Zoltán Gábor
A Dogmán kívül is van élet a dán moziban, a 2003-as cannes-i „arany kamerás” az újabb bizonyíték.
Christoffer Boe, dán rendező 2003-ban szerelmesfilmmel debütált. Tehetségét a lelkes szakírók máris Lars Von Trierével mérik össze. Sok közük nincs egymáshoz. Boe úgy tesz, mintha nagynevű elődje, meg a Dogma sohasem létezett volna.
*
Egy nő ül a bárpultnál. Egy férfi figyeli. A nő szőke. A férfi sötét haja rövidre van vágva. A férfi odalép, és megszólítja a nőt. A nő kicsivel harminc alatt, a férfi pár évvel talán idősebb. Letelepszik a nő mellé. Beszél hozzá. A nő válaszol neki.
Amit látok, lehetne első találkozás, de lehetne búcsú is.
Hogy a történés ugyanúgy lehetne első találkozás, mint búcsú, a látottak alapján minden bizonnyal fölvetődhet bennem. De egy narrátori hang meg is fogalmazza ezt, miáltal arra késztet, hogy a történésekben annak nyomait kutassam, melyik találkozás első, és melyik utolsó, és mivel kettőnél többet láthatok, hogy a többit szintén sorra elhelyezzem a végpontok között.
Ez egy film, tudatosítja a narrátor, ez csak egy film. És hozzáteszi: attól még bánthat.
Csöndes, kifinomult hangja van a narrátornak. De határozottan érzem benne az iróniát is: csipkelődik.
Hogy hova csíp, az eldönthetetlen – ettől irónia az irónia. Ironizálhat a filmen, amelyet éppen hogy elkezdtem nézni, és rajtam, a nézőn. Ironizálhat a filmeken általában, valamint a nézői elvárásokon. Ironizálhat a szereplőkön és természetesen saját magán.
A két utóbbi lehetőség nem mond egymásnak ellent: hamar kiderül, hogy a narrátornak nemcsak hangja van, hanem hús-vér alakja is a filmben – ő August, a körülbelül ötvenéves író, aki a bárpultnál ismerkedő-búcsúzkodó nő férje.
August maga mutatja be szereplőtársait. A bárban ismerkedő-búcsúzkodó fiatal nőt Aimée-nek hívják. A rövid hajú férfit Alexnek. Alex fényképész. Alexnek van egy barátnője: Simone haja barna, és koszorúba fonva viseli. „Gyönyörű gyerekek – mondja August –, mind a szerelemre vágynak”. És a mondat második felét valószínűleg saját magára is érti.
Miután bemutatta szereplőit és bemutatkozott, August azt mondja, kezdődhet a helyreállítás. Minek a helyreállítása vajon? A viszonyoké? Hogy az össze nem illők elváljanak egymástól, és az összeillők összekerüljenek? Vagy egy bizonyos történeté, amelyet különféle emléktöredékekből kell kirakosgatni?
*
A Rekonstrukció szerelmi történet. Alexbe a barátnője, Simone mélyen és kitartóan szerelmes. Alex nyugtalan. Mint aki nem teljesen elégedett a munkájával, a környezetével, és mint akit nem tesz teljesen boldoggá, akivel él. Örökösen keres valakit a tekintete, amely egyúttal egy témát kereső fényképész tekintete is, hogy azután megtalálja a kifinomultan elegáns Aimée-t. A nő nem jön zavarba, és átengedi arcát a fényképésznek. Az se zavarja, hogy Alex a nyomába ered, majd egészen egy bárpultig követi.
Aimée is nyugtalan August mellett. Az írót azért hívták meg Koppenhágába, hogy felolvasásokat tartson. Augustot gyötri a bűntudat – az alkotó emberek szokásos bűntudata –, hogy túl kevés időt tölt a társával, ám a jelek szerint Aimée-nek már az a kevés is túl sok. Nincs hozzá kedve, hogy elkísérje sikeres, nagy tiszteletben tartott férjét se a felolvasásokra, se a baráti beszélgetésekre. Kihasználja az alkalmat, és lefekszik Alexszel.
