Muhi Klára
A magyar filmgyártás évtizedek óta a bankóprésben senyved. Az elosztható pénz beszél, nem a tehetség vagy a közönség. Tud-e fordítani ezen az új pályázati rendszer? Az MMA játékfilmes szakkuratóriumának elnöke válaszol.
– A tavaly decemberben leköszönt játékfilmes kuratórium mérlege saját működéséről igen pozitív. Több tucat jelentős fesztiváldíj, körülbelül negyven induló alkotó, körülbelül száz elkészült film támogatása jellemzi a 91-96-os periódust. Ugyanakkor tudvalévő, hogy ez az időszak a magyar film történetének mélypontja. Kiürült nézőterek még a díjesőben részesült filmek vetítésén is, tönkrement egzisztenciák, félbemaradt vagy el sem indult életművek. Többek szerint azonban tavaly valami mégis elkezdődött. Az év elején megújult játékfilmes kuratórium célja vélhetően ugyanaz, mint volt az előzőé: lebontani a régi állami mecenatúrát és valamiként a piac nyomvonalára állítani a játékfilmgyártást.
– Amikor megalakult az új kuratórium, magunknak is megpróbáltuk meghatározni, mi is a feladatunk, hogy ne kerüljünk szereptévesztésbe. Nem vagyunk szponzorok, nem vagyunk mecénások, nem vagyunk „központi dramaturgia: A költségvetésből ide csurgó kevés pénz elosztásáért felelős kuratórium vagyunk, s ez az évi 380 millió forint arra elég, hogy azoknak, akiket arra érdemesnek gondolunk, egy koldusbögrét nyomjunk a kezébe. Az általunk adott minimális pénzből azonban csak egy felkészült csapat tud filmet összehozni. Író, rendező, producer, együtt. Az állam valószínűleg nem fog nagyobb támogatást adni a jövőben sem, tehát meg kell szokni azokat a viszonyokat, amelyek között mostanában filmet lehet csinálni, és azt a praktikus szemléletet, hogy a pályázó a film ötletétől kezdve egészen a marketingig végiggondolja a tervét. Nálunk is csak így lehet érdemben pályázni. Az a kényszerű helyzet, hogy a művészi ötlet, bármely nagyszerű is, önmagában nem elegendő.
– A kérdés csak az, hogy létezik e már, vagy kialakulóban van-e egy ilyen produceri háttér, amelyre a kuratórium stratégiája épül?
– Folyamatosan hallom a panaszokat, hogy ilyen nincs. Számunkra viszont üdítő tapasztalat, hogy a tavaszi döntéseknél például számos terv mögött igen életre való, tettrekész, nemzetközileg hatásos kapcsolatrendszert produkáló alkotóközösség állt. A rendezők amúgy is szerző-mozgó embernek nevelődtek évtizedek óta, s tudom hogy formális dolog, de létezik ma már a magánproducerek országos egylete, azaz vannak producerek megszervezett érdekközösségként is. Amíg úgy ahogy jött a pénz a költségvetéstől, senki semmit nem kockáztatott.
– Egy átlagos nagyjátékfilm költségvetése ma 80-100 millió forint. Több rendező, gyártásvezető mondta nekem, hogy ennél kevesebből celluloidra egyszerűen nem lehet színvonalas látványt teremteni. Az MMA ehhez képest valóban nevetséges töredékpénzt ad, a tavaszi pályázaton senki sem kapott 20 milliónál többet, azt is mindössze nyolc produkció…
– Ha saját pénzemet osztogatnám, akkor két-három filmnél többet nem támogatnék ebből az összegből, s akkor ez egy érdekes kockázat lenne. Egyébként több 200 milliós terv is van, ez a pénz tehát még a nagyvadak terveire is kevés. A Magyar Televízióval kötött TELEFILM szerződés viszont, melyet most hosszas nyűglődések után végül is sikeresen meghosszabbítottak (évi 450 millió forint; a szerk.), az előbb említett összegnek a megduplázódását jelenti. S úgy fest, hogy a frissen induló kereskedelmi televíziók sem zárkóznak el hasonló nagyságrendű támogatástól.
– A pályázati rendszer idén egy lényeges ponton megváltozik. Mostantól treatmenttel (vázlatosan kidolgozott filmötlettel) lehet jelentkezni, s nem forgatókönyvvel. Milyen megfontolásból döntöttek így?
– Egyrészt nyomasztó volt számunkra, hogy körülbelül kettőszáz forgatókönyvet kellett elolvasnunk, ami nem normális dolog, s a megbízatásunk jellegéből következően nem kérhetünk fel senkit rostálásra, előzsűrizésre. Ezért határoztunk úgy, hogy kétfordulóssá válik a pályázat. Most ősszel be lehet adni treatementeket, és a legjobbnak ítélt tervekből a kuratórium forgatókönyvet kér jövő év elejére. Forgatókönyvként csak azokra vagyunk kíváncsiak, amelyekben már tervállapotban is van fantázia.
– Körvonalazódik-e valamilyen támogatáspolitika azon kívül, amit az alapelvekben megfogalmaznak? A szakma szívesen olvas vissza a döntésekből különféle trendeket: most az öregek jutottak filmhez, most meg a fiatalok, stb…
– Nem. Semmiféle támogatáspolitikát nem érvényesítettünk tavasszal. A pályázatokat azon egyszerű módon bíráltuk el, hogy ha egyetlen kuratóriumi tag sem volt volt hajlandó egy jó szót szólni a pályázatról, akkor mentünk tovább. Ha valakinek tetszett a szóban forgó terv, akkor vitáztunk róla, majd egyszerű szótöbbséggel döntöttünk. De egyáltalán nem vettük figyelembe, hogy ki fiatal, ki öreg, milyen rangja, múltja van a stúdiónak. Könnyen tettük, mert néhányunk a filmgyártás berkeiben tájékozatlan.
