Vágvölgyi B. András
Az euromoziba sok mindenki befér: spanyol munkanélküli, szerb ökoterrorista, vesztes aranycsapat, német Wundermannschaft.
Rég jártam Európa Filmhéten, talán azért, mert rég láttam, ritkán látok igazán hiteles euromozit, pláne ömlesztve; s ilyenkor az ember azon görcsöl, leendő EU-patriótaként, hogy képes lesz-e valaha felvenni az euromozi a versenyt a dollármozival (esetleg beleszól a versenybe a jenmozi, a jüanmozi, netán a rúpiamozi)?
*
Az EU-ban sem ér fenékig a tejfel, a nyolcvanas-kilencvenes évek uniós gazdasági és kulturális Wunderkindje, Spanyolország is tud kegyetlen és vad arcot mutatni, de hát nemhiába Luis Buñuel, a Föld kenyér nélkül szerzőjének országa (is) ez. A fesztivál nyitófilmje, a Napfényes hétfők, Fernando León de Aranoa rendezése oly utcai jelenetekkel kezdődik, mintha az 1937-es Barcelonában lennénk – anarchista és trockista munkásokat irtottak ott a sztálinisták az NKVD utasítására (az akció irányítója: companero Pedro, szül.: Gerő Ernő et.), miközben Franco falangistái közelítettek; POUM + Orwell, tessék utánanézni! Utcai harcos munkások egy meg nem nevezett spanyol kikötőben, fegyverük az utcakő, a rendőrségé meg a könnygáz. Ötvenes férfiak kerültek az utcára, bezárt a hajógyár, a koreaiak olcsóbban dolgoznak.
A kezdeti lendületet hamar visszavágja a rendező, némi alulbútorozottságban egy-egy szép, kedvesen megmosolyogtató, érzelmes pillanattal, csöndes humorral látjuk azt, amit Ózdról és máshonnan már jól tudunk: középkorú hajógyári szakiból (bányászból, kohászból) már nem lesz komputer wizard, a jóléti állam leépítése azt jelenti, piára még jut, újrakezdésre annál kevésbé, a svéd modell halott, Ausztrália a vágykép, a férfibarátság megszépít, és Javier Bardem jó színész.
*
Ha az ember Norvégiáról kulturális összefüggésben hall, elsőnek nyilván az ott nagy tekintélyre vergődött sátánista halálmetál zenei szcéna jut először eszébe. Zsolt Béla írja az Ars scribendiben, ha nemzetközi esemény kapcsán magyar szereplő is felbukkan, feltétlenül említsük. Ő ilyen, könnyű és kitűnő délutáni elsőoldalas headline-nak tartja azt, hogy „1921 előtt budapesti viceházmester volt a bosznabrodi hétszeres kéjgyilkos”), tehát: a sajátos legendáriumú norvég Mayhem együttesben az emberölés miatt évtizedekre bebörtönzött Varg Vikernes helyén ma az egykori Tormentor, a mai Korog együttes frontembere, Csihar Attila danol – esetleg felsejlik még Munch Sikolya, Sibelius és a Peer Gynt, de a film egyáltalán nem. Nekem mondjuk beugrik a film is, jó tíz éve – a Vajdaságból jött baráti kérésre – segítettünk mozit szerezni egy Vibekke Lökkeberg nevű norvég rendezőnő Vukovar-tematikumú filmjének, lepje a felejtés jótékony homálya, borzalmas volt, leforgatott másfél óra műmájerkedést, de nem tudta, mi a különbség, illetve hasonlóság a csetnik meg az usztasa között. Történt azért jó is, mikor beállított hozzám ez alkalomból interjút készíteni egy két és fél méter magas, hirtelenszőke újságírónő – már elfelejtettem, hogy a Trondheimi Népújságtól, vagy a Scavangeri Hírharangtól volt –, a Narancs szerkesztőségében percekre megfagyott a levegő.
