Vaskó Péter
A mátrix csendes, újra csendes, elzúgtak forradalmai.
Temetni jöttem a Mátrixot, nem dicsérni. A második és a harmadik résszel mi, nézők szegényebbek lettünk egy illúzióval, a Warner–Wachowski-szövetség pedig gazdagabb néhány száz millió dollárral.
„Az igazság az, hogy rabszolga vagy.” A napszemüveges, bőrkabátos Morpheus anno ezzel a mondattal adta meg a kegyelemdöfést a riadtan vergődő Thomas Andersonnak (alias Neo). A csalódott néző változtatás nélkül mondhatná ugyanezt a mondatot Andy és Larry Wachowski képébe. A két, világot meghódítani induló hetyke, rabszolga-felszabadító legénykéből alig négy év leforgása alatt kövér és unott eunuch lett a hollywoodi luxusszerájban. Egy Mátrix-rajongói oldal szerint a testvérek épp csak azt nem írták ki a harmadik rész végére: „fuck you audience”.
A Mátrix – Újratöltve és Forradalmak az anyagi sikeren túl csalódottságot és az egykori rajongók zavart magyarázkodását hagyta maga után, akik kétségbeesve próbálják kedvenc meséjük romjai alól kimenteni az elveszett élményt, hátha a mítoszdarabkák és közhelymondatok kupacai alatt megtalálják az értelmező elvet, ami rendet visz a káoszba és megmagyarázza azt az érthetetlen rombolást, amivel a rendezőpáros hazavágta egykori kultuszfilmjét.
De hiába keresik. A Mátrix-trilógia két időszaka, az 1999-es első, illetve a 2003-as egyszerre forgatott második és harmadik rész között voltaképpen csak laza dramaturgiai kapcsolat van. A első rész elegáns színrelépése után a második és harmadik részben elvész a kötéltáncos egyensúly, és a film visszazuhan a hollywoodi közhelyek mocsarába, ahonnan egykor kiemelkedett. A trilógia ironikus módon saját tételének illusztrációja lett: az élettel való aktív és kreatív kapcsolat, a világban való éber jelenlét kialvásának büntetése: visszazuhanás a dermedt halálba. A programozott rutin megsemmisíti az életet, a kiszámítottság eltüntet, öl, butít és gazdagságba dönt. A film legnagyobb tanulsága önmaga sztorija és különös átalakulása lett, az a folyamat, ahogyan színes lepkéből falánk, kövér hernyóvá vedlett.
De hogy a bukást megértsük, vissza kell hátrálnunk a négy évvel ezelőtti tündökléshez. Joggal kérdezhetjük, miért épp a Mátrix jött be annyira a népeknek a 90-es évek végén, hiszen ugyanebben az időszakban hasonló problémákat feszegetett a 13. emelet, a Dark City, az Emlékmás vagy épp az eXistenZ is, ráadásul nagyobb sztárokkal, nevesebb direktorokkal büszkélkedhettek, a japán animék (főként a Páncélba zárt szellem) pedig messze radikálisabban és izgalmasabban nyúltak a témához. A siker leginkább talán a társadalmi, kulturális és technikai elemek kedvező együttállásának volt köszönhető. A Wachowski fivérek ráéreztek, mi foglalkoztatja és izgatja a szorongó, eleven hagyomány hiányában New Age-es misztikummorzsákat felcsipegető, belső sivársága elől látványcirkuszba menekülő nagyvárosi kisembert.
