Bori Erzsébet
A hajdani szabados és világforradalmár '68-as szellem már Svédországban is a múlté: győzőtt az Abba.
Minden filmnek jót kell állnia magáért, a néző nem életművekre vált jegyet a pénztárban. Gyakori eset, hogy egy rendező csak harmadik-negyedik filmjével lépi át a hivatalos forgalmazás küszöbét, innentől folyamatossá válik a jelenléte, miközben az első (második) volt élete legjobbja, és talán soha többé nem csinál ahhoz foghatót.
A svéd Lukas Moodysson még jól járt, igaz, csak harmadik filmjével jutott be nálunk a moziba, de a Titanic fesztivál közönsége kezdettől fogva követhette a pályáját, amelynek ismeretében meglehetősen más kép rajzolódik ki író-rendező hősünkről, mint a Lilya 4-ever alapján.
A Fucking Amal és az Együttlét alkotóját jó humorú, optimista beállítottságú, derűs megfigyelőnek képzelnénk; utánuk a Lilya 4-ever úgy éri a gyanútlan nézőt, mint egy gyomorszájon rúgás. Szélsőségesen sötét, depresszív, reménytelen világot fest, amelynek gyerek (!) hősei csak az önkéntes halálban lelnek menedéket. Kell ez nekünk? Vegyük még hozzá a megadott helyet és időt: ma, valahol a volt Szovjetunióban, és nem tudunk szabadulni a kérdéstől: miért érez egy svéd rendező indíttatást arra, hogy a világ elé tárja az Ostblock fiataljainak sanyarú sorsát? Kétségtelen, hogy messziről, kívülről nézve jobb rálátás eshet a mások életére, könnyebb általános igazságokhoz jutni, mintha a saját bőrünkből próbálunk kibújni a kellő távolság megteremtése érdekében. Messziről viszont eltűnnek a részletek, fakul a couleur locale, összemosódnak az apró különbségek.
Valahol a volt Szovjetunióban... hm. Nem lehetne kicsit pontosabban? Grúzia, Csecsenföld, Szibéria...Vagy tán a Baltikum? A filmet Észtországban forgatták, egyfelől, gondolom, a Svédországhoz való kényelmes közelség okán, másfelől meg ez volt a SZU egyik, ha nem a leggazdagabb, legfejlettebb infrastruktúrával rendelkező állama, ma ott áll az EU küszöbén, és bizonyos mutatókban már veri Magyarországot. A film tanúsága szerint a kedvező mutatók mind hazudnak, erről a helyről sehová nem vezet út, lakóinak nincs mire várni, nincs mit remélni, és a jogharmonizációban is súlyos elmaradások mutatkoznak.
Csak egyéni túlélési stratégiák vannak, szám szerint kettő: a bűnözés és az ország elhagyása. Lilya, a 15 éves iskolás lány az utóbbira készül lelkesen hervatag, megkeseredett anyjával, aki végre megfogta az isten lábát, mert szerzett magának egy amerikás oroszt. Hogy aztán a férfi nem akar a nyakába venni egy zűrös kamaszt, vagy az asszony dönt úgy, hogy gyerek nélkül jobbak az esélyei, nem derül ki. Az anya gyors pénzküldemények és meghívólevél ígéretével lelép, addig is a nővérére bízza Lilyát. A nővér tudhat valamit, mert már másnap beveszi magát a jobb lakásba, a gyereket meg egy nyomortanyára költözteti. Kiskorúakat védő törvények, úgy tűnik, nem léteznek arrafelé. A gyámügy csak akkor kerül a képbe, amikor megkapja az anya levelét, amelyben bejelenti, hogy lemond a gyerekről, a jövőben nem kíván gondoskodni róla. A hivatal szerepe abban merül ki, hogy sajnálkozva ismerteti a tényállást az érintettel, aztán mehet isten hírével.