Ilyen viharos előzmények után ültem be egy baljós vasárnap délután Unni Straume rendező Muzsika esküvőre és temetésre című filmalkotásának megtekintésére. Adott egy írónő, akinek regénye jelent meg, TV-interjút látunk, szóba kerül gyermeke halála is, illetve az, hogy nem sokkal a szomorú eset után különvált férjétől. Az interjút látja az egykori férj is, minimalista építész, esztetiko-fasiszta, betoppan, ott tölti az éjszakát, kellemetlenkedik egy sort, majd közli: agytumora van, majd egy ponton – ott, ahol a gyerekük leesett a minimalista (korlát nélküli) lépcsőről – főbe lövi magát. Ezután előkerül a jelen idejű feleség, meg a szerető is. Goran Bregović is, aki a hajdani szarajevói Bijelo Dugme együttes meghatározó alakja volt Zeljko Bebek és Ipe Ivandić mellett, felbukkan a filmben, és ekkor elkezdtem komolyan rosszat sejteni. Féltem, hogy Makavejev-sensei jó húsz év előtti nagyszerű Montenegrójának látom majd egy félresikerült újraemésztését, sajnos ezen aggodalmam nem maradt alaptalan. Van minden, mint a búcsúban: hidraulikus koporsósüllyesztős, fotocellás csukódású sírral bíró norvég temetőben megjelenik a malacbanda Sumadijából vagy Kragujevac mellől, vagy mittom én, a húrok közé csapnak, dalra fakadnak: ez a human touch, az emberi érintés. Bregović, akinek vodkaparty utáni hányásos jelenete jelenti eddigi színészete csúcsát, s ez nem túl magas domb, a végén egymásra talál a szép szőke asszonnyal, a gyerekkérdés is szóba kerül. Na most: a helyiek között turbófolknak nevezett dél-szerbiai rezesbandák már annyira le vannak járatódva – Boban Markovićék például még 2000-ben is a tömeggyilkos Milosevićnek kampányoltak –, hogy róluk már a Wim Wenders sem csinálna filmet. Ez a vadóc, ám érző szívű balkanikum vegytiszta kusturicizmus, mellyel számos a probléma, s ezeknek csak egy része esztétikai.
*
Most viccelődhetnénk, hogy a Jagoda a szupermarketben német–jugoszláv produkciót nyilván a Jezsov a plázában és a Berija a shopping mallban elnevezésű dolgozatok követik majd, de minek is viccelődnénk. Keserű szatíra – ilyes jellemzéseket lehet olvasni a hasonló filmekről, mikor eufemizálóba fordul a hang, igen, ilyeneket lehetne, hogy keserű szatíra, meg csehes hozzáállás, swifti gúny, késheggyel rajzolt társadalomkritika – ha nagyon jóindulatúak lennénk. Na de mi van, ha nem vagyunk olyan fenemód jóindulatúak? E film (rendezte: Du±an Milić) vegytiszta kusturicizmus – a „maestro” meg is jelenik egy képernyőn, titkosszolgálati tábornokként –, és ez nálam nem pozitív jelző. Egy, a génmanipulált termékek ellen tiltakozó ökoterrorista, a Monsanto vállalat legnagyobb szerb ellenfele, túszokat ejt és elfoglalja a Yugo-American Supermarketet, követelései vannak, és vicces. Tulajdonképpen ekkor már bőven ki lehetett volna jönni a moziból, de az igazság az, hogy utoljára a Kovpak a Kárpátokban című szovjet filmről jöttem ki a hetvenes években, és arról is csak azért, mert az akkor tettnek számított. A helyzet megoldására egy Nebojsa szürke egér, kopaszságát rejtegető „demokratikus” – a poszt-milosevicsi érában vagyunk – nyominger érkezik, aki, mint afféle demokrata, hosszantartó tökölésbe kezd. Megérkeznek Legija parancsnok vörössapkásai a kulai táborból, specialacok, az elmúlt tizenkét év összes délszláv frontjának veteránjai, a főnök büszkén ordibálja, hogy ő háborús bűnös, (1991.) március 9-én az embereket élvezettel verő kommandósparancsnok, aki látott már karón varjút (megerőszakolt, elvágott torkú bosnyák asszonyt, tömegsírba dózerolt hullákat, rettegő békefenntartó idegenlégióst etc.). Ám ő, a problémamegoldó is csak arra jut, kéne egy mesterlövész, de az meg öreg, bár kipróbált, behugyozós sznájper, összepisili magát a pillanat varázsa alatt. Nem folytatom, az egyetlen kérdés, hogy mikor ezt a szublimáltan kommandós-macho filmet kieresztették magukból az alkotók, élt-e még Zoran Djindjić miniszterelnök, vagy már lelőtték? Mert nem mindegy.