A Mátrix első része nem kertel: a gépi világ függvénye vagy, életed látszat, világod szimuláció, munkád robot, érzelmeid mesterségesek, sorsod filléres, lelked a vállalaté. Az addiktív kütyük, a terjedő internet-, e-mail és SMS-függés korának kellett ránk köszöntenie, hogy a napi tapasztalat szintjén találkozzunk régi és új filozófusok, költők, vallásalapítók és paranoiások sejtésével: a fizikai valóság csupán emberi babona, az öntudatunk miatti büszkeségünk pedig gyermeteg hiúság. Ha a pesszimista teoretikusoknak hiszünk, Digitália börtön; és a Mátrix alkotóinak részéről csupán kegyes hazugság az öntudatra ébredő Mesterséges Intelligencia nyakába varrni az ember rabszolgasorba vetését, s helyesebb lenne az önfeladás mámorító izgalmát követve a tartályokba való önkéntes beköltözködésről beszélni, esetleg a korporációk kapzsiságának ordas kényszeréről, ahol szolidaritás helyett ember embernek vírusa.
A Mátrix azonban nem a sötétebb tanulságokkal kacérkodó cyberpunk irányt követi, inkább a romantikus mesék nyomvonalán halad. Az első Mátrix titka az volt, hogy bizonytalan, kíváncsi és lázadó hősét két, egyként veszélyes, különös és bizarr világ között hintáztatta: a valóságnak hitt nyomasztó álom és a lidérces valóság között. Csupán sejtés marad, hogy valójában nincs kijárat egyikből a másikba, mindössze átjárás van az elvarázsolt kastély szobái között. A high-tech nagyváros virtuális világából a számítógép virtuális világába való átlépés nem valódi utazás, felébredés vagy elalvás, nem több, mint egy másik héj felöltése. Éppen úgy, mint amikor a rogyásig dizájnolt plázából a szilikonmellű nők és szteroidokkal feljavított hímek közül a multiplexbe lépünk egy új mesére.
A tét: mi a baj világunkkal, és létezünk-e még egyáltalán ebben a világban, vagy csak rossz álom az egész, ahol bármikor megjelenhet a szoftver-gestapo, hogy köldökön abuzáljon egy jelkövetővel. Hogyne szorongana a modern fiatal, ha egy internetről letöltött zenei kultúrszilánkért az extraprofitját féltő öltönyös korporáció bármikor börtönbe varrhatja az üzleti mátrix nagyobb hasznára és dicsőségére? Lássuk be, Ray Bradbury és Truffaut próféta volt a 451° Fahrenheittel.
A hős tehát a hacker, akit napközben megaláz főnöke, baszogat a szoftverrendőrség, de aki álmában (azaz „felébredve”) szétveri a zárt kódra épülő, őt rabszolgává alázó rendszert, valamint az azt kiszolgáló öltönyösök pofalemezét. Ügynökök kíméljenek! Linux forever!
Mindennek érdekében egészen Verne világáig és a számítástechnika hajnaláig visszanyúló luddita közösséghez csatlakozik, akik föld alatt suhanó Nautiluson, telefonos modemekkel, monokróm monitorok fényénél irtják a mindent felügyelő gonoszt.
Wachowskiék és a nézők, ha talán homályosan is, de egyaránt érezték, az egyre jobban összedrótozódó világ határponthoz ért, a gyarmatosítás korszaka nem fejeződött be, éppen csak színteret váltott, most a virtuális kozmosz feletti uralom a tét. Az információ szabadsága, a nyitottság és önszerveződés alapelvein egykor kutatók és tudósok által létrehozott Hálózat gyarmatosítása, gazdasági bekebelezése és rendőri ellenőrzés alá vonása jelenleg is gőzerővel folyik. Mammon és Big Bratyó rendszergazdai kinevezése bár még nem dőlt el véglegesen, már folyamatban van.
