Filmvilág

Sorsrulett

Schubert Gusztáv

A múlt azé, aki megműveli.

Nemrég nagyszabású Sztálin-kiállítás nyílt Chicagóban. Sorra veszi Joszif Visszarionovics életének sorsfordító eseményeit, a grúziai Goriban töltött gyermek- és kamaszévektől kezdve a bolsevik forradalom és a polgárháború vériszamos évein át üstökösszerű hatalomra jutásáig. Majd a Lenin halála utáni fordulatot, mikor is Nyina Kaplan sikeres merényletének következtében új koalíciós kormány alakult a bolsevikok és az eszerek részvételével. A forradalom több vezetőjének menekülnie kellett, Trockijból népszerű B-szériás mozisztár lett Hollywoodban, Sztálin meg sem állt Chicagóig. Ahogy a Szmolnijban, itt sem vetette meg az intrikát, az árulást és a brutális módszereket, hamarosan kierőszakolta, hogy a város polgármesterévé válasszák. A kiállítás nem szépíti Sztálin múltjának sötét foltjait, a Gorcsakov-gyilkosságot, a demokrata párt elleni túlkapásokat, vagy a Sztálin–Hitler paktumot, amit 1938-ban azért kötött a „Szeles Városba” látogató Führerrel, hogy együttesen álljanak ellent az egyre fenyegetőbbnek érzett „bolsevik veszélynek”. A kiállítás természetesen a „nagy építészről” sem feledkezik meg, aki gigászi építkezéseivel – gyárak, gátak, erőművek – teljességgel átformálta a rurális Illinois arculatát. A kiállítás szervezői bőséges adatgyűjtéssel, meggyőzőnek látszó dokumentumokkal támasztják alá, hogy az Al Capone elleni eljárás előre gyártott bizonyítékokra épülő kirakatper volt. Lehet, hogy félreismertük a valóságot?

A hír igaz. Csak épp egy másik világban, az „alternatív történelemben”. Mi lett volna, ha...? A történészek többsége gyűlöli ezt a kérdést. Mások szerint – e kisebbségbe sorolom magam – a történelem megértésének kiváló eszköze e frivol kérdőjel. Nemcsak azért, mert hatásos és tiszteletlenül mulatságos, hanem mert képtelen korrajzával, elképesztő alternatíváival folyamatosan kikezdi feltétlen hitünket a történetírói objektivitásban.

Jobb, ha tudjuk, a nagybetűs Történelem merő képzelgés, mert a történész sohasem írhatja meg a történelmet, legfeljebb egy szeletét, képtelenség egyszerre minden szemszögből elbeszélni a históriát, csak kisbetűs történelmek vannak, így, többes számban. Ráadásul a történész, aki az „esett dolgokat” elbeszéli, higgyen bármi mást is magáról, művész: a tényekből új valóságot, „művet” alkot. Krónikája optimális esetben kísértetiesen hasonlíthat arra, ami a valóságban történt, de akkor is mérhetetlenül szubjektív lesz, akár a filmes (még a dokumentumfilmes is!), ezért aztán az ő munkájában is az a kardinális kérdés, amit Godard a filmrendezés erkölcsi alapkérdésének tart, azaz, hogy hová teszi a kameráját.

Mi hát az „alternate history”? Történelemhamisítás, csalás? Az, de a szemfényvesztésnek fölöttébb üdvös és hasznos módja, mert itt a bűvész – nem úgy, mint a mindentudás és elfogulatlanság látszatában tetszelgő mindenkori udvari történetírás – leleplezi magát, megmutatja, hogyan is hatnak trükkjei.

Jancsó legújabb filmjében Pepe és Kapa, kezében Kalasnyikovval, visszaruccan 1526-ba, hogy kiűzze a törököket. Miért is ne? A múlt – mióta világ a világ –, azé, aki megműveli. A történelem – mifelénk, a keleti végeken különösen – évszázadok óta olyan, amilyennek látni vagy láttatni akarjuk, a retusecset ott van minden emlékező keze ügyében.

