Amikor a robot eljátszotta első drámai filmfőszerepét Fritz Lang Metropolisában, nagyon messzire jutott a mechanikus rabszolga vagy az „elektronikus inas” eredetileg neki szánt szerepkörétől. Azóta láthattuk már a hűséges társ pozíciójában, aki mesterséges eszével állandóan segíti, ha kell, meg is menti embergazdáit, az organikus értelemmel egyenrangú mesterséges intelligencia képviselőjeként, de „vérszomjas”, az emberiséget rabszolgaságban tartó vagy kiirtásával uralomra törő gyilkos masinaként is. Az elektronok, diódák, áramkörök által vezérelt gép megtanult „humánusan” viselkedni. A legfilozofikusabb SF filmekben tükörképe lett a sárból vétetett s porrá levő embernek, aki éppoly kevéssé ismeri teremtése okát, célját, körülményeit, mint a futószalagról legördülő android.

Az ember legjobb barátja?

„1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen. 2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének. 3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első és második törvény előírásaiba.”

Így szól a robotika három alaptörvénye, amelyet Asimov az Én, a robot tematikus novelláskötetében (1950) fogalmazott meg (az alapszabályokat meghirdető Hazug című elbeszélés még 1941-ben íródott). A novellák ugyan arról szólnak, hogy a különféle, mesterséges értelem által irányított robotok milyen módon kerülhetnek konfliktusba gazdáikkal, ám életükre csak egyetlen, kirívó esetben törnek.

A sci-fi filmtörténet azonban épp e kivételre épül, a mozi előszeretettel választja a „lázadó robot” alakját. Ha mégis volt olyan rendező, aki maximálisan ragaszkodott Asimov alaptörvényeihez és felvilágosult robot-utópiájához, akkor az George Lucas. A Star Wars eposz eddigi öt részében még egyszer sem fordult elő, hogy a különféle androidok emberi gazdáik ellen fordulnának, sőt minden tekintetben igyekszenek megfelelni elvárásaiknak, akár mesterséges életük árán is megvédeni őket. Amikor R2D2-vel „először” (illetve a filmek forgatási sorrendjét tekintve negyedszer) találkozunk, egy öngyilkos akció során, a legnagyobb nyugalommal masírozik, indul a szinte biztos halálba, hogy a lázadók menekülő hajójának kilőtt alkatrészét megjavítsa. Miközben egymás után semmisítik meg társait, „Artu” minden különösebb izgalom nélkül végzi dolgát, majd egyedüli túlélőként szép komótosan visszagurul az űrhajóba – ezt a fajta vak hősiességet talán a japán szamurájok becsületkódexében megfogalmazott halálmegvető hűséghez hasonlíthatnánk. Pedig szó sincs arról, hogy a robot agya túl primitív lenne ahhoz, hogy a halálfélelmet ismerje, hiszen későbbi kalandjai során előfordul, hogy a sarokban nyüszít, amikor valamilyen veszélyes szörnyeteg vagy katasztrófa közeleg.

Artu társa, C3PO, a filmtörténet leghíresebb langaléta robotja ugyan egyfolytában panaszkodik, és gyakran kifejti kétségeit gazdái épelméjűségével kapcsolatban, de ez odáig sohasem fajul, hogy engedetlenségében parancsot tagadjon meg, nemhogy az emberek ellen forduljon. C3PO bármennyire is gyáva (különös, hogy alkotója, Anakin Skywalker, a halálosan veszélyes pod-versenyek kisfiú-sztárja és a későbbi túlzottan is vakmerő Jedi padawan, majd végül Darth Vader miért éppen gyávaságot programozott kedvenc házi/játék robotjába…), minden esetben követi Luke és barátai utasításait, még akkor is, amikor Jabba palotájába kell behatolnia, ahonnan nagy eséllyel kerülhet a roncstelepre.

Az állandóan nyafogó, nyögdécselő aranyszínű robot és bátor kis társa az ember iránt hűséges robotok mintaképei, de a Star Wars filmekben a kevésbé jelentősebb szerephez jutó mechanikus kollégák is maximálisan követik az Asimov-törvényeket: a jávákat, Jabbát, Lando Clarissiant vagy a birodalmat, gazdáikat, tökéletes alázattal szolgálják és védik. Sehol sem látunk az ember, vagy földönkívüli értelmes lények ellen felemelt gépkart. Lucas robot-világa híján van minden tragikumnak. Márpedig a robot tragikus lény: „páncélba zárt lélek”, ahogy a Momoru Oshii legendás animéje nevezi, hiába álmodja magát embernek, fémtestétől, chip-agyától, akkumulátor-szívétől sohasem szabadulhat.