Az egyszeri néző, aki ritkán vállalatelnök vagy lehallgatótiszt, szívből tudott szorítani a csetlő-botló legkisebb pásztorfiúért, akinek útját bölcs szerecsenek és ha nem is világszép, de sovány nők szegélyezték. Az önmagában is kerek egész Mátrix első részének üzenete a szabadság volt: gondoltuk, ha még egyszer azt üzeni…
És négy év múlva azt üzente. Nem is történhetett másként, hiszen a 99-es mozi lassan, de biztosan kultuszdarabbá vált, annak ellenére, hogy gyártójának marketingesei bukásától féltek. A siker láttán azonban megnyíltak a stúdió- és hirdetéspiac csatornái. Döbbenetes propaganda készítette elő a Mátrix – Újratöltve bemutatását a hisztériáig fokozva a várakozást, a reklámszakemberek már-már Star Wars-os kollégáikat lepipáló módon puffasztották egyre nagyobbra a Mátrix-univerzum haszontermelő felületét, ömlött a piacra a filmhez kapcsolódó számítógépes játék, animációs sorozat, sör, chips, üdítő, mobiltelefon, gumikacsa, óvszer és napszemüveg. A nyughatatlanok és türelmetlenek információs morzsák és exkluzív interjúk aranyrögei között válogathattak, a teljes körítés hovatovább felért egy külön eseménnyel, mielőtt még egyetlen képkocka lefutott volna a vásznakon. De minden előjáték véget ér egyszer, s a régi-új rajongók végre szembesülhettek a folytatással: a középső Mátrix – Újratöltve epizódot fél évvel követte a befejező Mátrix –Forradalmak című rész.
A két folytatást nincs értelme külön tárgyalni, lévén egyszerre forgatott, stilárisan, szellemiségben, látványvilágban, azaz minden ízükben egyívású filmekről van szó, csupán a filmhossz és az optimális termékciklus miatt közéjük iktatott fél év választja el őket egymástól. A két részt nyugodt szívvel nevezhetjük összefoglaló néven Újratöltött Forradalmaknak.
Általános meglepetésre az Újratöltött Forradalmak éppen azon a területen bukott nagyot, ahol rajongói a legerősebbnek hitték: mítoszteremtésben és filozófiában. Az első rész finom utalásokkal, jelzésekkel és sejtetéssel dolgozott. Jó érzékkel lesöpörte a spiritualista, New Age-es mítoszpadlást, egybehordva és szinkretista módon összecsirizelve minden ott talált összerágcsált, félig emésztett, vagy egyszerűen csak jól csengő nevet, eszmetöredéket, vallási szimbólumot. Az antik mítoszoktól a krisztológián keresztül a buddhizmuson, mesei és popkulturális utalásokon keresztül a posztmodern elméletekig és számtech zsargonig minden belekerült a filmbe, hol okkal, hol csupán divatból vagy okkult dizájnként.
Ebben az utaláshálóban, kultúrtörténeti mátrixban igazán otthon érezhette magát a multikultiban felnőtt mozista, aki feng shui kézikönyvből lop lakberendezési ötleteket, elolvassa a tévéújságban a horoszkópot, olasz kaját eszik, hetente kétszer karate-edzésre jár, világzenét hallgat, készül a húsvétra, kicsit lóg a neten, nemzeti ünnepkor kokárdát tűz, és halloweenkor kiteszi a töklámpást, miközben azon mereng, kicsoda is ő voltaképpen. Minden mindennel összefügg – gondolja, és persze igaza van.
A Mátrix jó érzékkel ezt a filozopter gezemicét, mítosz-mixet tálalta mint a virtuális jelenkor virtuális szellemi környezetét. Szinte minden csupán távoli, másodlagos, áttételes és közvetett utalás és idézet, amelyek „komoly” dolgok szellemét idézik fel, még ha a kapcsolat legtöbbször csupán habkönnyű, szimbolikus érintkezés is, mint például az egyes autótípusoknak, hajóknak vagy számítógépes videokártyáknak adott bombasztikus nevek esetében. Ez a nevekkel és szimbólumokkal folytatott zsonglőrködés kultúrjátékokra csábít, és a lego-darabkákból a legváltozatosabb alakzatokat lehetett kirakni. Mindez játék és nosztalgia volt az első rész esetében, ötletes és bohókás szinkretizmus, képekbe, nevekbe és jelenetekbe szőtt rejtvények, valamint film- és képregény-történeti utalástár Cocteau-tól a Star Wars-on keresztül a Dark City-ig, valamint japán mangákig és animékig (Páncélba zárt szellem, Macros, Akira) és a sort nagyon hosszan lehetne folytatni.