De miért szeretünk annyira pettingelni a históriával? Miért áhítozunk oly igen arra, hogy kéjesen eljátszadozzunk a történelemmel? Mi vonz, hogy újból és újból megpörgessük a kérdést: „mi lett volna, ha..”? Nyilván nem a történelemtudomány eszköztárának folyamatos karbantartása a szándék, ilyesmi aligha tudná életben tartani, népszerűsíteni a műfajt. Popularitását sokkal inkább annak köszönheti, hogy telibe talál egy trendet, az ezredforduló előtt és után a Sors iránt extatikusan fellángoló érdeklődést.

Sors. Végzet. Véletlen. A régi görögök óta folyamatosan napirenden lévő kérdések, a filozófiai dilemmák közül jószerivel egyedüliként szerepelnek a toplistán. Fura is volna, ha nem érdekelne mindenkit, végtére is ez a főfoglalkozásunk: egyszeri életünket próbáljuk játszható és élvezetes formába önteni. Sorsunknak nem is annyira kovácsai, mint inkább forgatókönyvírói vagyunk. Érthető, ha szeretnénk magunknak minél jobb szerepet írni; és ha már életre-halálra megy a játék, ki ne óhajtana minél többet megtudni a dramaturgiáról, mely ehhez hozzásegítheti.

A lé meg a Lola, A nő kétszer vagy a Serendipity mindenekelőtt ezért népszerű filmek, mert variációk az egyes számú egzisztenciális kérdésre: mennyiben vagyunk urai a saját sorsunknak?

Mi szabja meg életünk menetét, kérdezik ezek az ártatlannak látszó vígjátékok: valami tőlünk független erő (Isten? Fátum? Társadalom? Gazdasági törvény?) vagy a mi szabad akaratunk? A nő kétszer szerint a Véletlen a Sors szolgája, ha két embernek találkoznia kell, nem számít, hogy Helen eléri vagy lekési a metrót, előbb-utóbb úgyis összefut Jamesszel, a neki rendeltetett férfival. A Serendipity („kincset találni ott, ahol nem is várnánk” – magyarítja a ritka kifejezést a modernizált Országh–Magay szótár) ettől csak annyiban tér el, hogy a választás itt tudatos, Sarah bizonyos benne, hogy létezik odakint a külvilágban valami titokzatos erő, amely újra és újra eltéríti, mint iránytűt a mágnes, az ő szuverénnek szánt döntéseit, ezért inkább hagyja, hogy ez a nála hatalmasabb erő vezesse. Habár ráismer az igazira, tudatosan a véletlenre bízza, hogy találkozik-e még egyszer vele valaha is. A lé meg a Lolában valami mindig közbejön és kisiklatja, eltéríti a hősnő és szerelmese sorsát (és – fölöttébb mulatságosan – a többi szereplőét is). Egyetlen drámai alaphelyzet – három variánsban. A nő kétszer és a Serendipity a szabad akarat filmje, a Lola hősnője is ebben hisz, különben nemhogy nem rohanna, el sem indulna megmenteni fiúját a tuti bukástól. De maga a film, akár a pillangó-elmélet, szegről-végről determinista, a legkisebb hiba, késlekedés, akadály is monumentális következményekkel járhat. A klasszikus dramaturgia szerint minden hős szabadon választ, a drámákban emberi akaratok feszülnek egymásnak, a személyiség a főszereplő; a Lolában, szimpatizáljunk mégannyira is a véletlenektől szabdalt akadálypályán bukdácsoló szerelmesekkel, nem ők a főszereplők, a párbajt a Fátum és a Szabad Akarat vívja.