Én, a robot: élni akarok

Asimovot Én, a robotja mellett regényeiben is foglalkoztatta az öntudatra ébredt androidok emberekkel való konfliktusainak problémája, egyebek közt a 200 éves emberben is erről olvashatunk. A regény alapján készült (idegesítően Disney-ízesítésű) filmben Robin Williams egy házi robotot alakít, akit csak egyszerű műveletek elvégzésére vásárol meg a Martin család, ám hamarosan rájönnek, hogy Andrew sokkal többre képes, kreatív elmével bír, ráadásul emberi érzelmeket is táplál, melyeket egyre inkább kifejleszt magában. Andrew – emberbarát, szeretetre méltó robot lévén – ugyan nem száll szembe a humanoidokkal, ám sikerül úgy ügyeskednie, hogy elkerülje a megsemmisítést, amelyet az őt megalkotó gyár vezetői szeretnének elérni. Végül Andrew-nak sikerül „életben” maradnia, továbbfejlesztenie emberi érzéseit, emellett pedig feldolgoznia azt a traumát, hogy szeretett gazdái megöregszenek, majd elpusztulnak, míg ő örök életre van kárhoztatva. A robotika alaptörvényeinek maximális érvényesítéséről van szó, hiszen Andrew az emberek védelme mellett meg tudja óvni saját magát (harmadik szabály), ugyanakkor nem támadja meg őket, és nem szegül szembe akaratukkal (első és második szabály).

A Brian W. Aldiss novellája nyomán (A szuperjátékok kitartanak egy nyarat), Stanley Kubrick forgatókönyvéből készült A. I.-ban már nem ilyen rózsás a helyzet. A film egy olyan mesterséges kisfiú történetét meséli el, aki már valóságos érzelmekre képes, leginkább „anyja” iránt. David érzelmei azonban viszonzatlanok maradnak, nevelőszülei csak azért adoptálták, mert saját fiuk kómában hever. A problémák akkor kezdődnek, amikor utóbbi csodával határos módon felébred és visszakerül az „ál-kisfiú” mellé. Miután Davidet elhagyják emberi szülei, mert konfliktusba kerül a hús-vér („orga”) gyerekkel, az android („mecha”) kisfiú Pinokkióhoz hasonlóan elhatározza, hogy emberré változik, ha törik, ha szakad, megkeresi a jó tündért, aki segíthet neki ebben.

David kálváriája bármelyik Asimov-novellába beleillene, ami újdonság benne, a gépromboló szellem ábrázolása. Az A. I. világában a robot egy elnyomott kisebbség tagja, állandó üldöztetés az osztályrésze, az „orga” rasszizmus nem ismer határokat, az emberek szadista módon kegyetlenkednek a robotokkal: a „mészárcirkuszban” ember formájú, lehasznált gépembereket kínoznak meg, maratnak szét savval és szednek ízekre a kéjesen gyönyörködő közönség előtt. A robotok itt nem veszélyforrást jelentenek, hanem áldozatok. Az Animatrix legérdekesebb rajzfilmjében, a képileg is zseniális Második reneszánszban ezt a motívumot sokkal jobban kidomborítják: a Mátrix-világ borzalmához végül is az emberek robotok ellen elkövetett rettenetes vérengzései vezetnek, a robotok pedig önvédelemből ütnek vissza.

Fém és vér

A rebellis robot figurájának első pontos „lélek(?) rajza” az 1968-ban készült 2001. Űrodüsszeiában látható. Stanley Kubrick Arthur C. Clarke regénye alapján készült sci-fi eposzában egy öttagú expedíció történetét meséli el, amelyet a Jupiterhez küldenek. A legénységből csak ketten vannak ébren, a másik három űrhajós hibernálva fekszik, és HAL, az ultramodern fedélzeti számítógép felel mindannyiuk egészségéért. A probléma akkor jelentkezik, amikor kiderül, hogy HALt túlságosan is természethűen modellezték az emberi agy mintájára, így pozitív tulajdonságai mellett különféle „gyarlóságokkal” is bír: neurózis, paranoia és önhittség, sőt gyilkolási hajlam keríti hatalmába. HAL a filmvásznon az első olyan lázadó robot, aki durván megszegi a robotika törvényeit: miután „rájön”, hogy az ember csak akadályt jelent az idegen civilizációval való kapcsolatteremtésben, megpróbálja a teljes legénységet elpusztítani. A számítógép gyilkossági kísérleteit egyedül Bowman, a film főszereplője ússza meg, aki végül is kikapcsolja a masinát, ám a saját sorsát ezzel már nem tudja megváltoztatni.