Az első rész esetében mindent csak annyira kellett komolyan venni, amennyire egy jobban sikerült mainstream kalandfilm esetében szükséges, lévén a film maga már az első komolyabb kanyaroknál meghátrál. Számos utalás történik többek között a buddhizmusra, ilyen például a film egyik legkedveltebb tételmondata is: „nincs kanál”, de annak végkövetkeztetéseit, bár a film témájába vágna, óvatos duhaj módjára nem viszi tovább. A buddhizmus szerint ugyanis a világon minden csupán látszat, illúzió, azaz maya, amit a létszomjtól űzött tudat hoz létre, azaz Zion, gépek és mátrix sincsenek, sőt Neo sincs, az egyetlen valóság a sunya, az üresség. Ez persze – lássuk be – kicsit sok lenne a nézők többségének, így már az első lépcsőnél megállunk. Más: mivel elmagyarázták Neónak, hogy nincsen lehetősége a valóság meghatározására, így neki semmi oka nem lenne rá, hogy higgyen az új, olajos-koszos valóság létezésében vagy valódiságában, ő azonban érthető dramaturgiai okokból nem akad fenn a problémán, főként mivel ezután a film keresztény misztikára vált, és a buddhizmust otthagyjuk lógva a fogason.
Míg az első részben működött ez a kapunyitogató, sziporkázó játék, amit a fel-felcsillanó humor tett szerethetővé (a tekintély orrba pöckölésébe még a színész-elnök Reagan kifigurázása is belefért), addig a folytatásokban minden az ellenkezőjére fordult. A játékból fárasztó, sekélyes és erőltetett magyarázkodás és okoskodás lett, az utalásokat és a kreatív idézéstechnikát pedig felváltotta a szimpla és szellemtelen lenyúlás. Elvarratlan és funkciótlan dramaturgiai szálak fityegnek árván, szereplők lógnak a semmibe, mindent áthat a tekintélyelvűség.
A folytatásokból a humor tökéletesen eltűnt, és a színes kultúrtörténeti konfetti helyét rettenetes torzók foglalták el. Úgy tűnik, a fivérek elhitték a sikernek és a rajongóknak, hogy ők az új kor evangélistái, szónoki pózba vágták magukat, és a merész, frivol játék folytatása helyett a pátoszos bölcsködést választották. A tétova kisember teljesen eltűnik a vászonról, és csupán egymással dagályos szónoklatokat váltó héroszok maradnak a helyükön. Neo megistenül, krisnás csapat hord a lábához olajat és mirhát, addigi segítői alázatos hívővé szürkülnek, míg ő szerény debilitással elvergődik a gépek városába, hogy egy halom ócskavas tetején halálával megváltsa földmélyi imádóit. A történet – paradox módon – egyik legemberibb figurája, Smith ügynök, ekkora már elveszti könnyed szarkazmusát, amely nélkül megszázszorozva sem lesz ijesztőbb, mint egyedül volt, ahogy több ezer őrszem robot sem kelt nagyobb riadalmat, mint amikor hárman nyírták szét a légpárnás Nabukodonozort – a gonoszság nem mennyiségi kérdés.
Míg az első rész élményének alapját a bizonytalanság és a világok közti hintajáték adta, tétjét pedig ismerős környezetünk érvényességének felfüggesztése, addig az Újratöltött Forradalmakban ez a libikóka és kétértelműség megszűnik, és számunkra tökéletesen átélhetetlen és éppen ezért érdektelen világok harca következik a retró sci-fi Zion (amit egy repülő jezsuita pap képvisel), a gépek városa (közepén Ózzal, a nagy darálóval) valamint egy napszemüveges, Kovács nevű program között. Mivel ezekhez a felekhez semmilyen átélhető, tapasztalati elem nem áll a néző rendelkezésére, izgalom nélküli unalommal tekint sorsukra – ilyen erővel japán segédigék is szkanderozhatnának.
