Horváth Antal Balázs
Törvénykerülő nyomozólegenda, texasi határváros a téboly szélén. A film noir klasszikus korszakát Welles víziója zárja.
„Négyszer-ötször láttam már, mire észrevettem a történetet benne. Addig csak a rendezést csodáltam.” Peter Bogdanovich kommentárja A gonosz érintése mindenkori nézőjének jellemző reakcióját rögzíti. A film 1958-as bemutatója óta nem változott annyit a mozgóképes kifejezésmód, hogy akár sokadszorra látva is ne azt érezzük, szinte elmerülünk a töretlenül friss rendezés teljességében. Lázas, bizarr, ámulatba ejtő – a film bármelyik létező változatában alapos lecke a tömegfilm mai állapotához szokott nézőnek.
Kevés olyan populáris filmzsáner (stílus, vonulat) létezik, amelyet annyira alapvetően határoz meg a rendezői felfogás, mint a noir. A korai negyvenes évektől az ezredvég neo-noirjáig a kiábrándultság, a sötét tapasztalás bűnfilmjeit nem elsősorban az emblematikus sztárok vagy a cinikus dialógusokat kiötlő forgatókönyvírók vitték előre, hanem a fekete hangulatot nagy élvezettel keltő direktorok. Lang, Huston, Ulmer, Wilder, Mann, Tourneur, Ray és operatőreik keze alatt a hard-boiled prózából, illetve a klasszikus bűnügyi filmből formálódó vonulat szerzői vonásokkal gazdagodott (a megjelölés későbbi francia használói noir-rajongók voltak!), és a rendezői innováció majdnem két évtizeden át bőven ellátta lendülettel. A klasszikus korszak végének jelentős darabjait is elismert alkotók jegyzik (Aldrich, Lewis), de a közmegegyezés szerinti epilógus egy ezen a terepen tulajdonképpen outsider óriásra, Orson Wellesre jutott.
Az ötvenes évek derekára a noir élvonala messzire került az idealista kiállású magándetektívek, sorsüldözte kisemberek, bódító szépségek körétől. Az új idők macsó bérnyomozóját egyszerűbb fából faragták (Mike Hammer, Csókolj halálosan), jellemző alakká vált a korrupt rendőr (A nagy hőség), az erőszak stílusváltása a hideg kegyetlenségig ívelt (A nagy banda), a jó és rossz topográfiája tovább veszített egyértelműségéből. Ennek a keményedő, morálisan összetettebb világnak a foglalata A gonosz érintése, a határmenti bombamerénylet rendőrdrámába torkolló története is. A technikai bravúrokra hajlamos Welles természetesen itt is éreztette újító szándékát, ami a nézők egy részének bevallottan nehézséget okoz. A virtuóz plánok és kameramozgások valóban már-már figyelemelterelően plasztikus közeget teremtenek, de a huszonnégy óra alatt lezajló cselekmény biztosan követhető.
Egy texasi határvárosban autójával felrobban a helyi kiskirály. Mivel a bombát még Los Robles-ban, a mexikói oldalon helyezték el, a rendőrség képviseletében megjelenő Hank Quinlan (Orson Welles) itt lép akcióba. A robbanás véletlen szemtanúja a nászutas Ramon Miguel Vargas (Charlton Heston), a Pánamerikai Kábítószerügyi Bizottság mexikói megbízottja is, aki hamar rájön, hogy a gátlástalan Quinlan hamis bizonyítékokkal akar azonnali eredményt felmutatni. Vargas síkra száll a törvényes módszerekért, és eközben nem törődik kívánatos feleségével (Janet Leigh), akit válogatott módokon terrorizálnak a férje által fenyegetett helyi drogmaffia suhancai. Vargas feltárja az önbíráskodásra szakosodott Quinlan múltbeli kihágásait, és nyílt harcba kezd ellene. Még aznap éjjel célba ér. Meggyőzi igazáról Quinlan leghűségesebb követőjét, majd a segítségével leleplezi a hírhedt rendőrkapitányt.
Egy felrobbanó autó, a véletlen folytán egymással szembekerülő idealista droghivatalnok és a törvényt megkerülő nyomozó, plusz egy veszélyeztetett feleség a hatás kedvéért – viszonylag egyszerű drámai felállás, de nem Orson Welles víziójában. A négy percen át vágás nélkül pergő filmtörténeti nyitójelenet, a határváros szennyét lefestő képsorok, a torzuló közeliket és klausztrofobikus belsőket halmozó plánok, a helyenként hisztérikus groteszkbe hajló alakítások, az alkohol- és drogmámort megjelenítő betétek, az egész barokkosan kicsapongó, bizarr őrület egyszerre összegzése és meghaladása a klasszikus film noir kánonjának.