*
Szabad országban élünk, Leni Riefenstahlról mindenki azt gondol, amit akar. Áldott tehetségű kinematográfiai géniusz, akkora filmes alakja a filmkészítésnek, mint a bolsevisták oldalán Eizenstein, egy náci kurva, aki spanyol témájú utolsó filmjéhez egy KZ-lágerből castingolta a Porrajmos (roma Holocaust) során odahurcolt „mediterrán küllemű” cigányokat. Olyan hévvel mondja egy szudáni faluban, hogy az ő életében a szerelem és a szex csak nagyon másodlagos szerepet játszott, mintha a Hitler-szeretőség szokásos vádját tagadná. Susan Sontag jól leszedte róla a keresztvizet, mikor a hatvanas években megjelentette a nuba férfiakról és nőkről készült fotóalbumát: a náci erő- és testkultusz remixét látta benne.
A Mélytengeri hangulatok kicsit olyan, mint a Duna TV régi képernyő-pihentetője, szép, szép, bár a zsenit hiába keresem a vásznon, a rombuszhalak nem fejlődnek fel alakzatba, hogy ordítsanak – Szászország, Rajna-Pfalz, Előpomeránia –, mint a nürnbergi pártnapokon a számos teherautó-platónyi SA-legénység. Van egy Ray Müller nevű pali, már a többedik filmjét csinálja Riefenstahlról, az L. R.: Álmom Afrikáról a nubák közti revizitálást járja körbe. Szudánban évtizedes polgárháború, szegény, velejéig korrupt iszlám militarizmus van, az ENSZ magyar emberi jogi raportőrét (Bíró Gáspár) néhány éve a fatwa kimondásával sújtották, mint Salman Rushdie-t, ám a 98 éves rendezőnőt felkelő és kormánycsapat egyként szereti. Elveszett az ártatlanság, ami a hatvanas években még jellemző volt, csiricsáré ruhákba öltöztek az esztétikus meztelenség helyett, kényszerből megtértek a prófétához, és pénzért birkóznak. Aztán lezuhan velük az elfuserált szovjet helikopter, az idős rendezőnőt német kórházba szállítják, nekem meg Hannah Arendt maximája jár a fejemben valamiért a film alatt, amit az Eichmann-per idején mondott: „a Gonosz banális”.
*
Nemcsak a Gonosz banális, de a Jó is. Az Edi sötétbarna film, ami a végére kizöldül. Alkoholisták, fémhulladék-gyűjtő hajléktalanok, gengszterek, halál, férfiszentimentalizmus, Tarr Béla, csak látványban szegényesebben. Piotr Trzaskalski rendező a csövesek mindennapjait kombinálta egy buddhista történettel, amelynek bölcs hőse, miután megvádolják azzal, hogy teherbe ejtett egy fiatal lányt, a legteljesebb ellenkezés nélkül adja át magát sorsának, és felneveli a gyereket. Előtte azonban a gengszterek – akiknek a gondjára bízatott a 17 éves és más által felcsinált Hercegnő – szinte halálos kimenettel kasztrálják, ő pedig az őt korábban kisemmiző feleséghez megy vidékre, gyereket nevelni. Krisztusi. Mikor megjönnek a gengszterek, meg az anyai szerepet már felfogni képes Hercegnő, hogy elvigyék a gyereket, akkor sem ő háborog a kiherélésért odadobott némi apró miatt, hanem barátja, a dadogós Jacek.
