycsúcsok közt megbújó, csillogó tornyokkal teli Völgyzugoly ikonográfiája kísértetiesen emlékeztet Camelotéra. Legszebben talán maga Boorman fogalmazta meg a mondakörrel kapcsolatos érzelmeit. Az angol rendező amúgy maga is tervezett egy A Gyűrűk Ura filmet, de anyagi okokból – tegyük hozzá szerencsére – végül az Arthur-mondakör mellett döntött:
„Sokat vádolnak azzal – nyilatkozta Boorman – hogy egy olyan éden után sóvárgok, amely sosem létezett. De én úgy vélem, volt valaha a harmónia korszaka, és aztán valami elromlott, valami félrecsúszott egy szörnyű hiba miatt. Azóta vágyunk arra, hogy megtaláljuk az elveszett édenkertet: az én számomra ehhez a filmkészítésen keresztül vezet az út.”
Az örök visszatérés mítosza
Feltűnő, hogy az Aranykor, így a cameloti birodalom ábrázolása mindig a képi stilizációval kapcsolódik össze: mintha az idő és térszerkezet más törvényeknek engedelmeskedne a mitikus boldogság világában. Erich Rohmer Percevale le Galois-ja a műfaj egyik legkülönösebb filmje: a rendező középkori miniatúrákat keltett életre. Szereplői arannyal bevont várak, ékszerekre emlékeztető fák között mozognak, apró, festett dobozterekben udvarolnak hölgyeiknek, vállig érő kastélyok tövében csatáznak. A színpadias térszerkezetet színpadias mozdulatok teszik még stilizáltabbá: a harcosok mozdulatsora mindig zárt, karjuk a miniatúrafestés szabályai szerint csak könyökből felfelé mozdul el. A középkori misztériumjátékokhoz, vagy Brecht drámáihoz hasonlóan a szereplők egyszerre játsszák és kommentálják saját szerepeiket, sőt, néha csak szóban halljuk cselekedeteiket.
Robert Bresson, visszafogott ember lévén, másfajta képi absztrakciós eszközt választott saját Arthur-verziójához, a Lancelot du Lachoz. Sok más rendezőhöz hasonlóan ő is Lancelot és Guinevere tragikus szerelméről, a lovagi ideák elvesztéséről akart megrázó filmet készíteni. Művét úgy komponálta, hogy a jelenetek nyolcvan százalékában „hiányzik” a lovagok valamelyik testrésze: a képkivágások miatt fejek, lábak, kezek nélküli, megcsonkított hősöket látunk, akiknek fokozatos feldarálást a képen kívülről érkező, csendet ellenpontozó nyugtalanító hangok (fegyvercsörgés, pajzsok, lándzsák széttörése) teszik még nyomasztóbbá.
Ugyancsak stilizált képi világokat jelenítenek meg a rajzolt Arthur-filmek. Disney filmjét már említettem, a Gyalog-galopp szkeccs-szerű történeteit pedig tulajdonképpen csak Terry Gilliam rajzfilmbetétei tartják össze. A Valiant herceg újabb változatában animált képregény-betétekkel találkozhatunk, a Steve Barron rendezte 1998-as Merlin pedig a zseniális Tolkien-illusztrátor, a díszlettervezőként is jeleskedő Alan Lee festőpalettáját, álomszerű színeit jeleníti meg. Arthur birodalmának legfestőibb, leglátványosabb ábrázolásával talán John Boorman filmjében találkozhatunk. Az Excalibur sokat szidott giccses képi világa valójában briliáns mozgóképes festmény-parádé, XIX. századi híres viktoriánus képek életre keltése. Legmeghökkentőbb talán a történet záró képsora, ahol Arthur és áruló fattya, Mordred kékes-ezüst színben ragyogó alkonyi tájban, halott lovagokból, szétszórt páncélokból képződött fémes fényű dombon csap össze a hatalmas, lenyugvó nap előtt.
Az alkony: a metamorfózis ideje. A fény sötétségbe, a szín színtelenségbe olvad. A forma formátlansággá, az anyag anyagtalansággá alakul, a gravitációt felváltja a súlytalanság. Az emberi megismerést itt az ösztön uralja, és az ember magára marad a világban, melynek isteneit, és működési elveit rég elfelejtette. A Kerek Asztal utolsó túlélő lovagja Percivale, és az Avalon szigete felé vitorlázó királytól búcsúzó hős számara, az édenből való kiűzetés után már csak a remény maradt: a király visszatértében való bizakodás.
Arthur király, Sir Thomas Malory szkepticizmusára fittyet hányva újból és újból visszatért Avalon szigetéről. Legújabban például az interneten hódít, és lelkének egy részét áttestálta Sir Uther Pendragonra, az eszelős, önjelölt angol druida-királyra, aki külön honlapon promotálja önmagát, és saját készítésű kardjával járja a szigetországot, hogy maroknyi elszánt emberével környezetvédelmi demonstrációkat tartson. Ha megmásszuk egy nyári alkonyon Anglia egyik legmisztikusabb vidékét, a Glastonbury síkságon álló titokzatos dombot, melyet a néphagyomány Avalon szigetével azonosít tucatnyi zarándokkal találkozhatunk, akik itt gyülekeznek, a lenyugvó nap fényét figyelve. Ezek a naiv idealisták, önjelölt mágusok és lovagok képzeletükben keverik Arthurt és Buddhát, Camelotot és Völgyzugolyt, Lancelotot és Luke Skywalkert, de mindenkinél őszintébben hirdetik az örök visszatérés mítoszát. A hitet abban, hogy az éden nem egyszeri állapot, hogy bármennyire is elrontottuk a dolgokat, nincs még minden elveszve, mert Arthur álma, Utópia újból meglelhető.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/09 10-14. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1791 |