Az „alternatív történelem” a magánéleti sors-analízist folytatja közösségi szinten, történelmi léptékben. A párhuzamos univerzumok, pozitív vagy negatív utópiák önmagukban még nem részei „az alternatív történelem” műfajának, csak azok a történetek tartoznak ide, amelyek a már lejátszott, megtörtént események variációi. A Gyűrűk ura, a Star Wars vagy a Mátrix nyilvánvalóan alternatív világ, de teljességgel hiányzik belőle a történelem forgandóságának drámája. Tolkien eszképista remekműve (remekmű, mert tökéletes búvóhely) nem foglalkozik a kérdéssel, mi mozgatja a történelmet, a szerző egy huszárvágással megoldja a csomót, az elmélkedés helyett praktikus állítással él: a fantázia segítségével bármikor elmenekülhetünk a valóságos történelemből.

Nem vagyok ura a sorsomnak, mondja az ezredfordulós sors-dramaturgia, nem vagyunk urai a történelmünknek, mondja az „alternatív história”. Még akkor sem, ha nagyon is élénken el tudjuk képzelni, hogy mi lett volna, ha „Hitler győz”, ha a Wehrmacht nem fagy bele az orosz télbe, és elfoglalja Moszkvát, ha az angliai csatában a Luftwaffe teljes erőbedobással vesz részt (lásd John Lukacs könyvét, A párviadalt), ha a D-Day a partraszállók kudarcát hozza. Ha a japánok elfoglalják Kaliforniát (ajánlott szakirodalom: Philip K. Dick éjsötét regénye, az Ember a Fellegvárban). Ha Grouchy felmentő serege időben ér a waterlooi csatamezőre, és Napóleon mégiscsak győz. Ha a tatárok megalakítják a Rajnai Kaganátust. Ha Martell Károly csapatait az arabok szétszórják Poitiers mellett, és Alhambra épül Szent Lajos szigetén (aki ez esetben természetesen meg sem születik). Ha Mohamednek nincsenek látomásai, és nem alapít vallást, ha Sziddharta herceg nem világosodik meg a fügefa alatt, ha Jézust nem feszítik meg. Ha történetesen Caesar döfi le Brutust március idusán. Ha a perzsák nyernek Maratonnál. És így tovább, sorolhatók lennének a példák a végtelenségig, de legalábbis a neandervölgyiek kihalásáig. Mélységes mély az alternatív múlt kútja is.

Az „alternatív história” szabályok nélkül persze mit sem ér, érdektelen hülyéskedés vagy ködevés lesz belőle, önnön logikáját és játékszabályait nem rúghatja föl, a „másképp is történhetett volna” nem jelenti, hogy „minden megtörténhet”. A „mi lett volna, ha...” kérdése akkor termékeny, ha azokat a variációs lehetőségeket gondolja végig, amelyek benne voltak a pakliban. A magyar–sumér rokonság elmélete a színtiszta fantasztikum birodalmába tartozik, azon gondolkodni, hogy mi lett volna, ha a törökök nem foglalják el az isztambuli politika „akciórádiuszán” kívül eső Magyarországot – „alternatív történelem”. Amely gondolattól – különösen egy magunkfajta, a szabad, felelős történelemformálás lehetőségétől annyiszor megfosztott társadalomban – persze csak egy lépés a politikai hagymáz, a „mi lett volna” egy pillanat alatt elvezethet a magyar gloire, a nemzeti nagylét gőgös és elvakult álomképeihez. Őskeltának képzelni magunkat Angliában szelíd őrültek passziója, akik kedvtelésül klubot alakítanak, nálunk és tőlünk keletebbre a politika része, pártalapításra alkalmasnak látszó eszme. Jancsó újabb keletű groteszk történelem-parafrázisai épp ettől pontosak, blődlinek láttatják a történelmet, bármi megtörténhet, bármelyik eszement gondolatunk azonnal valóra válhat, kétszer is gondoljuk meg, hogy miről álmodozunk.