Vargas kitartása és helytállása ellenére persze a drámai hős Quinlan. Másfél mázsás, sántító monstrum, egykor az alkohol, aztán a csokoládé rabja. Harminc éve, még újonc korában egy latino-félvér meggyilkolta a feleségét. Élete első, legfontosabb bűnözőjét sosem sikerült elfognia, ezért később az összeset akarja, mindenáron. A kudarc nyomán az évek alatt korlátlan igazságosztó hatalommal ruházta fel magát. Megérzésen alapuló akciói törvénytelenek, de csakis a vélt bűnt torolja meg (a robbantás ügyében is neki lesz igaza!). Vargasszal szembesülve még mélyebbre süllyed, gyilkossá válik, hogy mentse az elveit és a hatalmát. Mentális állapotát, széthulló személyiségét a határvidék káoszának képsorai jelzik és húzzák alá. Ahogy Tanya (Marlene Dietrich), a kártyajós kurtizán mondja, „már nincs jövője, mert mind elhasználta”. A film végén a jobbkezének számító Menzies-től kapott golyóval a testében behátrál a szennytől, hulladéktól zavaros folyóvízbe, és miközben lassan alámerül, még mindig értetlenül néz maga elé: meggyőződve a saját igazáról. Mexikó és Amerika, törvényesség és korrupció, demokrácia és rasszizmus, szerelem és terror – Welles világokat ütköztet mély kontrasztú, intenzív képein, és az ellenpontok egymásba olvasztásával (Vargas amerikai, Quinlan mexikói sztereotípiákat közvetít) valódi drámai erőt ad a kriminek.
„Minden idők legnagyobb B-filmje” – tartja A gonosz érintéséről az immár örökre ráragadt címke, de méltatása nem merül ki ebben az egyébként vitatható besorolásban (valójában mérsékelt költségvetésű, de sztárközpontú stúdiófilm, amely az amerikai forgalmazásban degradálódott trash-szintre). Hiába kezelte csonkításra ítélt fércműként a Universal, a film Európában még kurtított változatában is azonnal kitűnt. Nagydíjas lett a fesztiválon, ahol debütált, és a noirra mindig fogékony, az új hullám előestéjénél tartó francia kritikusok is azonnal beleszerettek. „A gonosz érintése olyan film, amelynek láttán szerényebben kell viselkednünk. Mert olyan művész munkája, aki gyorsabban és jobban gondolkodik nálunk, és máris újabb varázslatos filmet mutat nekünk, amikor mi még az előző hatása alatt vagyunk. Honnan ered ez a sebesség, ez az őrült, átszellemült erő?” – François Truffaut, 1958. Ismert, hogy két évvel később Alfred Hitchcock már bőven merített motívumokat A gonosz érintéséből a Psycho forgatásához (visszaváltott low-budget fekete-fehérre, technikai bravúrra építette a nyitójelenetet, főszerepet osztott Janet Leigh-re, és többek közt a wellesit idéző motelben lefilmezte a ruhátlanság különböző fokozataiban, sőt a félszeg és zavart motelportás figurája is felbukkan). Stiláris utalásokra azóta is akad példa, és a hazájában egykor félresöpört filmet negyven év elteltével kitüntetett figyelemmel rekonstruálták.
És Orson Welles? A szuggesztív, expresszionista alapokon nyugvó Welles-stílushoz jól illett a noir, de a sors iróniája, hogy minél mélyebb fekete filmet alkotott, annál szerencsétlenebb következményeket viselt érte. Az óra körbejár (The Stranger, 1946) egyszerű, jól követhető története még használt a karrierjének, de ő a leggyengébb filmjének tartotta. A részleteiben brilliáns Shanghaji asszonyt (The Lady From Shanghai, 1948) valami érthetetlen zűrzavarral a fejében hozta létre, aminek eredményeképp előbb közbelépett a produceri olló, majd ajtót mutattak neki, és megkezdhette első, majdnem évtizedes európai „száműzetését”. Hollywoodi visszatérése A gonosz érintésével indult és azzal is fejeződött be.
Közismert, hogy Welles egyetlen amerikai filmje (az örök kivétel Aranypolgártól eltekintve) sem vizsgálható a vonatkozó magyarázkodások nélkül (mit rontott el a stúdió által felbérelt utórendező; hány premier plánt erőltettek a végső verzióba stb.). A gonosz érintése produceri újravágását követően a Universal stúdiónak írt híres Orson Welles-memorandum ötvennyolc oldalas... Pedig az igazság az, hogy Welles ez esetben mindent megtett a megrendelő kiszolgálása érdekében. Még a vaskos javítólistát sem sértett önérzetből, hanem a végső változat nézhetőbbé tételének szándékával vetette papírra. Az egykori minden lében kanál csodagyerek, aki már huszonévesen Hollywood (és a nemzet) felkapott híressége, majd nemkívánatos bajkeverője volt, apró lépésekben adagolta visszatérését, először színészi önmagát áruba bocsátva. Egy kétes hátterű producer, egy hirtelen ötlet, aztán Heston támogatása kellett hozzá (bár az érintettek eltérően emlékeznek), hogy Welles ne csak szereplőként, hanem újraíróként és rendezőként is részt vegyen A gonosz érintésében, az utóbbiakat külön honorárium nélkül vállalva. Ereje teljében, nagy elánnal dolgozott. Híres önsorsrontó temperamentumát ezúttal kordában tartva öt hónap alatt remekművel állt elő, de ismét – végleg – célt tévesztett. A muszterekért még rajongó producerek az első vágat láttán tüzet okádtak. Az önnön logikájába kövült stúdiórendszer számára Welles megszűnt létezni. „Nem akármilyen férfi volt... De mit számít, hogy mit mondunk egy emberről?” – hangzanak a film utolsó mondatai Tanyától, Quinlan régi bizalmasától. Csak a tettek beszélnek igazán hitelesen, és ez éppúgy igaz A gonosz érintése alkotójára, mint a történet tragikus figurájára. Mindkettő a noir legendája.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/01 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1745 |
