Mihalicz Csilla
A régóta várt filmtörvény tervezete 2003 decemberében végre a parlament elé került, ahol egyhangúan elfogadták. A médiatörvény után ez a második kulturális keretjogszabály. Aligha túlzás – a filmszakma szempontjából – jelentőségét a rendszerváltáséhoz hasonlítani. A párhuzam azért is áll, mert kidolgozását – ott is, itt is – széles összefogás, hosszas kerekasztal-tárgyalások előzték meg.
A szakma maga sem hitte volna, hogy képes lesz ilyen egységes fellépésre, ezt valamennyi – a Filmvilágnak nyilatkozó – szakember elégedetten hangsúlyozta. A példás összefogás paradox módon nem kis részben az előző kormány filmközpont-tervének köszönhető. Az a lehetőség, hogy állami alkalmazottak révén gyakorlatilag a mindenkori kormányé lehet a filmtervek elbírálásának, a pénzek elosztásának a joga, akkora riadalmat váltott ki, hogy a szakma fölismerte: a filmterjesztők, a producerek, a gyártók és az alkotók érdekei azonosak. Nem volt ez nyílegyenes út, gördülékeny folyamat, mondja Grunwalsky Ferenc filmrendező, az MMK kuratóriumának elnöke: sokáig kizárólag a játékfilm sorsáról beszéltek, csak később terjesztették ki a gondolkodást az egész filmes ágazatra. Az intézményrendszer tekintetében is sokféle elképzelés létezett. Végül tavasszal a kormány elfogadta a Filmszakmai Kerekasztal főbb alapelveit, a filmtörvény koncepcióját, és elkezdődhettek a részletekbe menő tárgyalások. A filmszakma amellett volt, hogy a pénz elosztásában meg kell őrizni – illetve fejleszteni kell – az önkormányzatiság elvét (a Magyar Mozgókép Közalapítvány mint szakmai döntéshozó szerv révén), föl kell számolni a feudális pénzkijáró rendszert, a filmipart növekedési pályára kell állítani, és meg kell teremteni a lehetőségét annak, hogy a magyar film eljuthasson a nézőkhöz. Azt is világosan látták: az európai uniós csatlakozás előtti utolsó pillanatban vagyunk, ha nem sikerül a filmfinanszírozás átlátható rendszerét, a koprodukciókban való részvétel intézményi, pénzügyi feltételeit (filmbesorolás, koprodukciós pénzalap) megteremteni, a magyar filmesek végképp kiszorulnak a világ filmiparából.
A korábbi filmtörvénytervezetek nem hasonlítottak a maihoz, és általában két ponton buktak el. Az egyik a filmjogok kérdése volt. Az 1987 előtt készült magyar filmekkel kapcsolatosan egyetértés van a tekintetben, hogy mivel tisztán állami pénzből, állami tulajdonú stúdiókban készültek, állami kezelésben és tulajdonban kell maradniuk, méghozzá a Magyar Nemzeti Filmarchívumban. Ezzel elvileg az ÁPV Rt. is egyetért, azzal a fenntartással, hogy az 1987 előtt készített filmek forgalmazásával valószínűleg egy külön intézménynek kell majd foglalkoznia. (A törvénytervezet tárgyalásakor a Kerekasztal és az MMK Kuratóriuma a filmjogok kérdésében levélben is kifejtette álláspontját a Kulturális Bizottság elnökének és tagjainak. [A levelek idevágó részlete keretes írásunkban olvasható.])
Az 1987 után magánosított stúdiókban, majd a stúdiórendszer szétesése után készült filmek – igen összetett – jogait illetően már nagyon eltérőek az elképzelések, ha egyáltalán vannak. A jelenlegi szabályozatlanságnak is megvannak a hívei, hiszen így lehet a zavarosban halászni. Korábban sokan a Moképnél szerették volna látni a nemzeti filmvagyont, a vállalat régóta tervezett privatizálására apellálva.