A nyilvánvalóvá tett Krisztus-metafora elsorvaszt minden párhuzamos értelmezési lehetőséget, ráadásul egy tétova oldalsasszéval x-re adja az orga–mecha meccset. Az újonnan bevezetett szereplők és mitológiai nevek csupán arra jók, hogy kiderüljön: a király meztelen, vagy még inkább: eleganciája egy harmadosztályú turkálóból származik. Vége a nagyvadra menő királyi metafora-vadászatnak, nagy arccal előadott légpuskás durrogtatást látunk kétpálcás szuvenírekre az ecseri piac mögötti céllövöldéből, a frissen bedobott figurák és metaforák értelme és szimbolikus értéke a kacsintós pénztárca, kocogós malac és kulcstartó-zseblámpa szintjén helyezkedik el. A filológiai játék öncélú és értelmetlen nagyzolásba fullad, ha az egyszeri néző esetleg még tudja is, hogy kicsoda is volt Niobé, Persephoné, vagy milyen legendák köthetők a Meroving-dinasztiához, azzal sem megy semmire. A filmben ezek az információk tökéletesen jelentőség nélküliek. Persephoné megjelenésének a harmadik részben egyetlen szerepe például az, hogy megcsodálhassuk Monica Bellucci tökéletes melleit. Hogy miként lesz az elegáns vendéglőket látogató Merovingból szado-mazo diszkótulajdonos, rejtély, mint ahogy az is, milyen recepthez van szükség az Orákulum szemére, vagy hogy miért és hogyan csinálnak egymásnak indiai gyereket szerelmes programok.
A legfájóbb visszaesés azonban a párbeszédek színvonalában mutatkozik, amelyek az egykori ötletes beállításokat és szójátékos riposztokat feledve körülbelül a Szomszédok-beli Lenke néni népnevelő tőmondatai szintjére zuhantak, annyi semmitmondással és tautológiával megpakolva, amennyiért már egy dél-brazil sufni-stúdió is kirúgná a dialógírót. A szerelmi féltést kifejezni kívánó mondatot („Nehéz reszkető kézzel bakancsot kötni”) számos társával együtt mindesetre súlyos ólomtáblára vésve kellene a fivérek nyakába kötni – paródiának egyébként tökéletesek.
Apropó: szerelem – a szerelmi szál már az első részben sem volt mindent felperzselő szenvedély, a folytatásokban azonban nem marad belőle más, mint tehénszemű tekintetváltás egy frigid nő és egy impotens férfi között kimért hangú közhelyek kicserélése közben. Kínos.
Az utolsó emberi vonásokat a makacs Lock kapitány hordozza (lévén az egyetlen kételkedő), aki azonban pechünkre inkább jó szándékú, ámde negatív hős. És egyáltalán, a diszkóvallású, közhelyekben beszélő, önfeladó, és heroikus klisék alapján elhalálozó lakói láttán titkos meggyőződésünkké válik, hogy nem lenne kár Zionért. Hajrá robotok!
De akkor végül is, ha se a problematika, se az ügyes filosz-puzzle, akkor mi maradt, ami összeköti a Mátrix fejét a farkával? Igen, mint már annyiszor, ismét a technika. Különös fintor, hogy az aggódó techno-kritikus filmfolyam egyik fő húzóereje a virtuális valóság, a bitekből hegesztett élethű látványvilág, a filmillúzió, a mozi-maya. Lehet török bőrkabátja és cvikkere Morpheusnak, kisfiús arckifejezése Neónak, ráncos nyaka Trinitynek, istenadta dudái Persephonénak, azért a gép az úr, annak trükkjeit csodáljuk nyálcsorgatva, arra cuppanunk rá, az tetszik nekünk, az az istenünk. Jobban vonz a valót elvarázsoló pixel-paradise, mint bármi más, mert nem riaszt, hanem vonz a lehetőség, azt akarjuk, hogy csapják be az érzékeinket, mégpedig minél mélyebben és alaposabban – ki a franc akar felébredni? Állógolyó-fényképezés, renderelt mozgássorok, tökéletesen élethű textúrák, ez maradt a Mátrixból, miután színészek és sztori eltűnt a balfenéken. Az Újratöltve autópálya-jelenete kamionok alatt elsuhanó kamerával, bitekből szőtt, szétfoszló fehérruhás, gonosz tesókkal és a Forradalmakból Zion ostroma kismillió sentinellel, meg a Macros anime-sorozatból, az Alien 2-ből, valamint a Mechwarrior számítógépes játékokból csórt lépegető robotokkal, amiket bár tanknak hívnak, a sofőrt egy lukas atlétán kívül az égvilágon semmi nem védi.