Oroszország, tudom én, roppant egzotikus hely, és nem a szociális ellátórendszerek mintaszerű működéséről híres, de ez a történet még ott sem túl életszerű, hogy az észt helyszín lehetőségét már ne is említsük. Különben is, ki beszélt itt Orosz- vagy Észtországról? Moodysson az ő előrelátó bölcsességében csak annyit árult el, hogy valahol a volt Szovjetunióban. Még okosabb lett volna, ha hagyja a fenébe az okadatolást, nem szerepeltet iskolát, osztályfőnököt, gyámügyi előadót. Minden további nélkül elhittük volna, hogy a száz sebből vérző intézmények figyelmét elkerülte egyetlen vagy (két tucat) gyereklány személyes tragédiája, csak azt nem, hogy ott ilyen a normál üzletmenet.
De miután sikerült átesnünk a ló sötét oldalára, minden és mindenki a helyére kerül. És meghitten ismerős lesz. A helyszín – egykori szocialista nagyüzem körül kinőtt ótvaros lakótelep konglomerátum. A gyár (valami hadiüzem) becsukott, munkanélküliség lett, aki tehette, rég lelépett innen. Az itt ragadtak öreg vagy időnek előtte megöregedett, lestrapált emberek, akik semmit sem várnak már az élettől, csak a végét. Meg a fiatalok, akik egy bizonyos korig szenvednek a felnőttek apátiájától, durvaságától, de aztán megvastagszik a bőrük.
Ennek a világnak a brutalitása nem magyarázható pusztán a nyomorral. Hiszen ismerjük a szegény közösségek túlélését segítő szolidaritást, meg a gyerekeket, a fiatalabbakat előnyben részesítő életstratégiákat (ha a biológiai-evolúciós alap elhomályosult is, lépten-nyomon találkozunk a szülők erejükön felüli áldozatvállalásával, a „legalább nekik legyen jobb/könnyebb” jegyében). Úgy tűnik, Moodysson pontosan érzékelte, de maga sem érti, miért van ez másképp ott, ahol járt (járunk), egy posztkommunista válságövezetben. Dolgozott a megoldáson, kilátástalan sorssal, vert helyzettel próbálva hitelesíteni Vologya apjának, Lilya anyjának, nagynénjének, tanárának ésszel alig fölérhető, minden természeti és emberi törvényt felrúgó önzését. A nagynéni – mint a mesebeli gonosz mostoha – nemhogy lelkiismeret-furdalást, felelősséget nem érez a gyerekért, hanem a gyönge ellenfelet látja benne, akitől büntetlenül elveheti, amit akar. Amikor Lilyának végképp elfogy a pénze, a lakásban már se fűtés, se villany, és ennie sincs mit, a nagynénjétől próbál segítséget kérni. Egykori lakásukban világos van és meleg, a néni a tévé előtt nassol és vodkázik, s közli az unokahúgával, hogy rá ne számítson. Neki olyan élete volt, hogy őt már nem érdekli senki és semmi, többé nem hajlandó tekintettel lenni másokra. A többiek is így vannak vele. Beleszülettek egy világba, leéltek egy rossz életet valahol, ahol nem ők döntöttek magukról, aztán egyszer csak kiderült, hogy semmi nem úgy van, ahogy mondták nekik, tökéletesen értelmetlen volt az egész, és mostantól a rabszolgamunkájukra sincs már szükség. Mehetnek, amerre látnak, boldogulhatnak, ahogy tudnak. Ők eddig sem voltak felelősek, ezentúl értük se felel senki.
Könnyen lehet, hogy Moodysson egy svéd újsághírből – lelepleztek egy embercsempész, kiskorúakat futtató bűnbandát, vagy egy orosz kislány tragikus halála Malmőben – kiindulva kezdte el visszagombolyítani a történetet, és nagyon messzire, nagyon mélyre jutott. Érthető, ha a néző szabadulást keres, máskülönben azonosítania kellene magát a közönyös külvilággal, amely hátat fordít, szemet huny vagy éppenséggel kliensként (csempészáruk, kínai piacok vásárlójaként, olcsó keleti feketemunkás alkalmazójaként) hasznot húz az „új világrendből”.