*
A Blair Witch Project (Ideglelés) óta tudhatjuk biztosan, hogy az áldokumentumfilm igen hálás műfaj. Ilyen az Aro Tolbukhin – Gyilkos elme is, Isaac-Pierre Racine, Augustín Villaronga és Lydia Zimmerman rendezése. A nyolcvanas évek elején vagyunk, Guatemalában, dúl a polgárháború, amiről a valóvilágban azt kell tudni, hogy nem dúlt, bár nyilván dúlhatott volna (a közeli Salvadorban és Nicaraguában dúlt), és tudjuk, a film olyan, hogy ami megtörténhet, az meg is történik. Aro Tolbukhin pedig hét embert égetett meg egy missziós épületben. Ezután megtudjuk, hogy Aro Tolbukhin magyar ember, csak Bosznabrod helyett Guatemaláig jutott. Arra gondolunk, hogy valamelyik buta spanyol hozzájutott egy korabeli – nyolcvanas évek – Budapest-térképhez, hunyt szemmel rábökött, így híják majd a főszereplőt: és pont a mai Vámház (fiatalabbaknak: Tolbuhin) körútba fúródott a körzője hegye.
Nyomozásba kezdünk, az archív anyagok különböző szintjei, textúrái, idősíkjai megvezetnek, bevisznek a történetbe, ahol a hasonló arc nem az előző arc megöregedett változata, hanem egy hasonló arc: Tolbukhint négyen játsszák. Múltjában titok lappang, motivációja nem világos.
A magyar képsorok a film kétharmadánál támadnak, a negyvenes években járunk, de nincs háború, nincs Holocaust, nincs Rákosi elvtárs és szalámitaktika. Ami van: egyrészt idős néni emlékeket idéz magyarul, másfelől meg nagyjából-egészében egy az 1910-es évek tárgyi világában játszódó népszínmű díszletei között bóklászunk. Ezt a színmagyar népszínművet egy spanyol szürrealista írta, aki sokat foglalkozott Freuddal, elég direkten és vulgárisan értelmezte, de egy film legyen direkt akció, ne sápadjon a banalitástól és a leegyszerűsítéstől. (Az anya ikerpár szülésében meghal, az apuka fenntartja a látszatot, a zárt szobába levest visz, zongoraszó hallik: „anyuka beteg”, a külön nemű ikerpár iszonyú közel áll egymáshoz; rájönnek, anyuka rég nincs, a nevelőnő magyarázza meg nekik, mi a halál, közben Sztálin-kép kerül a zongorára, amelyik még mindig olyan környezetben, mintha a harmadik Wekerle-kormány idejét járnánk, az ikerpár – mint Izunami és Izunagi, a szigetek megteremtői a shinto mitológiában – egymásba szeret, olyannyira, hogy megköt a gipsz. Zelma nem akar leányanya lenni, esküvő klezmer-hangulatú kannapüfölős romazenével, meggyullad az esküvői ruha, elmegy a gyerek, égési sebeibe belehal az ikertestvér-feleség. 1956, a forradalom – megértjük, hogy miért kellett mindennek ellenére a Sztálin-kép a zongorára –, a fiú, Aro Tolbukhin elhagyja az országot, doku(jellegű) képek disszidáló csoportokról Jánossomorja és az andaui híd között. Mikor – mer’ ez itten eddig flashback – az SZTK-keretes szemüveget hordó riporternő megkérdezi a beszélőn a fiatalkorában ibero-amerikaiasított Woody Harrelsonra (Született gyilkosok) emlékeztető Aro Tolbukhin 2-t (mondtam: négyen játsszák a szerepet), mondja már el, miért mesélte el a gyermekkorát, akkor Aro Tolbukhin 2. azt válaszolja: „azért, hogy szórakoztassam”.
Szokjunk hozzá a fantázia-Magyarországhoz, így lát minket a világ vagy annak egy szelete. Ebben az európai filmben az a jó, hogy nemcsak európai. Guatemalában játszódik, mexikói koprodukció – Buñuel és Jodorowsky terepe –, és ez jótékonyan meglátszik.
