Stephen Frears ott folytatja, ahol legutóbb abbahagyta: saját lelkiismerete és mások elvárásai között ingázik. Újdonságképpen most egy filmen belül teszi mindezt, pontos arányérzékkel, jó ízléssel. Sikerrel ötvözi a társadalmi igazságtalanságokra fogékony, szociografikus elkötelezettségű iskola érzékenységét a thrillerek hősökre és gonoszokra osztott fekete-fehér álomvilágával. Főhőse Okwe, az afrikai orvosból lett illegális bevándorló, nappal taxis, éjszaka portás Londonban. Tartásában, erkölcsi meggyőződésének szilárdságában és kifogástalanul vasalt ingeiben van valami népmeseien lefegyverző. Az összefonódó küzdelmük során hősünkbe beleszerető, Amerikába vágyó török lány is nehezen illeszthető a valóságos figurák sorába. Ahogy a gonoszok is hol egy ördögi vigyorú főportás, kíméletlen bevándorlási ellenőr vagy eunuch-kinézetű zugvarrodás képében állnak boldogulásuk útjába. Frears filmje valós környezetbe helyezett romantikus fantázia. A fordulatos történetben szervkereskedők és a bevándorlási hivatal emberei borzolják kedélyeinket, a WC-ből egy emberi szív kerül elő, a Baltic Hotel elnéptelenedett folyosói a Ragyogás dermesztő légkörét idézik, s nem marad el a hitchcocki suspense-technika alkalmazása sem. Egyszer-egyszer azonban a rendező felemeli kameráját a bevándorlók szemmagasságából, és elnéz London szép és büszke metropolisza felett. Mintha csak bejelölné a világok határait. Frears alvilága fölött ott magasodik elérhetetlenül, délibáb-módjára a Tower, a Szent Pál székesegyház és a Picadilly Circus. A Gyönyörű mocsokságok szépen felépített romantikus mese, mégsem hazug film. Az arany középutat választó, jól sikerült kísérlet, melyben győznek a jók, és megbűnhődnek a rosszak, de a háttérből időnként átszivárog valami a kültelki presszók és taxiállomások kellemetlen világából, és a hősök mögül előtűnik néha egy-egy egykedvű, fásult arc, melyek többet mondanak nyomorról és embertelenségről, mint minden direkt törekvés és drámai illusztráció.