Baromi nehéz megfogni, hogy mi a bajom Lukas Moodyssonnal, a Lilya 4-everrel és ezzel az egésszel. Szó szerint úgy igaz (majdnem) minden, ahogy a rendező állítja, nem hazudik, nem túloz, nem vadászik hatásra. De visszaél a helyzettel. A néző kétszeresen kiszolgáltatott helyzetével: tehetetlenségre van kárhoztatva, a filmbe éppúgy nem avatkozhat bele, mint a világ folyásába. Végignézi a Lilyát, közben rohadtul érzi magát, és utána is rohadtul érzi magát. Ellentétben a rendezővel, aki méltán mondhatja el magáról, hogy ő legalább tett valamit. Menjen a fenébe. Rajtunk csak az segített volna, ha rossz a film. De még csak az sem.
Lukas Moodysson korábbi munkáinak ismerője joggal érzi magát átverve. A rendező pályáján eddig csak egy rövidfilm utalt arra, hogy tud ő sötéten is látni. Hogy ugyanaz a személyiség végletesen eltérő utakra is sodródhat, ugyanaz a sors egészen más irányba is gombolyítható. A Beszélj vele! Birger ura az Együttlétben is feltűnik mint az alkoholizáló, asszonyverő férj jó szelleme. Ugyanolyan magányos, megkeseredett, se munkája (azelőtt a Volvónál dolgozott), se családja (rég elvált a feleségétől), és olyan kétségbeesetten vágyik a társaságra, hogy a vízvezeték-szerelővel folytatott beszélgetés reményében képes tönkretenni a mosdóját. Egyedül ez a ferde lépés árulja el, hogy a rövidfilm sorsváltozata is lehetséges. A Beszélj vele! Birgerje már a büntetőjogi értelemben vett zaklatásnál tart veszett magányosságában. Idegeneknek beszél lyukat a hasába a buszon, visszajár a régi munkahelyére, nem hagyja békén a volt kollégákat, az üzemi étkezdében akar enni, ismerősöket és ismeretleneket hívogat telefonon. Mint mennyből az angyal érkezik a krisnás lány, aki – minő ironikus – egy embertől emberig vezető jobb életről okító könyvvel házal. Birger úr azonban már elfelejtett normálisan kommunikálni. Ha élete kudarcát nézzük, talán soha nem tudott. Egy perc alatt közli, hogy nem vesz könyvet, nem érdeklik a krisnás tanok, és amikor a lány menni akar, erőszakhoz folyamodik. Végre a markába kaparintott valakit, aki kénytelen lesz őt végighallgatni, szóba nem jön, hogy elengedje. Amikor bekövetkezik a tragédia – fellöki a lányt, aki beveri a fejét és meghal –, Birger urat már ez sem tudja megállítani. Lefekteti, szépen betakargatja a „gyengélkedőt”, és együtt nézik a tévét, meghitten „beszélgetve”, mint régi házasok.
Ez az amilyen abszurd, olyan hétköznapi horror az átkötés Moodysson kétféle világlátása között. Birger úr (ugyanaz a színész játssza) fontos mellékszerepet kap az Együttlét című filmben: okulva saját hibáiból és rossz tapasztalataiból egy válságba jutott házasság megmentésén ügyködik, nem is eredménytelenül.
Stockholm, 1975. A hatvanas évek elnevezésű korszak hippimozgalom elnevezésű leágazásának groteszk végjátéka. Az Együttlét kommunában különféle kommunista frakciók tagjai, alternatív életmódok követői laknak együtt – nem éppen békés egyetértésben. Göran és Lena éppen a nyitott kapcsolat szépségeiről értekezik, amikor befut Göran nővérének segélytelefonja: a férje megint megütötte, el akar tőle költözni a két gyerekkel. A zsúfolt kommunában nem örülnek a három vendégnek, de bosszúságuk semmi ahhoz a tömény undorhoz képest, amit a hagyományos családban felnőtt gyerekek éreznek a szabados, nagypofájú, mindent másképpen csináló és gondoló kommunárok iránt. Az új nemzedék – Lukas Moodysson és kortársai, nagyjából – konzervatív és konformista, s a világhódító Abba együttessel a zászlaján üzen hadat a szülők összes eltévelyedésének, virággyermekséggel, vegetarizmussal, vörösbrigádokkal, RAF-fal, ifjúmarxszal, maóval, társadalmi és szexuális forradalommal egyetemben. Ma már tudjuk, ki győzött, és mi maradt fenn abból a zavaros korszakból: az Abba.