A jelenlegi filmtörvény végül kivette és a miniszteri rendelkezési rész tárgyává nyilvánította a kérdést, abból a bölcs megfontolásból, hogy ha ezen a ponton annyi érdek feszül egymásnak, az kockára teheti a törvény megalkotását.
Marakodni tehát egyelőre ráérnek. Bár Grunwalsky például e tekintetben is optimista, szerinte a filmjogok kérdésében is ugyanarra a felismerésre jutnak majd az egyes szereplők, mint a Kerekasztal működésében: a szakmai konszenzust kell irányadónak tekinteni, s ennek a végrehajtási módját kell megtalálni.
Ami a még állami kézben levő filmszakmai vagyont, vállalatokat (ilyen például a Mafilm) illeti, Miskolczi Péter producertől, az Eurofilm Stúdió vezetőjétől úgy tudjuk, a kerekasztal készített egy elvi állásfoglalást, és elküldte az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt.-nek, hogy amikor majd a szakmai hasznosításról kezdenek tárgyalni, akkor a koncepció kidolgozásában az MMK-nak és a szakmai elképzeléseknek is jusson szerep.
A másik sokat vitatott pont a forgalmazói járulék volt. A korábbi kormányok a mozijegy árához hozzácsapott – Kamondi Zoltán filmrendező szóhasználatában – „büntetőadó” visszaforgatása révén kívántak forrást biztosítani a filmgyártásnak. Most 18 százalékos teher van beépítve a mozijegy árába: 12 százalékos áfa, 3 százalékos kulturális járulék, valamint összesen 3 százaléknyi zenei jogdíj és iparűzési adó. A mozijegyadó bevezetése a jelenlegi törvénytervezet tárgyalásakor is fölvetődött, mondja Port Ferenc, a Budapest Film vezérigazgatója: „Megvitattuk, és megállapítottuk, hogy butaság volna. Mozijegyadó azokban az országokban van, ahol a mozijegy árában nincs áfa, vagy 5 százalék alatt marad. Franciaországban például 10 százalékos a mozijegyadó, viszont csak 5 százalék az áfa.” Mivel ezúttal az alkotók és a producerek is kiálltak a forgalmazói érdek mellett, a pénzügyi tárca beadta a derekát, és lemondott a mozijegyadóról. Kamondi Zoltán, a Magyar Rendezők Céhének vezetőségi tagja úgy tudja, gazdasági számításokat is végeztek, amelyekből kitetszett: „mindössze” egymilliárd forint folyt volna be ezen a csatornán, viszont a döntés megakadályozta volna a törvény tető alá hozását. A járulékemelés – szerinte – már csak azért is otrombaság lett volna, mert annak idején a külföldi forgalmazókat épp a kedvező járulékarányok csalogatták be az országba.
Kamondi még egy csapda elkerülését emeli ki: tény, hogy a televíziók kivonulása a támogatásból és a médiatörvény által – a kereskedelmi televíziók számára – előírt sugárzási kvóta kijátszása rettenetes helyzetbe hozta a magyar filmgyártást. De ha ezen a ponton a kétharmados többséget igénylő médiatörvény módosításával kötik össze a törvényjavaslat egyes passzusait, akkor az zátonyra futtathatta volna az egész törvényt. Az ára tehát az volt, hogy ez az igen fontos finanszírozási forrás a törvényben rendezetlen maradt. Ugyanakkor a Fidesz jelezte, partner lenne abban, hogy a médiatörvény bizonyos módosításai révén határozottabb elvárásokat támasszanak a televíziókkal szemben.
A filmtörvényt ma – szinte fenntartások nélkül – ünnepli a szakma. „Az optimális törvény született meg” – így fogalmazott Kamondi Zoltán, és ebben az általunk megkérdezettek egyet is értenek. (Más művészeti ágak képviselői is pozitív példának tartják a filmtörvényt, az írók, a képzőművészek és a popzenészek körében is felvetődött, hogy hasonló törvény az ő szakmájukat is segítené.)