*
Menjünk tovább az „1921 előtt budapesti viceházmester volt a bosznabrodi hétszeres kéjgyilkos”-nyomvonalon! A labdarúgás csak egy csapatjáték. 22-en (a filmben szereplő sportriporter felesége szerint: 24-en) játsszák, egy labda körül bonyolódnak az események, téglalap alakú pályán a két rövid oldal középső részén lévő kapuba kell eljuttatni a labdát. A szabályrendszer nem túl komplikált, a játék népszerűsége magas. Magyarország, a mi hazánk, egykor jelentős szerepet játszott ebben a sportágban, már a harmincas években a világbajnoki aranyért játszhatott, ám akkor nem volt esélye Olaszországgal szemben. Most ünnepeltük viszont az Anglia elleni világszenzációt jelentő meccs ötvenedik évfordulóját, magam is láttam legalább két tévé-műsort, melyekben Szepesi György szpíker mellett Buzánszky Jenő hátvéd és Grosics Gyula kapus szerepelt. (Puskás Ferenc csatárt egészségi állapota akadályozta a megjelenésben.) A magyar válogatott volt az 1954-es futball-világbajnokság abszolút favoritja, pláne, miután elverte az esélyes Brazíliát és az előző világbajnok Uruguayt.
A berni csoda német film. Sönke Wortmann rendezése, Technicolor-utánzat színekkel, dizájnos külsővel tudósít arról a Németországról, mely 1954-ben a hadifoglyokat várja még haza a GULAG-ról, a gazdasági csoda még nem indult be, a megosztottság állandósulni látszik, de nincsen még Fal. A nyugati szektor gazdasági fellendülésre vár, kell a szociálpszichés pozitívum, mint egy falat Schwarzbrot. Általánosan elfogadott német tétel, hogy az 1954. július 4-i magyarok elleni váratlan győzelem nagyot segített (Nyugat-) Németországnak kijönni a háborús vereség és a hitleráj okozta depresszióból, hogy az e győzelem által gerjesztett hit kellett a Wunderwirtschafthoz. (E pillanatot már Rainer Werner Fassbinder is megidézte a Maria Braun házassága végén, a robbanás előtt, a berni meccs rádióközvetítését halljuk. Mi innen másként látjuk: sokan mondják, a Sebes Gusztáv házához vonuló tömeg, az utcai zavargás előhang volt a két évvel későbbi forradalomhoz.)
A sporttörténetből tudjuk, hogy Fritz Walter volt a csapat motorja, de Helmut Rahn, az Essen játékosa is sokat tett azért, hogy legyalázzanak bennünket. A film szerint Rahnnak van egy kis barátja – az ember mostanában nem tudja az ilyen helyzetekben elhessenteni szemei elől Michael Jackson szörnyképét –, aki hordja a sporttáskát, szedi a labdát, felveri a másnaposan ébredező sportembert. A kis Mattesnek ekkor jön meg az apukája a hadifogolytáborból, nincs jó állapotban. A fater bányász, erőszakos, helyét nem találó ember. Mattes bátyja zenész és komcsi, át is költözik az „első munkás-paraszt német államba” (az NDK-ba). Nővére az ötórai teán még amerikai katonákkal táncol. A fater nem kapja meg azt a kártérítést a hadifogságért, amire számított. Megveri a kisfiát, elűzi a nagyfiát, megalázza a lányát. Mindezt egy focivébé alatt, mikor mindenki idegesen kémleli a tévét (ott már volt), vagy hallószervével tapad a rádióra. Ám minden jóra fordul, a németek legyőzik, „saslikba aprítják” („Úgy érted gulyásba? – Ha saslikot mondok, akkor saslikra is gondolok!”) a magyarokat. Adolf Dassler (Adidas) cserélhető stoplikat mutat Sepp Herberger szövetségi kapitánynak, és esős időért imádkoznak. (A magyarok száraz talajon verhetetlenek. Az eső bejött.) Most hallgassuk meg az e témában egy, még Sönke Wortmannál is avatottabb kommentátort: „látni vélem, hogyan veszi a lábára