Az Együttlétnek becsöngettek. A munkásfelszabadítással, a makrobiotikus étrenddel, a földanya kultuszával, a meditációval és a homoszexualitással kacérkodó, harminc körüli rokonszenves hősök mostanáig el tudták húzni az ifjúkorukat, de lassan ideje lesz felnőni. A kommunában született és korlátok nélkül nevelkedett, a vietnami háború híres offenzívája után Tetnek nevezett kissrácnak már megvolt a cigi, a fű és az alkohol, és még nincs 10 éves. Innen már csak a hot dog, a legó meg a televízió jöhet. Az Együttlét igazi szórakoztató mozi, sok humorral, kedvességgel, telibe találó részletekkel és szellemes, egyszerre távolságtartó, ironikus és empatikus korfestéssel. Kosztümös történelmi film az ifjúságnak – szüleik ifjúságáról.
A 2000-ben készült film, ritka eset, meg tudta ismételni Moodysson első filmjének (Fucking Amal) páratlan hazai és nemzetközi, szakmai és közönségsikerét. Tinifilm annyi van, mint égen a csillag. A műfajnak megvannak a kötelező panelei és bejáratott sikerpatronjai, amelyek alapján korlátlan számú másolat, verzió vagy permutáció gyártható. A klasszikus változat azt meséli el, hogyan lesz a rút kiskacsából cheer leader meg bálkirálynő, a balfácánból csodacsatár. A Fucking Amal 15 év körüli hősei a sorba (vagy a sor elejére) állás helyett a szembemenést választják, de ehhez legalább olyan viszontagságos tanulási folyamaton kell keresztülmenniük. Már két éve, hogy Agnes új helyre költözött, de még egy barátot sem sikerült szereznie. Van viszont egy titkos szerelme, a roppant népszerű, fiúk álma Elin. Mindkét lány a késő kamaszkor forrongó időszakát éli, Agnes magába zárkózva, Elin népes baráti körben, lármásan, eufóriás és dührohamok, nagy letörések végletei között. Aztán Agnes születésnapján jól összegubancolódnak a szálak. Az amerikai kertvárosi módra mintaanya (egy lépéssel még innen a „titkos gyilkostól”) marhasültes partit szervez, annak a gyereknek, akinek nincs kit meghívnia, és nem eszik húst. Egyedül a padtársa jön el, egy kerekes székes lány, akivel szintén nem barátkozik senki – gyaníthatóan nem azért, mert fogyatékos, hanem a ritka ronda természete miatt (ráadásul Backstreet Boys-rajongó). Aztán váratlanul beállít Elin a nővérével. Elinnek is rossz napja van, unatkozik kegyetlenül, otthon már feltúrta a gyógyszeres szekrényt valami hangulatjavítóért, most bort nyakal, fogadásból szájon csókolja Agnest, majd röhögve lelép, hogy egy zajos házibuliban folytassa az ámokfutást, míg a porig alázott Agnes a gyógyszeres szekrényben kutat... A viharos kezdetet nem kevésbé viharos egymásra találás követi, de az átcsavargott éjszaka után Elinnél jön a kijózanodás: akarok én megbélyegzett leszbikus lenni fucking Amalban?
A kérdés persze nem egészen így vetődik fel. Elin nem az a töprengő, önemésztő alkat. Ő az „előbb a választ, aztán a kérdést” típusú megoldásokat kedveli, összekap a nővérével, járni kezd az egyik hódolójával, megszabadul a szüzességétől, és úgy dönt, hogy szépségkirálynő lesz. Amikor ezek nem válnak be, csak akkor néz más után.