Azért egy megjegyzés idekívánkozik, mivel az egyik vívmányként aposztrofált alapelvre vonatkozik. Ma még a felszínen mindenki örül annak, hogy sikerült az önkormányzatiság – durvábban fogalmazva: a „mi osztjuk magunknak a pénzt” – elvét megőrizni. Ezzel kivédhetők a kurzusfilmek készítésére irányuló olykor ellenállhatatlan kormányzati késztetések. Ugyanakkor az MMK pénzosztási gyakorlata sok tekintetben aggályos, mondja Czabán György filmrendező, a Közgáz Vizuális Brigád vezetőségének, illetve az MMK Reformbizottságának egyik tagja. Mégpedig éppen amiatt, hogy az az alapítványok esetében tiltott gyakorlat valósul meg, hogy – ha formailag nem is, valójában mégis – maguk az alapítók egyben a kedvezményezettek is. Kamondi szerint ez az érv „veszélyes csúsztatás”, és gyakran föl szokták használni az MMK működését bírálók.
Zachar Balázs, a NKÖM Audiovizuális Főosztályának vezető-helyettese úgy emlékszik, a kerekasztal-tárgyalások legkeményebb vitákat kiváltott fejezete a Közalapítvány körülírása volt. A filmszakma ragaszkodott ahhoz, hogy az MMK intézményi státuszát minél rugalmasabban határozzák meg, vagyis rajtuk kívül más ne szólhasson bele a pénz elosztásába. A kormány ezt – mint alapelvet – el is fogadta. Ugyanakkor ragaszkodott ahhoz, hogy az alapítvány nagyobb fegyelmet és elszámolási precizitást gyakoroljon a közpénzek odaítélésében, felhasználásuk ellenőrzésében. Itt a kormányzat bizonyos garanciákat harcolt ki magának: az MMK-t alapító szervezetek között ugyan csak egy a 23-ból, viszont a törvénytervezetben az áll, hogy a támogatási szabályzatot a kulturális miniszter hagyja jóvá. Hatalmas vita alakult ki akörül, hogy voltak, akik a majdan megalapítandó Filmiroda hatáskörébe akarták utalni a szabályzat elfogadását, ami ellentmond a közalapítványi törvénynek.
A kormány ragaszkodott ahhoz, hogy ha elfogadja az önkormányzatiság elvét, és nem szól bele a pénzosztásba, akkor legalább ez utóbbi alapszabályainak meghatározásánál legyen szava. Továbbá a miniszter nevezi ki a Közalapítvány elnökét is.
Valamennyi nyilatkozónk – még a NKÖM képviselője is – hangsúlyozza: nemcsak a jövő évre megítélt 6,5 milliárd forint, de még az első bázisév (2006) kerete, a 10 milliárd sem mondható soknak. Az 1991-ben 1,1 milliárd forintban megállapított filmes keret 2002 végéig nem emelkedett, még az inflációval arányosan sem. A 6,5 milliárdos állami támogatást természetesen nem kizárólag filmkészítésre fordítják – ebből az összegből kell folytatni a mozifejlesztést, ebből tartják fenn a filmszakma intézményi struktúráját, finanszírozzák a szakmai továbbképzéseket, támogatják a filmterjesztést, a dokumentumfilmeket, az animációt és még sok minden mást is. Játékfilmgyártásra – amelyből évente legalább húsz-huszonkettő előállítása látszik kívánatosnak – körülbelül a teljes összeg fele jut. Ezt az arányt az új törvény rögzíti is. (Egy átlagos játékfilm költségvetése ma körülbelül 150-200 millió forint.) Nem mind a 6,5 milliárd fölött diszponál az MMK. A Nemzeti Kulturális Alap és a Magyar Történelmi Film Alapítvány kerete, valamint az az összeg, amelyet a Belügyminisztérium költségvetéséhez csatoltak, és a mozihálózat fejlesztésére kell fordítani, összesen egymilliárd forintot tesz ki.