De vajon elég-e három tucat technikus és néhány ügyes CGI-operátor a filmélményhez? Sajnos nem, ha az akció dramaturgiailag szervezetlen, kusza és zűrzavaros, mint pl. a Forradalmakban Zion ostroma esetében, így a mégoly tökéletesen kidolgozott szoftvervarázslat is csak unalmas hókuszpókusz marad. A feszültség felépítése és pontos adagolása nélkül mit sem ér az egész, egy tehetséges direktor két félig töltött vízipisztollyal is nagyobb feszültséget képes a vászonra varázsolni, Zion védőinek röhejesen kínos, patetikus, a Pentagon reklámújságjára emlékeztető, hősi G. I. Joe-s tempóiról nem is beszélve.
Ugyanez igaz a kung fu-ra is. Az első rész esetében érdekes színfolt volt, a multikulti univerzum része, egzotikum és fantasztikum keveréke, ami illeszkedett a többi különlegesség közé, a gépi mellett az emberi teljesítménnyel jótékonyan feljavítva a film látványvilágát. A mennyiségi elv és aránytévesztés azonban itt is hatalmas pusztítást vitt végbe a folytatások esetében. A szereplők kung fuznak, ha kell, ha nem, kung fuznak éjjel és kung fuznak nappal, kung fuznak beszélgetés, cipőkötés és fogmosás közben, és kung fuznak földön, vízen és levegőben, kung fuznak barátok és kung fuznak ellenségek. A kung fu mint afféle habarcs vagy zúzalékkő tölti ki a zavaros filozofálgatások közti időt. Mégpedig minden értelem és ok nélkül, csak úgy – hiába tudjuk az első részből, hogy a programozott valóság keretei között az üsd, vágd, nem apád tökéletesen értelmezhetetlen fáradozás. A mátrixban zajló végső összecsapás Neo és Kovács ügynök között természetesen szintén szuperszonikus kung fu menetekben zajlik. Az „istenek harcát” intézhetnék krikett-ütővel is, de az persze nem olyan trendi, és nem vonz annyi nézőt. Neo, bár megállít egy szekérderék golyót és fél tucat rohamozó őrszemet, a filmes logika megcsúfolásaként gyíklesők és vasvillák elől hajolgat el. A kung fu tehát többlettartalmát elvesztve szintén megy a levesbe, az agyalágyult producerek legnagyobb örömére, akik azt gondolják, több kung fu – több pénz. Hagyjuk.
A Mátrix az első részen fellelkesedett rajongók hűségének köszönhetően a kasszáknál nem tudott megbukni, de tökéletes példáját adta annak, hogyan lehet nullára leírni egy történetet (a Star Wars gyengécske utórezgései és a Terminátor 3 esztétikai buktája után ez a már szinte megszokott kamikaze-bizniszt idézi fel). A Mátrix nyitódarabja korántsem volt tökéletes, de számos, a nézők szívének kedves friss ötletet, valamint lázadó és szabadságvágyó attitűdöt hordozott magában. Ennek helyét a folytatásokban sajnos a tovább tökéletesített technika mellett bigott tekintélyelv, közhelyzuhatag, pátosz és üresen kongó heroizmus foglalta el. Hollywood ismét visszavágott.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/01 12-16. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1736 |