Az elmúlt év leghatásosabb „alternatív történelmi” filmje ideális példát kínál annak megértéséhez, hol vannak a „mi lett volna, ha...?” kérdés határai és buktatói. Menno Meyjes Hitler-portréja, a Max abból indul ki, hogy az első világháború utáni német történelem egész más irányba is fordulhatott volna, feltéve, hogy Hitler festői adottságait egy jó érzékű műgyűjtő időben – még mielőtt Hitlert a politika elragadja – felfedezi és bevonja őt a weimari kor forrongó művészeti életébe. Arról az apróságról most feledkezzünk el egy pillanatra, hogy a zsenialitás nem pusztán reklámmarketing függvénye, hanem mindenekelőtt tehetség kérdése, és a műértő szem azonnal felismerte volna Hitler festői tehetségének fölöttébb szerény voltát. Elképzelhető akár egy olyan film is, amely parodisztikus végletességgel befutott művészt csinál Hitlerből, aki előbb Mein Kampf című gigászi festményével vergődik világhírre, majd A hosszú kések éjszakájával osztja meg a verniszázsok közönségét (nem én találom ki, létezik ilyen „alternatív” Hitler-curriculum). És különben is: ugyanez a sztori egy „építész” Hitlerről talán nem is akkora képtelenség, tudni lehet, hogy még a berlini bunkerben, a teljes összeomlás közepette is az újjáépített Berlin makettjét méregette és javítgatta hosszú órákon át. A történelem legdühödtebb városrombolójában ott rejlett a nagy városépítő – paradox, de nem lehetetlen. Ami viszont teljes képtelenség: azt hinni, hogy a hitleri személyiség a véletlen műve, és huszonkilenc évesen is szabadon alakítható lett volna. Az 1918-as Hitlerben már nem rejlett benne az az eshetőség, hogy szelíden festegető művész legyen. Igazából sohasem szerepelt az igazi – valóra váltható – életpálya-variánsok közt, még ha Hitler ambíciói közt szerepelt is (jóval korábban, még az évtized elején) a festői karrier álma. Elegendő fellapozni Erich Fromm alapos Hitler-analízisét, hogy megértsük, a „híres festő leszek” álma egy lelke legmélyéig zavarodott és frusztrált kamasz, majd fiatalember kudarchárító stratégiájának része, s nem a világ és a személyiség kifejezésének vágyából, „az egész világot vágyom versbe szedni” élményéből, vagyis a klasszikus művészi ambícióból származott. Nem, Hitler, a diktátor már bőven készen volt, amikor a festői hírnévről álmodozott. (Persze, Hitler sem diktátornak született, Roald Dahl meghökkentő meséjének slusszpoénja – a novella végére megszülető kisbabát Adolf Schickelsgrubernek hívják – ezért is hátborzongatóan komikus.) Hitler, a diktátor nem a véletlen műve, csak idő kérdése volt, hogy az első világháborúban kivérző és az igazságtalanul szigorú békediktátumokkal megalázott és revansra predesztinált Németország előbb vagy utóbb magára ismerjen valamelyik végsőkig frusztrált kisemberben, történetesen abban, aki mindközül a legtehetségesebben és legmélyebben átélve játszotta el ezt a százezrek, sőt milliók számára testközelből ismert szerepet. Ez az extatikus és tökéletes beleélés volt a szónokló Hitler hipnotikus erejének titka.

Menno Meyjes filmjében ugyanakkor egy másik „mi lett volna, ha” is benne rejlik. S igazából ez sokkal izgalmasabb, reálisabb és termékenyebb kérdés, mint a hollywoodiasan látványos Hitler-variáció: mi lett volna, ha a német értelmiség és politikai elit hasonló intenzitású, hasonló expresszivitású ellenpéldát (példákat) tudott volna felmutatni? Miért nem Max, a normális, művelt, szellemes, a háborútól és az erőszaktól megundorodott művész-értelmiségi e történet főszereplője, miért, hogy fel sem vetődhetett a háború utáni Németországban a nemzeti szocializmus diktatúrája és a weimari anarchia mellett a harmadik eshetőség, a demokrácia alternatívája?