Nehéz az egyes ágazatok költségigényét összevetni, de tény, hogy a színházművészet támogatására több mint 12 milliárd, az Állami Operaházra csaknem 10 milliárd forint jut a költségvetésből. Így nézve a filmesek jövő évi 6,5 milliárdja valóban nem sok. Arra pedig csupán ígéretet kaptak – ahogy a NKÖM közigazgatási államtitkára fogalmazott: gentlemen’s agreement köttetett –, hogy a következő évben is lesz az inflációt meghaladó emelkedés.
Érdemes megvizsgálni, hogyan határozza meg a törvény a mozgóképszakma közvetlen támogatásának típusait és alapelveit. Bizonyos támogatási formákban automatizmus érvényesítésére törekedett. Például normatív támogatást az a filmelőállító kaphat, aki az előző filmjével sikert aratott: bizonyos számú nézőt becsalogatott a moziba, jelentős video- és DVD-eladást produkált, illetve rangos külföldi fesztiválokon ért el kimagasló helyezést. A támogatást megkaphatja a filmelőállító (producer, rendező), illetve a filmterjesztő is – meghatározott arányban – a következő filmalkotása elkészítéséhez. Normatív támogatás illeti meg a filmterjesztőt is a magyar és magyar részvételű koprodukciós filmalkotások, valamint az „art” besorolású filmalkotások terjesztése, illetve „art” besorolású mozi üzemeltetése után.
A szelektív támogatást – lényegében ilyenek a mostani MMK-pályázatok – a filmterv jellemzőitől (forgatókönyv művészi értéke, költségvetés korrektsége stb.), vagy az egyéb támogatandó cél jellegétől függően ítélik oda – pályázat útján vagy egyedi kérelem elbírálása nyomán.
Strukturális támogatást olyan mozgóképszakmai célokra (fesztiválszervezésre, szakmai képzésre, folyóirat-kiadásra stb.) adnak, amelyek több költségvetési éven keresztül hasonló módon valósulnak meg.
Mind a keretszámokat, mind a támogatás szempontrendszerét az MMK támogatási szabályzatában fogják aprólékosan meghatározni.
Kamondi Zoltán szerint a normatív rendszerrel jól honorálhatók a csúcsteljesítmények (egy-egy berlini vagy cannes-i fesztivál-díj, Oscar-nominálás vagy kiugró hazai nézőszám), de az ilyesfajta kiugró sikert el nem ért produkciók között lehetetlen különbséget tenni, ezért továbbra is a szelektív támogatási rendszernek lesz nagyobb jelentősége.
Miskolczi Péter kiemeli a jövő évtől megnyíló látogatottsági alap szerepét: „Itt a nézőszám adott pénzmennyiséget von maga után (vagyis egy normatíva érvényesül), ettől kezdve nincs miről vitatkozni. Ugyanakkor a támogatási rendszer van annyira rugalmas, hogy majdnem testre szabottan alkalmazható”.
Tarr Béla nevével szoktak példálózni, aki a normatív alapokból (például a látogatottsági alapból) nehezen kaphatna pénzt. Most a külföldön megszerzett források garantáltan megnyitják számára a hazai koprodukciós alapokhoz való hozzáférést. A minőség nem szenvedhet hátrányt.
Egyelőre nincs megegyezés arról, mekkora legyen a normatív és a szelektív támogatások kerete, egymáshoz viszonyított arányuk. Ezt is a támogatási szabályzatban kell majd meghatározni. Egy-egy igénylő mindenesetre többféle támogatásra is pályázhat.
