Kritika

Az ember, aki nappal aludt

Éjjeljárók

Báron György

A bűnt testközelből ismerjük, de magyar filmből alig. A noir-hangulat továbbra is importcikk marad.

A forgalmazó cég vetítőjében még égnek a lámpák, még nem kezdődött el az előadás. Az előtérben néhány ifjú rágcsálja a szendvicsét, két hollywoodi szuperfilm között ragadtak itt. „A magyar akciómozira jöttél?” – kérdik. „Mire?” „Hát az új magyar krimire, a Cserhalmival…” „Én a Szabó filmjére jöttem – mondom –, a Szabó Lászlóéra”. Látom, nem értik; fogalmuk sincs, ki az a Szabó László. Honnan is tudnák, amikor vészesen rövidül a filmmemória, már a két-három évvel ezelőtti mozgóképekre sem emlékezünk. Márpedig Szabó László régóta nem rendezett filmet, se franciát, se magyart, színészként sem tűnt föl a vásznon már vagy évtizede. Honnan is tudná a mai filmek közönsége, hogy milyen megkerülhetetlen figurája ő a nouvelle vague ikonográfiájának. Ha fölsoroljuk, kikkel dolgozott együtt, kikerekedik a modern francia film története: Godard, Truffaut, Rohmer, Rivette, Costa-Gavras, Philippe Garrel, Patrice Chéreau, Frank Cassenti. A színész-partnerek elősorolásától, hely hiányában, tekintsünk el, közülük csak két nevet említenék, két nagyasszonyét: Simone Signoret és Danielle Darrieux. „Magas bátyáim, óriás nővéreim”, mondja róluk, majd hozzáteszi: mind közül a leghatalmasabb mégiscsak Latinovits volt, meg Dayka Margit. Merthogy ez a párizsi filmes megveszekedetten magyar, a pesti művészvilág fel-felbukkanó kóbor lovagja, tucatnyi hazai mozgókép (Jancsó, Grunwalsky, Kézdi-Kovács, Mészáros, Kovács, Bacsó, Szomjas) szereplője-főszereplője.

Első önálló nagyjátékfilmje, Az ördög fehér kesztyűje máig becses antológiadarab. Truffaut azt írta róla Életem filmjei című fontos könyvében, hogy híd Hawks és Godard között, az amerikai film noir „erőszakos báját” hozza vissza a mozikba, színvilága a Johnny Guitaréhoz hasonlítható, Szabó László sziluettje pedig bármikor föltűnhetne A máltai sólyomban.

Szabó a Catherine Deneuve-vel készített színfrancia Zig-zig és a magyar-francia Sortűz egy fekete bivalyért (Jean-Louis Trintignant, Jean Rochefort, Kállai Ferenc, Tábori Nóra) után, negyedik játékfilmjében most visszatért a három évtized előtti kezdetekhez: ismét krimit rendezett. Egy magyar krimit. Középpontjában a törvényen kívüli magányos hőssel, aki szembekerül mind a maffiával, mind a hivatásos bűnüldözőkkel, s bár a végén – ahogy az lenni szokott – győz, ettől semmi nem változik, hősünk nem nyer a dolgon, örül, hogy élve megúszta a kalandot, amelynek során az egész világban csalódott, megerősödve keserű hitében, hogy csak önmagában bízhat, senki másban. A film noir szériatörténeteinek alapsémája ez. Szabó jó érzékkel választotta főszereplőnek az egyetlen magyar színészt, aki alkalmas a bogarti fáradt hősszerepre: Cserhalmi Györgyöt. Ő volt a hőse az utolsó nézhető magyar bűnügyi filmnek, András Ferenc Dögkeselyűjének (amelyben egyébként Szabó László is játszott). A Dögkeselyű húsz éve forgott, ám azóta sem sikerült épkézláb hazai bűnmozit összeeszkábálni. A magyar film, hiába tűzi ki célul a nagyközönség visszahódítását, azt kizárólag hagyományos vígjátékokkal próbálja meg elérni, mintha a bűnfilm, ez a nagyon népszerű zsáner nem tudna itt meghonosodni, mintha a magyar valóság ellenállna – nem a bűnnek, az terem itt bőven –, hanem a kriminek.

Ellenáll ezúttal Szabó Lászlónak is. Az igazáért kétfrontos harcot folytató magányos ex-rendőr története nem lesz hihetővé-átélhetővé Kurucz Sándor elmosódott fényű éjszakai Budapestjén. Szabó igyekszik hazai ízekkel fűszerezni az alapsztorit – a pártemberből-főfunkcionáriusból lett bankvezér-maffiózó vagy az öreg zsidó alakjával –, ám ezek papírfigurák maradnak, nem hoznak pesti illatot, színt a történetbe. A krimifordulatok meglehetősen banálisak – igaz, ez még megengedhető lenne e műfajnál –, ám gyakorta logikátlanok is (hősünk arról diskurál a barátjával, a fekete lány rejtette zsebébe a kábítószert, majd tíz perccel később, egy másik jelenetben, diadalittasan felkiált: „rájöttem: a fekete lány rejtette a zsebembe a drogot!”), a feszültnek szánt üldözési-bujkálási-verekedési jelenetek sután elnagyoltak (Cserhalmi jól láthatóan a falba bokszol, amikor állon kéne vágnia Bubik Istvánt), a karakterek közhelyesek, ezért a színészek – Bubik, Újlaky Dénes – nemigen tudnak mit kezdeni velük.

Ismét szegényebbek lettünk egy illúzióval. Ha Szabó László sem képes egy szaftos, sötét pesti krimit csinálni, ki egyáltalán?

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2004/01 57. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1748

Cikk értékelése:

szavazat: 1152 átlag: 5.37

előző 1 következő

új komment