A fantáziánk ugyan könnyedén elénk varázsolja a nemzetek és az emberiség történelmének lehetséges variánsait, a múltat egyelőre nem fenyegeti közvetlen veszély – hacsak a tudatos történelemhamísítást és a hagymázas múltrajongást nem számítjuk –, nincs időgépünk. A jövőt – az egész múlt század bizonyítja – annál inkább. A tervezhető csábító jövő agyréme a felvilágosodás óta kísérti Európát. Jóllehet liberális gondolatként indult, hiszen az eleve elrendelés gondolatával szemben az emberi akarat szabadságát hirdeti, végső soron ugyanolyan fatalista, mint a predesztináció elve.

A tökéletes jövő – amire annyian vágyunk – az idők végezete volna, a nagyhalál, ahol nincs többé bizonytalanság, ott választási lehetőség sincs, vagyis vége a dalnak. És még mindig jobb, ha sorsunkat a véletlen irányítja, s nem egy mindenható diktátor vagy egy mindentudó élcsapat. A véletlen csak a megfelelő képlet hiánya, mondja a matematika. Még szerencse, hogy ennyi elég is az esendőséghez. Hiába tudjuk, hogy elméletileg lehetne ötösünk a lottón (épp csak negyvenvalahány millió szelvényt kellene kitöltenünk), ha momentán nincs meg hozzá a hat-hét milliárdunk. Asimov Alapítvány-trilógiájának főhőse, a jövendőt előre látni képes pszichohistória felfedezője – történetesen matematikus – szintén a véletlen ellen küzd, statisztikai módszerekkel képes előre látni és befolyásolni az eljövendő dolgokat. Az ő számításait szerencsére folyton keresztülhúzza a véletlen, vagy legalábbis megdobálják a galaktikus történelem vad viharai. A boldogult szovjet tudományos-fantasztikus irodalom sokkal sikeresebben pacifikálta a viharos jövőt, a szocialista öntudat erejével minden nehézségen úrrá lehetett lenni, A Naprendszer fiaiban vagy A Bika órájában láthatjuk, hogy mennyire sikeresen. Egy árva konfliktus nem maradt sehol eligazítatlan, kigyomlálatlan. Épp csak az idő, a jövő meg a múlt fagyott be mindörökre a véletlenek játéka nélkül.

A kortárs jövőmozi messze maga mögött hagyta az efféle magabiztosságot. A mindentudás szuperszonikus sebességgel repít minket a bizonytalanba. A technikai sokszorosítás korában minden megsokszorozódik, nincs kibúvó a korparancs alól, nem csak a személyiség hasad ketté (Az emlékmás; Ahatodik napon), hanem a tér (Dark City; 13. emelet; eXistenZ; Mátrix) és az idő is (12 majom; Különvélemény).