A törvényben szövegszerűen kisebb jelentőségű a filmterjesztés területe, Port Ferenc mégis elégedett. Azt a felismerést tartja a legfontosabbnak, amely szerint fölösleges a gyártásba pénzt ölni, ha a film eljuttatását a közönséghez nem támogatjuk. Ez külföldön sem evidens, a francia, olasz filmek 40-60 százaléka el sem jut a mozinézőkhöz (igaz, a televíziókban viszont látható). Jelen pillanatban a magyar filmek terjesztését nem írja elő semmi, a Budapest Film mégis bemutatja a többségüket – „a magyar film iránti elkötelezettségünk miatt – indokolja Port Ferenc. – Amint a támogatási szisztéma változása érezteti a hatását, nem kell többé jótékonykodnunk, mert a rendezőknek és a producereknek alapvető érdekük lesz, hogy jó filmet csináljanak. Eddig semmi következménye nem volt annak, ha valaki nézhetetlen filmet készített temérdek közpénzből.”
A forgalmazási támogatások terén több lényeges változás is lesz. Először is minden elkészült magyar film megkaphatja azt a 6,4 milliós normatív alaptámogatást, amely fedezi a (minimális) reklámköltségeket, és legyártható belőle négy kópia. Ha a forgalmazó úgy látja, hogy a film sikeres lehet, kérhet szelektív támogatást újabb kópiák gyártására. Ezt akkor érdemes megtennie, mondja Port Ferenc, ha úgy becsüli, hogy a kölcsöndíjból – vagyis a pénztári bevételek forgalmazóra eső részéből – legalább 15 százalék megmarad a forgalmazási költségek, köztük a rezsi fedezetére. Csak az ezen túli bevételekből van haszna. A magyar film terjesztésén ma igen szolid haszon van, miként a támogatás is igen vékonyka. 1987 előtt a filmiparra költött pénz 70 százalékát terjesztésre fordították, gyártásra csak 30 százalékot szántak. 2002-re a terjesztési támogatás 5 százalékra csökkent, idén fölment 22 százalékra – legalább ezt a szintet kellene megőrizni, mondja Port.
Az igazi áttörést – szerinte is – a látogatottsági alap létrehozása jelentheti, amely közös kockázatvállalásra kényszeríti a producert és a forgalmazót. Amennyiben ugyanis a nézők száma meghaladja a 80 ezret, a partnerek bizonyos arányban jogosultak a (már fent említett) normatív támogatásra. „A kemény piaci érdekeltség vitákat vált majd ki a producerek és a forgalmazók között, és minden bizonnyal elkezdődik végre a beleszólás a forgatókönyvekbe, sőt, az utolsó vágásba is.” – mondja Port Ferenc. A fiatalokkal – szerinte – gördülékenyebben megy majd az együttműködés – az idősebb és középgeneráció egyes tagjaival lesz valószínűleg gond, akik kiküzdik a gyártáshoz szükséges támogatást, de nem tűrik el, hogy beleszóljanak a rendezői koncepciójukba. Port még egy jóslást is megkockáztat. A látogatottsági alapnak köszönhetően már 2004 végére ugrásszerűen megnő a magyar filmek nézettsége, állítja, legalább kétmilliós közönségre lehet majd számítani.
Ez persze csak relatív – mondjuk úgy: kulturális – haszon (ami egyáltalán nem lebecsülendő), hiszen a magyar film hazai piacon még viszonylag óriási jegybevétel esetén sem képes nyereséges lenni – sem a hatszázezres nézőszámú A miniszter félrelép, sem a félmilliós Valami Amerika nem fedezte előállítási költségeit. Csak a külföldi piacon is értékesíthető film hozza be az árát.