futás közben a bőrt Helmut Rahn, akit mindenki »górénak« nevez. Most futtában megcélozza a kaput, nem, előbb átjátszik két védőt, aki az útjába veti magát, lehagyja a többieket is, és jó tizenegy méterről bal lábbal a kapu bal alsó sarkába bombáz. Ezt Grosics nem érhette el. Öt vagy hat perccel a mérkőzés vége előtt: 3:2. És a magyarok rohamoznak. Kocsis beadására ott terem Puskás. De a gólt nem adják meg. Hiába minden tiltakozás. Állítólag lesen volt a Honvéd-őrnagy. Ekkor az utolsó percben Czibor fut a labdával, hét vagy nyolc méterről a rövid sarokra céloz, de Toni Turek parádés vetődéssel két ököllel kiüti. Még egy magyar bedobás, aztán Mister Ling lefújja a játékot. Világbajnokok lettünk! Megmutattuk a világnak, hogy újra élünk, nem vagyunk többé legyőzöttek, esernyők alatt zúg az énekünk a berni stadionban...” Günter Grass hőse – mert az előbbi idézet Günter Grasstól származik (Az én évszázadom) –, megszállottja lesz, hogy Fritz Walter pfalzi banktisztviselőt és Puskás (Pancho) Öcsi madridi szalámigyárost később valamilyen módon, üzletileg-barátilag, összehozza, de Öcsi – Di Stefano társa, a Real első BEK-győzelmeinek kovácsa – hajthatatlan: „A Honvéd-őrnagy alighanem továbbra is azon a véleményen van, hogy annak idején Bernben nem lesgólt lőtt, hanem éppen ellenkezőleg: 3:3-ra kiegyenlített. Mi több, meglehet, hogy azt hiszi, Mister Ling, a bíró állt bosszút, amiért egy évvel korábban a magyaroknak a szent Wembley stadionban sikerült megpecsételniük Anglia első, hazai pályán elszenvedett vereségét: a piros-fehér-zöldek 6:3-ra győztek. És Fritz Walter titkárnője, aki kérlelhetetlenül óvja a világtól »Betzenberg királyát«, még arra sem volt hajlandó, hogy ajándékként elfogadjon egy rúd »Puskás-szalámit«, amelyet személyesen nyújtottam át neki. Olyan kudarc ez, amely fölött ma sem térhetek napirendre. Bizonyára emiatt is kísért időnként a gondolat: mivé lett volna a német futball, ha Puskás góljánál a bíró nem fúj lest, ha a hosszabbítás alatt hátrányba kerülünk, vagy ha a tizenegyesrúgások alatt idegileg összeroppanunk, és a pályát végül nem mint világbajnokok, hanem ismét vert seregként hagyjuk el...” – mondja Grass hőse. Fejezzük be a mondatot: nem lett volna Gazdasági Csoda, se forradalom 56-ban: Németország szovjet befolyási övezetként egyesült volna, s még ma is általános lenne, hogy vad kozákok kergetnek meg ábrándos tekintetű, osztrigát kutató szöszke pásztorleánykákat Bretagne partjainál, az amerikaiak és a britek Dovernél duzzognának, kvaszt innánk kóla, sós uborkát ennénk hamburger helyett, és az egykori GUM áruház másai lennének a plázák helyén.
Sönke Wortmann filmje nem korrekt annyira, mint Grass, a lesgólról nem tesz említést, a győzteseket ünneplő vonaton viszont mintha feltűnne Ludwig Erhardt, a Wunderwirtschaft atyja. A vége-főcímen a teljes magyar csapat, csak néhány névelírás (Zsepesi), felgyújtják a villanyt a Művész moziban, most veszem csak észre, hogy mögöttem ült Buzánszky Jenő, Grosics Gyula és Szepesi György. Kifelé menet hallom, ahogy Grosics odaszól Szepesinek: „A másik nézőpont, ugye?” Igen. Azóta elmondhatjuk, a labdarúgás egy játék, amit 22-en (a sportriporter feleségének korai véleménye szerint: 24-en) játszanak egy labda segítségével, és a végén mindig a németek győznek.
Sajnos. Vagy ki tudja.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/02 46-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1776 |