A Tron „főszámítógépe” HAL-hoz hasonlóan teljhatalomra tör, „bedigitalizálja” a film programozó főszereplőjét, oly módon, hogy a valós világban megszűnik létezni, és a cybertérben kell megküzdenie az ellenséges szoftverekkel, illetve szövetkezni másokkal. E programok mindegyike a fontosabb emberi szereplők „szoftveres” változata, küzdelmük pedig voltaképpen külvilági konfliktusaik átirata számítógépes játékba.

A gépekbe plántált emberi sors Ridley Scott Szárnyas fejvadászában jelenik meg a legdrámaibban, ahol a Földre visszatérő, lázadó, pusztító Nexus 6-féle androidokba a gyártó Tyrell Corporation érzelmeket is ültetett. Az igazi konfliktust ez okozza, hiszen biztonsági okokból úgy készítették el őket, hogy csak négy évig működjenek, aztán elpusztulnak (illetve javíthatatlanul elromolnak). A halál elviselhetetlen gondolata teszi őket érző, kétségbeesett, végletesen agresszív lénnyé, vérfürdőt rendeznek, majd leszöknek a Földre, hogy megkeressék „teremtő istenüket”, Tylert. A Nexusok fejében az embereket már semmilyen „robottörvény” sem védi: menekülő terroristaként bujkálnak, és „lelkifurdalás” (üzemzavar) nélkül mészárolják le üldözőiket, illetve azokat, akik útjukba állnak.

Ha a robot érző lénnyé válik, akkor szerelemre is képes. Deckard, a robotvadász (akiről a rendezői változat végén kiderül, hogy ő maga is android) szerelmes lesz a Sean Young által alakított Rachelbe, tudva-tudván, hogy androiddal van dolga, hasonlóan a két menekülő főszereplő robothoz, Roy Battyhez és Prishez. Az eredeti Philip K. Dick-regény még komplexebb módon közelíti meg a kérdést: miután Deckard, a regény hőse beleszeret egy női androidba, de aztán elhagyja, a nő úgy áll bosszút, hogy elpusztítja Rick nagy nehezen összekuporgatott pénzéből vásárolt élő bárányát. (A regényben az élő állat tartása morális kötelesség, a dolog igazi pikantériája viszont, hogy Rick androidok legyilkolásából szedte össze a pénzt kedvencére, így a robotnő bosszúja több szempontból is elevenbe vág.)

A Mátrix-sorozatban a test nélküli szoftverek nem emberi alkotójuktól és nem is a gépek vezetőjétől, hanem saját maguktól tanulták meg az emberi érzelmeket: azokról a renegát programokról van szó, amelyek megúszták a Mátrix újraindítását. Persephoné a férje iránti féltékenységből segít Neóéknak, ám a számára fontosabb érzést, a szerelmet már rég elfelejtette (vagy nem is élte meg soha – a túlmisztifikált párbeszédből ez sajnos nem derül ki), ezért „mintát” akar venni Neo csókjából. A Mátrix – Forradalmak egyik jelenetében pedig egy indiai szoftvercsalád férfitagja meséli el Neónak, hogyan hozták létre szerelemből szintén program-alapú feleségével exe-kiterjesztésű gyereküket. A szituáció érdekes lenne, ám kifejtéséről lemaradunk, részben a rosszul megírt dialógus miatt, részben pedig azért, mert a Wachowski testvérek a film nagy részében inkább a rendkívül unalmas háborús jelenetek bemutatását erőltették.

A robotok köztünk járnak

A szofisztikáltabb androidok legveszélyesebb tulajdonsága, hogy könnyedén be tudnak épülni az emberek közé. A Blade Runnerben még önvédelemből rejtőzködnek, egy korábbi Ridley Scott-filmben, A nyolcadik utas a halálban viszont a „Nagy Testvér”, vagyis a legénységet alkalmazó vállalat juttatja fel Ash-t a Nostromo űrhajóra, hogy a mit sem sejtő legénységet az idegen lény által megfertőzött bolygóra csalja. Amikor Ripley rájön Ash robot-mivoltára, és élethalál-harcot vívnak egymással, a néző nagyobb undort érez Ash iránt, mintha egy Alien által megfertőzött embert látna. Az undor fokozására Ian Holm (Ash) sebeiből vér helyett fehér folyadék szivárog, és később, amikor a levágott fejét kihallgatják, akkor is ez ömlik szájából.