Az elmúlt évtizedben a magyar filmipart a bérmunka-megrendelések tartották életben, hangsúlyozza Sipos Áron, a Focus Film igazgatója, a Magyar Producerek Szövetségének elnöke. Egészen 2002-ig, amikor is a megrendelések száma a nullára csökkent. Hiába keresettek a magyar szakemberek, a szomszédos országok olcsóbbak lettek a filmes infrastruktúra és a piaci környezet tekintetében. A mozgóképszakmának föl kellett ismernie, és meg kellett értetnie a pénzügyi kormányzattal, hogy hiába ad az állam pénzt filmgyártásra, ha nem teremt kedvező piaci környezetet ahhoz, hogy a filmipar mozgásba lendülhessen. A világ sok országában kitalálták már, hogyan tehetik magukat vonzó helyszínné filmes produkciók forgatásához: mindenekelőtt adókedvezménnyel. Az egyes államokban különböző mértékű visszatérítést kap a készülő film költségvetéséből az a vállalkozás, amely bizonyos mennyiségű megrendelést hoz az adott országnak.
Amikor a filmes kerekasztal egy hasonló elképzeléssel a kormány képviselői elé állt (az adókedvezmény a Magyar Producerek Szövetsége szakértőinek ötlete és előterjesztése volt), a pénzügyi tárca attól tartott, hogy az államháztartás szempontjából a kedvezmény végül veszteséggel jár majd, emlékszik vissza Zachar Balázs. Sipos Áron kiemeli: az adókedvezmény egyértelműen előnyös a központi költségvetés számára. Azért hívják adóindukáló rendszernek, mert bőséges egyéb adóforrást biztosít az államkincstárnak. A filmes produkció számos szolgáltatást igényel: a kiválasztott helyszín bérlésétől a díszlet gyártásáig, a szállodafoglalástól az éttermi szolgáltatásokig. A forgatócsoport megrendel, a szolgáltató befizeti az áfát, az államnak pedig gyarapodik a bevétele. Végül a pénzügyi tárcát sikerült meggyőzni a 10 százalékos kedvezmény célszerűségéről. Majd egy módosító indítványnak köszönhetően végül 20%-ra emelték az adókedvezmény mértékét.
A törvény mindenekelőtt precízen különbséget tesz egyszerű bérmunka és koprodukciós megállapodás között. Az előbbi esetében a jogtulajdonos (jellemzően külföldi) megbízása alapján és kizárólagos finanszírozása mellett készül el a megrendelt film. A kivitelezésben résztvevő magyar cégeknek a kialkudott szolgáltatói díjon felül további jogosultságuk nem keletkezik az adott produkcióban.
Más elbírálás alá esnek azok a nem megrendelésre készülő alkotások, ahol a produkciós cégek, illetve alkotók külföldi koprodukciós partnerrel együttműködve készítik el a filmet, közösen teremtve meg annak pénzügyi fedezetét. Ebben az esetben a felek befektetésük arányában a filmalkotás jogtulajdonosaivá válnak.
A filmtörvényben kialkudott adókedvezmény a társasági adóról és az osztalékadóról szóló 1996. évi LXXXI. törvény módosításaival valósulhat meg, az alábbi módon.
Bérmunka esetében magát a megrendelőt kell érdekeltté tenni abban, hogy produkcióját Magyarországra hozza, és hazai cégeket bízzon meg a megvalósítással. A megrendelő számára tehát olyan környezetet kell biztosítani, amely vonzóvá teszi számára a magyarországi forgatást. A filmszakmai szempontok alapján a kedvezménynyújtás formájára a visszatérítés javasolható – áll a filmtörvény tervezetében. Az alapelv az, hogy a bérmunka megrendelője a Magyarországon igazoltan teljesített, közvetlen filmgyártási ráfordításai után visszatérítésre jogosult. A kedvezmény indirekt módon valósulhat meg: a visszatérítést a ténylegesen teljesítő magyarországi adóalany kapja (adókedvezmény formájában), így képes lesz elég olcsón kínálni szolgáltatását a külföldinek.