A manierista festményeken, rajzokon lépten-nyomon a labirintus képébe botlunk, az információk (új világok, új találmányok, új hitek) terhe alatt roskadozó XVI. század bizonytalanságának képe mára megkopott közhely lett, de az ezredforduló társadalma ugyanígy küldi szakadatlan vizuális vészjelzéseit. Ha máshonnan nem tudnánk is róla, a megkettőzött személyiség, a virtuális realitásban megsokszorozott tér és az állandóságát, szilárd kronológiáját elvesztő idő mozi-legendáinak jellegzetes képeiből bizonyossággal visszafejthető: ez a társadalom éppoly kevéssé képes feldolgozni az információrobbanás okozta sokkot, mint a középkorból a modernitásba átbukó Európa. Mindazok a technikai találmányok, amelyekre Hollywood és nézője oly izgékonyan kíváncsi, ugyanarra a szorongásra válaszolnak. Az ezredvég embere még csupaszabbnak, sebezhetőbbnek érzi magát a rázúduló információk közepette az ismeretlen új világban, mint elődjei, földrengésbiztos garanciákat akar és szuperjátékokat. Minden népszerű technikai találmányunk a kockázatot minimalizálja. Benne akarunk lenni az események sűrűjében, de úgy, hogy közben semmi bajunk ne eshessék – a találmány neve: televízió. Szeretnénk minden szerepet eljátszani, de úgy, hogy semmiféle árat ne kelljen érte fizetnünk – interaktív számítógépes játékok. Bármit megadnánk a halhatatlanságért – a klónozás már testközelben van, tudásunk és emlékeink szkennelése még SF-ötlet, de aligha sokáig. A jövőt és a múltat is szeretnénk pacifikálni, ha nincs is időgépünk, van fantáziánk, s épp azért olyan népszerűek az időutazásokról szóló történetek, mert az ember azt hiszi, szabadabb lesz, ha belepiszkálhat a múltba, beprogramozhatja a jövőt. Épp ellenkezőleg. Minden valamire való időutazás-sztori szerzője tudja, az effajta önfeledt babrálás a történelemmel ön- és közveszélyes: visszamész a múltba, lelövöd Napóleont, és meg sem születsz. Az SF-gagyi viszont majd megdöglik egy jó kis időörvényért, aminek révén mondjuk vissza lehet röppenni 1941-be és szét lehet csapni a ravasz sárga ördögök között, akik épp Pearl Harbort készülnek megbombázni. Jancsó és Kapa meg Pepe kell, hogy az efféle rémes történelmi giccsen röhögni tudjunk.

Utolsó természet adta tulajdonunk a személyiségünk, azt sem lemásolni, sem sokszorosítani nem lehet, s ha mégis, semmi értelme nem lenne, mert a külvilággal érintkezve személyiség-másolatunk azonnal élni kezdene, szeretne, gyűlölne, tanulna, s máris kezdene átváltozni valaki mássá. „Te én vagyok?” – kérdezi egymástól a hatodik napon klónja és eredetije. Csak a hülye hiszi, hogy klónozva duplán számít.

Ha ugyan lesz még alkalmunk efféle drámai tapasztalatokra, mert a fentebb emlegetett találmányok révén egyre messzebb kerülünk a valóságtól. Miközben minden gondolatunk önmagunk és a sorsunk körül forog, másról sem szól az életünk, mint hogy miképp szabadulhatnánk a szabad akarattól, a döntések kockázatától, hogyan is juthatnánk az örök boldogság Édenébe.

„Nehéz istennek lenni” – állítják a Sztalkert is jegyző Sztrugackij testvérek hasonló című regényükben (Peter Fleischmann 1991-es adaptációja után Alekszej German vitte filmre); az anarchikus és erőszakos középkori világ, amibe a regény mindentudó és kiegyensúlyozott fiatal történészei egy távoli bolygón alászállnak, hogy mindenhatóként egyengessék az ott élők sorsát, minden barbársága ellenére is magasabb rendű, mint a gondtalan „isteni” lét. Smith ügynök farkasvigyorral, gonosz iróniával előadott aporiája szerint a tökéletlen emberek a tökéletesen boldogra tervezett első Mátrixot nem tudták elviselni, folyton felébredtek az édenkerti álomból. Így hát elvették tőlük a meg nem érdemelt jutalmat. Az alternatív világokba, a pszichohistóriába, az időutazásra invitáló történetek közül csak azoknak higgyünk, amelyekben tökéletlenségünk elvesztése miatt aggódik a szerző, azt a könyvet vagy filmet, ahol az örök boldogság, a perfekt társadalom vagy a konfliktusmentes jövő képével édesgetnek, dobjuk az alternatív hulladékgyűjtőbe. Kockázat nélkül élni? Képtelen gondolat: az élet életveszélyes. A sorsrulettben az a szép, ha vesztünk, akkor is nyerésben vagyunk.