Annak, hogy Alex követhesse Aimée-t a bárba, és később vele tölthesse az éjszakát, ára volt: ott kellett hagynia Simonét, ráadásul hirtelen és minden magyarázat nélkül. Boe társ-forgatókönyvíróként és rendezőként olyan formát választott, amely megkímél attól, hogy végig kelljen néznem a szükségszerű kínos magyarázkodásokat, bocsánatkéréseket és egyéb gyötrődéseket Simone és Alex között, minthogy valami más megy végbe: Alex világa egész egyszerűen eltűnik. De ezen a megállapításon sürgősen finomítanom kell, hiszen könnyen lehet, hogy mindaz, amit látok, August regényében zajlik, ez esetben a forma Augusté, a civakodás elmaradása neki köszönhető.
Alex világa nem fokozatosan tűnik el, hanem egy szempillantás alatt, és az új valósággal való szembesülés megy végbe lassan, jelenetről jelenetre. Utólag meg lehet találni a pontot, amelytől kezdve Alex elhagyja régi életét, és belép az újba. A metró alagútjában történik ez, mely ezúttal a különféle valóságok közötti misztikus átjáróként is működik. Tehát mikor a bárpultnál ülő Aimée-hez odalép Alex, az a Simone, aki Alexbe szerelmes, már nem is létezik. Alex nem akart róla tudni – hát nincs többé.
A szerelmes éjszaka után Alex visszamenne a Simonéval közös lakásba, de a lakás egész egyszerűen eltűnt. Egy szomszédasszony nem ismeri meg Alexet. Mintha sose látta volna. Mintha az a bizonyos lakás sose létezett volna. A megrázkódtatáson túl ez a fejlemény azzal is jár, hogy Alexnek nincs többé otthona, nincs egy hely, ahová visszavonulhat, ahol pihenhet, tisztálkodhat, ruhát válthat. Ruhái sincsenek azokon kívül, amelyeket visel. Pénzt se vehet magához. (Lehetne persze bankkártyája, de ebben a filmben és ebben az amúgy teljesen mainak mutatkozó Koppenhágában nincsenek bankkártyák, ahogy mellesleg mobiltelefonok sincsenek.)
Alex tehát bűntudattól gyötörve és semmit sem értve a barátaihoz siet, ahol kiderül, hogy immár a barátai számára se létezik. Eleinte persze azt hiszi, tréfálkoznak vele, vagy ki akarnak vele szúrni, minthogy Simonéval éreznek együtt. De ennél egyszerűbb a helyzet: abban a valóságban, ahol Alex és Aimée szerelmesek egymásba, Alexnek nem lehetnek barátai, nem lehet még csak egy odúja se.
Hátravan egy találkozás az elhagyott kedvessel, aki nem tud róla, hogy ő elhagyott kedves volna. Simone csöppet se dühös Alexre, csupán nem emlékszik rá, hogy valaha is látta őt.
August, a szerelmi történeteivel ismertté vált regényíró olyan irányba kanyarítja történetét, melyet nevezhetnék abszurdnak, de szívesebben nevezek inkább mitikusnak; négyük történetében a már nem szeretett, az elhagyandó férj szerepét alakítja. Hiába a férfi minden kedveskedése, gyengédsége, Aimée már Alexhez tartozik. Újra találkoznak, és elhatározzák, hogy együtt elutaznak Rómába. Alex pénzzé teszi a fényképezőgépét, abból vesz repülőjegyeket. De még egy utolsó pillantást akar vetni Simonéra, ezért elmegy a lány társaságának törzshelyére – az is egy bár.
Simonénak megtetszik a fiú, és otthagyja miatta a társaságát. Szemlátomást hajlandó lenne mindent otthagyni érte. Ezúttal nem könnyen szabadul tőle Alex, úgyhogy lekési randevúját Aimée-vel, azt a randevút, mely után a repülőtérre mennének, hogy új életet kezdjenek. Vagyis a szerepek egy villanásra megcserélődtek, Simone lett a csábító, és Aimée az elárult nő.