Koprodukciós alkotások esetében a befektetőket, a filmelőállítókat kell arra ösztönözni, hogy minél többet fektessenek be filmalkotásokba. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a filmgyártásba befektetni az átlagosnál jóval kockázatosabb, és a magyarnál nagyságrenddel nagyobb angolszász vagy francia piacon is csak minden tíz-tizenötödik film képes a költségein felül hasznot hozni a jogtulajdonosoknak. Ennek tudatában egyértelmű, hogy a filmes befektetés csak akkor vonzó a magántőke számára, ha az a megtérülés kockázatát nagyban csökkentő, jelentős mértékű adókedvezménnyel párosul. A rendszer beindításának érdekében indokolható tehát, hogy azok a befektetők, akik filmelőállítóként beszállnak egy film finanszírozásába, ráfordításuk Magyarországon elköltött részének függvényében társasági adókedvezményt kapjanak, olvasható a törvény záró megállapításai közt.
Mindkét fenti konstrukciónál az igénybe vehető kedvezmény számításának alapja a Magyarországon közvetlen filmgyártási ráfordításként elköltött összeg.
Az egyszerű bérmunkát (szerviz-szolgáltatás), illetve a koprodukciókat egységesen 10 százalékos adókedvezménnyel „jutalmazó” elképzelésen kívül létezett egy ennél merészebb terv is, amelyet megtárgyalt és elfogadott a Parlament Kulturális Bizottsága. Ebben az áll: mind a bérmunka szolgáltatások, mind a koprodukciós közreműködés esetében érje el a visszatérítés, illetve a kedvezmény mértéke a 20 százalékot. Ezzel már Magyarország bizonyosan versenyképes lehet a régióban, hangsúlyozza Zachar Balázs. A törvénybe tehát a 20%-os kedvezmény került be.
Sipos Áron információi szerint egy amerikai film- és televíziós társaság 500 millió dolláros megrendeléscsomagot ígért a következő tíz évre, abban az esetben, ha a Parlament megszavazza a 20 százalékos kedvezményt.
Mind Sipos Áron, mind Miskolczi Péter a filmtörvényjavaslat egyik legfontosabb erényének tartja a koprodukciós alap létrehozását. A határokon átnyúló együttműködést az EU is támogatja, annak érdekében, hogy az európai filmek fölvehessék a versenyt az amerikaiakkal. Nálunk a koprodukcióra igénybe vehető támogatás mértéke normatív alapon megítélhető, többek között a külföldi részvétel arányában. Természetesen a művészet szempontjait is hagyni kell érvényesülni, erről neves szakemberekből álló zsűri döntsön (szelektív támogatási forma). A támogatás birtokában aztán a magyar filmesek végre elindulhatnak a világban koprodukciós partnert keresni, tudniillik itt is fontos szempont az üzleti partnerek közt a viszonosság: ma én adok, holnap te hozod a pénzt.
A két producer abban is bízik, hogy a föllendülő filmipar bevétele kellő alapot jelenthet a hazai infrastrukturális fejlesztések (például modern műtermek építése) elindításához, akár állami segítség nélkül is.
Minden fenntartás és esetleges balsejtelem ellenére a filmszakma győzelemnek értékeli a filmtörvényt. Valamennyi szakértőnk kiemeli: a 10 milliárdos állami támogatás, illetve az adókedvezmény jelentős megrendeléseket tud generálni. Mozgásba hozhatja a magántőkét, életben tarthatja a hazai kapacitásokat, sőt kiegyensúlyozottan és tervezhetően fejlődő ágazattá teheti a mozgóképipart. Optimista becslések szerint egyenesen húzóágazattá lehet a magyar filmipar, miután a nálunk készült termékeknek csupán a 40-50 százaléka lesz magyar film, a többi koprodukció. Mindez nem utolsósorban azt is elősegítheti, hogy a magyar film visszaszerezhesse a hazai nézők megbecsülését.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/02 04-07. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1762 |
