Szabó Márta
Közszolgálat? Kereskedelmi televíziózás? A különbségtételt talán csak az angolok veszik igazán komolyan, a kontinensen szabadabb a pálya, államtévék kereskednek, haszontévék szolgálnak. Dúl a médiaháború, a reformáció kora óta nem folyt ekkora csata a lelkekért. Európai médiakörkép.
Ha egy olasz polgár tíz-tizenöt évvel ezelőtt egy szombat este elaludt volna a tévé előtt, és csak mostanában ébredne fel, a műsorból nehezen jönne rá, hogy közben eltelt egy kis idő. Az állami tévé, a RAI egyes csatornáján ugyanúgy varietét látna kínosan vidám konferansziéval, estélyi ruhás háziasszonnyal, sztárvendégekkel, sorsjegykampánnyal. A kereskedelmi konkurencia fő ereje, a Canale 5 láttán se döbbenne meg: a megszokott énekes-táncos parádé várná, feltűnési viszketegségben szenvedő „amatőr művészekkel” megspékelve. Még a műsorvezető sztárok is ugyanazok maradtak, talán kicsit kevesebb hajjal, vastagabb derékkal, de töretlen lelkesedéssel. Csak az a baj, hogy egyre kevesebben kíváncsiak rájuk: a mindmáig a műsortervek oszlopainak tekintett tuti reklámhordozók nézettségi mutatója idén ősszel vészesen süllyedni kezdett. Mint ahogy kevesebben nézik a háziasszonyoknak szánt délelőtti vegyes felvágottakat, a fiatalokat megcélzó délutáni jópofáskodásokat, a merésznek beharangozott késő esti show-kat, a vasárnapi családi magazinokat is. Mindegy, hogy többszörösen reciklált régi kedvenc vezeti-e őket vagy az új üstökösök egyike, tisztelet a kevés számú kivételnek, nem kellenek. Az utóbbi három évben a felmérések tanúsága szerint összesen négymillió nézőt vesztettek az olaszországi televíziók, mindenekelőtt a fiatalabb korosztályok soraiból.
Öreg tévés rókák azzal mentegetőznek, hogy a televíziózásban már nem lehet újat kitalálni, ráadásul mindenki szerepelni akar, miközben hiányoznak a profi szerzők, forgatókönyvírók, gagmanek. Médiakritikusok szerint viszont az átlagnézőnek tele van a távirányítója a százszor látott dolgokkal, s már jobb híján se nézi őket. Talán azért telítődött épp mára, mert az elmúlt hónapokban az olasz televízió gyakran közvetített rendkívüli eseményeket. Gianni Versace, Lady Diana, majd Teréz anya temetése tömegeknek adta meg azt a kivételes érzést, hogy történelmi eseménynek lehetnek tanúi. Aztán jött a szeptember végi földrengés, amikor híradók egyenesben adták, miként temetik maguk alá a szerzeteseket az assisis bazilika freskói, hogyan omlik össze a folignói várostorony. Az izgalmakat kormányválság is tetézte: Itáliában csak ritka alkalmakkor van parlamenti közvetítés, s akkor se sokan kíváncsiak rá, de most annyian nézték a sorsdöntő képviselőházi vitát, mint amennyien egy amerikai sikerfilmet szoktak. Mindezek mellett kit izgat, miként présel kik magából álizgalmat és műegyüttérzést egy veterán tévés a sok századik telefonos vetélkedő során. Még azzal is csak az újságok, no meg a kollégák foglalkoznak már, hogyan bukik meg a sokadik sztár, aki az állami tévétől átszerződött valamelyik kereskedelmihez. A RAI csillagainak ugyanis általában nem szokott bejönni, ha elcsábulnak a nagyságrenddel nagyobb honoráriumért. Azért keményen meg kell dolgozni, olykor megalázó reklámfellépésekkel, hiszen javadalmazásuk a műsorokban szervezhető hirdetésektől is függ. Nem mintha a RAI programjaiban nem akadnának promóciós betétek, ám ott a műsorvezetőknek nem jár külön pénz, sőt elvben tilos is bármit elfogadniuk a hirdetőktől. (A gyakorlatban ez idő tájt több vezető tévés ellen is folyik eljárás eme szabály áthágása miatt.)
Ma már majdhogynem csak a reklámok kezelése alapján lehet megkülönböztetni az állami tévét a kereskedelmiektől. A RAI három csatornáján is rengeteg a hirdetés – bevételeinek fele belőlük származik –, de a filmeket csak egyszer szakítják meg velük, sportközvetítésekben, híradókban nincsenek, s általában élesebben el vannak különítve. A műsor tekintetében viszont nincs sok eltérés az állami és a kereskedelmi kínálat között: vasárnap és hétfőn sikerfilm, csütörtökön és szombaton varieté, kedden és szerdán – ha nincs foci – ismeretterjesztő vagy érdekvédelmi műsor, politikai vita, pénteken kabaré vagy természetfilm a főműsoridős választék. A híradók zömében még ki tudják mutatni a hozzáértők a politikai beállítódásokat, ezen túlmenően azonban alig lehet felfedezni valami önálló arculathoz hasonlót.