*
Ha nem tudnám meg, hogy Aimée-t és Simonét ugyanaz a színésznő játssza a filmben, aligha jönnék erre rá, annyira különböző a két karakter. Ha nem tudnám, amit tudok, nem is gondolnám, amit így viszont már nem tudok nem elgondolni, hogy nicsak! ez a nő Aimée-ként és Simoneként ugyanúgy, minden megfontolást félretéve, odaadja magát Alexnek, ő viszont, lám, ugyanazért hagyja ott ugyanazt, vagyis tudtán kívül egyetlen nőhöz köti őt valami. Nem akarat, nem hűség, de mégis kényszer. Olyasmi, amit hiába álcáz a hajszín és ‑viselet, az öltözködés, a modor, ami az emberben még csak nem is tudatosul – annál inkább hat. Szokták ezt kémiának mondani.
Boe filmjében a vonzalmak kémiája mutatkozik meg. A zenék, a fényképezés, a jelenetek ritmusa mind ezt szolgálja. És ha rosszmájú volnék, ezért mondhatnám, hogy másfél órás illatreklámot láttam. (Egyes tudósok azt állítják, hogy feromonok vezetnek minket az orrunknál fogva, és tény, hogy a női és férfi fragrance-ok tervezői hasonló hatást akarnak elérni.)
Ennek a filmnek a szűkebb értelemben vett szexus nem tárgya. Igazából meztelenség sincsen benne. Erősen visszafogott tehát, ami nem jelenti azt, hogy ne lenne szenvedélyes, felkavaró.
Viszont arról, hogy valójában mi zajlott le Koppenhágában a négy szerelmes között, hogy mi történt meg Augusttal, és mit talált ki ő, a film végére semmi biztosat nem lehet megtudni. Ha a helyreállításnak ez lett volna a célja, akkor nem sikerült, és hiába a fiatal dán rendező nyilvánvaló ügyessége, megvan rá az esély, hogy a néző morcosan kel föl székéből. Boe (ahogyan Lynch szokta csinálni), eleve kinyithatatlan zárat gyártott.
Ebből a filmből nem érthetsz semmit, csak ha már voltál szerelmes, csak ha egyszer is fölmerült már benned, hogy kiléphetnél korábbi életedből, és átléphetnél egy másikba.
Csak ha otthagytál valakit valaki más miatt, és közben nemcsak megkaptad ezt és elveszítetted azt, de az elveszítettel együtt veszett ki életedből néhány ember is, ahogy bizonyos helyszínek, amelyek a váltás előtt életed helyszínei voltak, elvesztek, és idővel valószerűtlenné is váltak számodra.
Csak ha merült már föl benned, hogy otthagyj valakit valaki más miatt, de végül nem hagytad ott, és ezért nem is veszett el számodra egy csapásra sem a megszokott emberi, sem a tárgyi környezet, mindössze az veszett el, akiért egy pillanatig vagy gyötrelmesen hosszú ideig hajlamos voltál mindenkit és mindent otthagyni.
Csak ha legalább egyszer, legalább egyetlen pillanatig vagy gyötrelmesen hosszú ideig szeretted volna már, hogy valaki a kedvedért faképnél hagyja azt, akivel együtt volt addig.
Csak ha féltél már tőle, hogy akivel együtt vagy, egyik percről a másikra elmegy mellőled, csak ha elképzelted, hogy a közeg, amely egészen addig a ti közös közegetek volt, többé nem lesz az övé.
Csak ha van egy városod, amelynek utcáin és parkjain végigkergetett már a szerelem, ahol vannak vagy voltak útvonalaid, vannak vagy voltak vendéglők, kocsmák, bárok, amelyek szerelmes együttléteidnek helyszínt adtak, társaddal együtt elrejtettek vagy éppen kiszolgáltattak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/02 32-33. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1773 |