Moodysson nagy élethűséggel rajzol környezetet, teremt helyzeteket, ábrázol embert. Csak egy jelenetben veszíti el az epikai hitelt. A fiúk azon vitáznak, kinek van kisebb. Mármint mobiltelefonja. A csúfolódó lányokat azzal intik le, hogy ehhez – a mobilhoz, a hifihez, a motorhoz – ők nem értenek, törődjenek csak a sminkkel, meg a divattal. Nehéz elképzelnem ezt a dialógust a mai (vagy akár a tegnapi) Skandináviában (máshol is). Elin viszont megkapja tőle a kezdősebességet: akkor ő mégis inkább leszbikus lesz fucking Amalban.
De mit jelent a homoszexualitás? És mit a fucking Amal? Moodysson – ahogy azt az Együttlétben majd részletesen kifejti – nem hisz a szexuális tárgyválasztás eleve elrendeltségében. Ha jól vettem ki, szerinte az ember eredendően biszex, és csak több körülmény – partner, alkalom, divat, közhangulat stb. – együttállása szabja meg az aktuális irányt. Ami bármikor megváltoztatható. Moodysson álláspontját (ahogy másokét is) lehet vitatni, de ez mellékes. Leszbikusnak lenni fucking Amalban: maga a nonkonformizmus, a lázadás, önmagunk választása. Amal a halál. Amalban maradni, beállni a sorba, elvégezni az iskolát, munkát keresni, gyerekeket nevelni, úgy élni, mint a szüleink.
Agnesnek és Elinnek legalább van választása. Lilyának nincs. Ami ellen a svéd kamaszlányok lázadnak – a gyorséttermekben, videojátékokban, a televízióban, a mobilokban s más divatos fogyasztási cikkekben és szórakozásokban megtestesülő jólét és megállapodottság –, az az orosz lánynak elérhetetlen álom. Lilyának nem kell bajlódnia a szexuális tárgyválasztással sem: ő a tárgy, akit mások használnak. Ott van az irigyelt, vágyott Svédországban, amiből nem jut más neki, mint egy sivár lakás – igaz, fűtéssel, világítással, melegvízzel. A futtató egyszer elviszi egy divatáru-üzletbe, hogy sapkát vegyen neki. A pult mögött álló svéd csaj lehetne akár Agnes és Elin valamelyik lesajnált iskolatársa, aki csak a bolti eladóságig vitte, de Lilya úgy néz rá, mint égi tüneményre, a legnagyobb földi boldogság birtokosára.
Két világ, amelyek között nincsen átjárás. A fal ledöntése csak arra volt jó, hogy végre láthatóvá váljék: egy illúzió foglyai voltunk, amikor meghaladható, külső körülményekkel magyaráztuk a világ – nyugat és kelet, észak és dél – megosztottságát. Valóban ennyire reménytelen volna a helyzet?
Moodysson epikus rendező, alapvetően történetek, figurák, sorsok érdeklik, a vizualitás, a filmek látványvilága ezeknek rendelődik alá. Feltűnő figyelmet szentel azonban a zenék összeválogatásának. Törekszik rá, hogy a kísérőzene (akár eredeti, akár konzerv) mellett minél több forrászenét használjon, amelynek a szereplőket jellemző és korfestő szerepet is szán. Ez irányú ambícióinak gátat szab, ha a hősök zenei ízlése nagyon eltér az övétől. Lilya például Britney Spearsért rajong, akivel egy napon született. A cukrozott popálom jól megfér legféltettebb kincsével, egy őrangyalt ábrázoló vallásos giccsel: egy olyan képecske kinagyított változatával, amelyet hittanon kapnak a katolikus gyerekek az imakönyvükbe. Ezért növeszthet angyalszárnyakat a halott Vologya (és Lilya) az álomjelenetekben. De hogy jön ide a Rammstein kemény zenéje? Britneyre gázos lenne szenvedni és meghalni?
Megint bebizonyosodott, milyen nehéz kenyér melodrámát csinálni. Moodysson kísérlete ígéretes, de az etalontól (Fassbinder) még messze van. Talán rá kéne hagynia a nehéz keleti sors ábrázolását a nehéz sorsú keletiekre, és mindenki megelégedésére visszatérnie Amalba és vidékére.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/02 28-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1772 |