Nem segíti a kreativitást az sem, hogy az állami és a kereskedelmi csatornák ma már nem nagyon harcolnak egymás ellen. Az idén tavasszal megszületett távközlési törvény pontot tett a húsz éves médiaháború végére, vagy legalábbis hosszú fegyverszünetre adott alkalmat. Az 1990-es médiatörvény még csak a kialakult helyzetet szentesítette: az olasz kereskedelmi tévézéssel sokáig szinte egyet jelentő Silvio Berlusconi akkorra építette ki médiabirodalmát, mindig a joghézagok mentén haladva. Alig több mint egy évtized alatt létrehozott, illetve felvásárolt három országosan fogható földi tévécsatornát, az őket ki szolgáló hirdetési ügynökséggel együtt. Ezek ma már a Mediaset néven futó, a milánói tőzsdére is bevezetett társaság égisze alá tartoznak – de azért az 50,1 százalék a Berlusconi érdekeltségeket felölelő Fininvest holding tulajdona. Az exmédiavezér mára átvonult a politikai mezőkre is, de a Mediaset csatornáit még mindig „Berlusconi tévéiként” emlegetik, csakúgy mint az általa beindított, mind ez ideig nem sok profitot termelő három fizető csatornát. Pedig az azokat összefogó Tele-cégben már csupán tíz százaléka van a Mediasetnek, a többi az európai fizetőtévé-piac meghódítására készülő francia Canal+-é. Lett volna rá olasz vevő is, őt azonban a RAI és a Mediaset főnökei példás egyetértésben igyekeznek meggátolni előre nyomulásában. A filmproducerként és - forgalmazóként Itáliában meghatározó szerepet játszó Vittorio Cecchi Gori évek óta mindent megtesz azért, hogy Berlusconi nyomába eredhessen, netán le is győzhesse, eleddig mérsékelt sikerrel. Megkaparintotta ugyan és csaknem országossá ki is építette a Telemontecarlo csatornát, s műsora se marad el a nagyokétól, de terjeszkedni nem hagyják.
Az új távközlési törvény a fennálló erőviszonyokból indult ki, noha a liberalizáció, illetve a küszöbön álló technikai változások jegyében fogant. Az Európai Unió egész távközlési szektorát felszabadító, 1998. január 1-től életbe lépő előírások szerint a jövőben a telefon-, illetve a tévés társaságok beléphetnek egymás piacára – az olasz törvényhozás ennek próbált kivételesen elébe menni, újraszabályozva a versenyfeltételeket. A RAI megtarthatja három földi csatornáját, előfizetési díjat szedhet és reklámokat is sugározhat – utóbbit azonban csak két csatornán. Beléphet a fizetőtévé piacra, valamint a digitális és a műholdas televíziózásba is (a Hotbird 2 fellövése után már be is indította tematikus, gyerekeknek szóló, kulturális, illetve ismeretterjesztő csatornáit). A Mediaset is nyomulhat a fizető, illetve a digitális tévézés területén, de három földi csatornájából csak kettőt tarthat meg, a maradékot vagy el kell adnia, vagy műholdas, esetleg kábeles útra kell terelnie, és persze elvben versenybe kell szállnia a koncesszióiért jövő áprilisban esedékes lejártukkor. A Telemontecarlónak nem sok jutott: vetélkedhet a felszabaduló új frekvenciákért, és bekerülhet a digitális szabvány kiépítői közé. Utóbbi még a jövő zenéje; olasz médiaszakértők szerint először a műholdas televíziózás gyorsuló terjedésétől várhatók radikális változások. Itáliában a legutóbbi időkig jószerivel csak a földi sugárzású televíziózást ismerték, s a parabolaantennákból ma sincs még egymillió sem az ötvenhétmilliós országban. A kábeltévé gyakorlatilag ismeretlen, a mintegy ezer kisebb-nagyobb helyi adó ugyanúgy hagyományos sugárzással működik, mint maga a RAI. Ma egy átlagos olasz család mintegy húsz adót tud fogni, ezeknek egy része azonban csak a telefonos vásárlásokat szolgálja. Ha valóra válnak a mai nagyszabású tervek, két éven belül esténként heves családi viták várhatók arról, hogy vajon melyiket nézzék a műhold, kábel avagy a hagyományos sugárzás útján százszámra hozzáférhető programok közül. Nehézséget legfeljebb az okozhat – figyelmeztetnek a piackutatók –, hogy az olasz polgár ingyen juttatásnak tekinti a tévéműsort – a RAI előfizetési díját is csak a nézők kétharmada szurkolja le, s távol áll tőle a gondolat, hogy úgy fizessen érte, mintha moziba vagy színházba menne. Akkor már inkább tényleg ez utóbbit választja – amint azt például a színházak növekvő látogatottsága is tükrözi –, s hagyja, hadd nézzék a technika vadonatúj csodáin is évtizedes sémákat követő programokat azok, akiknek nincs jobb dolguk.
Szabó Márta (Duino)
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/12 45-46. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1719 |