Hasonlóan plasztikus, bár kevésbé hatásosan viszolyogtató a rejtőzködő robot figurája a Philip K. Dick-novella (Second Variety) alapján készült Sikoltók (magyarul: Az elhagyott bolygó) sci-fi akciófilmben. Ebben a tudósok olyan technológiát fejlesztenek ki, amely által gépek az emberi testhez megtévesztésig hasonlító burokba rejtőznek, hogy aztán velőtrázó sikolyt hallatva pengeként törjenek elő, minden ellenséges egységet elpusztítva. Természetesen a gépek itt is öntudatra ébrednek, és az emberiség elpusztítására törekednek. A film egyik leghatásosabb jelenete, amikor az egyik sikoltó egy ál-kisfiú testéből tör elő, a paranoia-mozi vezérlőelve szerint senkiben sem bízhatunk, az ártatlanság pedig éppenséggel a leggyanúsabb.

Egy másik Philip K. Dick-adaptációban, az Imposztorban egy idő után már maga a tudós főszereplő sem tudja, hogy jogosan üldözik-e régi kollégái a védelmi minisztériumból, és tényleg futószalagon drótozták-e össze, vagy csak durva tréfa áldozata. A robotlét idegen fertőzéssé válik, olyan, mint a kolera, és hősünknek saját rettegését is legyőzve kell róla meggyőződnie, hogy nem veszélyes-e a társadalomra.

A „rejtőzködő robot”-filmek között a Terminátor-sorozat kevésbé a paranoiára, inkább az emberhősök tehetetlen, magányos harcára épít: hozzájuk hasonlóan a néző ugyan tisztában van vele, hogy az Arnold Schwarzenegger, Robert Patrick és Kristanna Loken által alakított gyilkos terminátorok az egész emberiség sorsára veszélyesek, környezetük viszont (például a rendőrség vagy a katonaság) képtelen ezt megérteni, és a három fél közötti szüntelen harc okozza az igazi feszültséget.

Mecha–orga háború

Robot és ember totális háborúját csak a Terminátor-filmek jövőképeiben, illetve a Mátrix-részekben láthatjuk. A túlságosan is fejlett mesterséges intelligencia mindkét sorozatban fegyverekhez jut, továbbfejleszti őket, felfegyverzi robottársait, és az egész civilizációt megsemmisíti. A terminátorok célja világos: az emberiség totális kipusztítása, a Mátrixban viszont a gépek számítóbbak, az „újrafelhasználás” elvét megfordítva az emberek testét energiaforrásként, tartós bioelemként használják fel saját maguk működtetésére: miközben áldozataik a Mátrix szoftverében becsatlakozva virtuális világban élnek, észre sem veszik, hogy testük valójában csak szűk tartályokban vegetál.

A két sorozatban tehát a gépek módszerei, megjelenésük és intelligenciájuk nagyban különbözik: a múltat átírni induló terminátorok merev arcú, összetettebb gondolatok nélküli gépek, a Mátrix legfőbb rendfenntartó, később vírussá váló szoftvere, a rendkívüli arcmimikájú Smith viszont szellemes és szarkasztikus párbeszédekben elmélkedik, filozofálgat, élcelődik vagy dühöng – attól függően, hogy éppen hogy áll a Neo és közte zajló örökös kung fu-párviadalban. Ez a tudatosság az SF irodalomban szereplő legtöbb MI-re jellemző, és – William Gibson regények főmotívumát lenyúlva – a Mátrix-trilógiában is az emberek manipulációja a legtökéletesebb fegyverük: Neo és társai például állandóan az orákulumra hivatkozva hozzák legfontosabb döntéseiket, akiben szinte vakon megbíznak, pedig később róla is kiderül, hogy ő is csak egy program. Persze nem csoda, hogy az MI-nek agyafúrtabbnak, ügyesebbnek is kell lennie, mint a terminátoroknak: nincs robotteste, amelynek fizikai túlerejével legyőzhetné az embereket.

Bár a Mátrix nem találta fel a spanyolviaszt, és a sci-fi irodalom klasszikusai közül onnan lop, ahonnan csak nem szégyell (a William Gibson-, Frank Herbert-, Philip K. Dick-idézetek megmosolyogtató biblikus utalásokkal és keleti misztikummal keverednek), a filmvásznon mégis ezzel a filmmel érkeztünk el a rendkívül magas fokon kombináló és az embereket néha még egymás ellen is fordító mesterséges intelligenciához. A Forradalmak végén ugyan ember és robot békét kötött, mi viszont jól tudjuk: ez csak tűzszünet, kíváncsian várjuk tehát a szoftveres intelligencia fejlődésének következő lépcsőfokát. Vérmes reményeink nem lehetnek, a mecha-evolúció ezerszer gyorsabb, az „orga” lét évmilliókban számol, a chipek komponenseinek száma – így a Moore-törvény – tizennyolc havonta megduplázódik.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2004/01 17-20. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1737

Cikk értékelése:

szavazat: 1319 átlag: 5.33