– Ez a szűz állapot azonban valószínűleg nem tartható fenn sokáig, kiváltképp egy többéves időszakban.
– Igen, ez lehetséges, de alapjában ez mégis abbéli elhatározásunkból fakad, hogy nem kívánunk belegabalyodni a problémákba, sikeres és sikertelen pályázatok történetébe. Nem szeretnénk senkit és semmit kompenzálni.
– Esetleg életműveket építeni?
– Nem, azt sem. Nekünk arra kell törekednünk, hogy kialakuljon a produceri rendszer. Ez vagy megtörténik, vagy egyre jelentéktelenebbé válik a magyar filmgyártás. Tisztán állami, kultúrpolitikai injekciókkal filmet készíteni, itt, a globalizálódó XX. század végén, reménytelen játék. Önmagában az a szempont nem érvényesíthető, hogy művészcentrikus, rendezőcentrikus szemlélet alapján osztogassuk ezt a nevetségesen kevés pénzt.
– Akkor önök végső soron vállalják a kockázatot, hogy vagy elsorvad itt pár éven belül a magyar film, vagy életben marad?
– Nagyképűség lenne a mi felelősségünkről beszélni. A mi felelősségünk csak az induláshoz szükséges pénz tisztességes elosztása. Mi nem tudjuk se pro, se kontra véglegesen befolyásolni, hogy mi történik. A művészekkel, meg a minket körülvevő társadalmi környezettel együtt vagyunk részesei egy kockázatvállalásnak. Ezek a föltételek adottak, és ezekhez a föltételekhez kell alkalmazkodni mentálisan is, és a szervezeti föltételeket tekintve is.
– Vannak filmek, amiket évek óta vár a szűkebb szakmai közönség… például Fehér György Szenvedélyét vagy A játékost Makk Károlytól. A kuratórium döntésétől gyakran igen hosszú idő, néhány év is eltelik, míg egy-egy filmtervből lesz valami.
– Ezt a problémát mi nem tudjuk megoldani. A mi irányelveink szerint a film költségvetésének negyven százalékáig kaphat valaki támogatást. Az említett filmek nyilván nagyobb költségvetésűek, s nehezebb volt összeszedni rájuk a pénzt. Megtörténhet, hogy kátyúba jut valamely produkció. A kuratóriumnak erre az esetre van egy negyven milliós befejezési garancia alapja.
–Tavasszal 27 pályázó nyert kisebb-nagyobb összeget a kuratóriumtól, s közülük mindössze hatan tudták e bő fél év alatt elkészíteni a filmjüket a közelgő szemlére. Milyen aránynak gondolja ezt, ismerve az összes körülményt?
– Nem tudok erre igazán válaszolni… Amennyiben ebből a 27 támogatott tervből jövőre vagy később legalább tíz elkészül, közülük öt nagyon kiváló, akkor minden rendben van. Ha el sem készülnek ezek a filmek, és valahol avasodott a pénz, akkor rosszul döntöttünk.
– A pályázat körülményeivel kapcsolatban – épp a Filmvilág hasábjain – felvetette két rendező, hogy miért nem lehet személyesen megvédeni a tervet?
– Ettől én mereven elzárkóztam az első pillanattól. Ha személyesen találkoznánk a pályázókkal, akkor szakmai vitákba kellene bonyolódni. S ez nem feladatunk. Mi nem vagyunk alkotó részesei a filmnek. Vagy el tudja a pályázat egésze – ezt hangsúlyoznám megint – fogadtatni magát, vagy nem… Mert nem csak a treatmentről van szó. Pályázatot ugyanúgy meg kell tanulni írni, mint forgatókönyvet. És ha a pályázat elhiteti azt, hogy ebből nagy valószínűséggel valami lesz, akkor esetleg támogatjuk, szemben például olyan pályázatokkal, amik csak úgy oda vannak kenve… Meg kell mondanom, helyesírási hibákkal tarkított pályázatokkal is találkozunk, az illető írni se tud.
– Egyébként összességében milyennek találták a pályázatok színvonalát?
– Gyöngének… Elképedve olvastuk némelyiket. A többség nem tud pályázatot írni, látszik, hogy az írás nem kenyere. Ezek között valószínűleg vannak olyanok, akiknek derogál egyáltalán kérni, amit én persze emberileg maximálisan megértek.
– Megbízatása első évének vége felé hol látja ennek az egész rendszernek a gyengéit, hogyan lehetne hatékonyabbá tenni a filmgyártás támogatását?
– Azt hiszem, hogy nincs is rendszer. Egy csomó esetlegesség van, sete-sután csetlünk, botlunk… S a külső társadalmi feltételekkel is így áll a dolog, ezért nagyobb a baj. Ha a társadalmi környezet átlátható rendszerekben működne, akkor el lehetne marasztalni a film területét, vagy reménykedni, hogy gyorsan megtanulja másoktól. A fenét! Nagy kételkedéssel hallgatom, ha valaki rá tud mutatni a rendszer gyenge pontjaira, mert ezek szerint ő azt látja, hogy rendszerszerűen működnek a dolgok. Én meg kételkedem abban, hogy egy ilyen rendszer egyáltalán létezne.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/12 18-19. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1708 |
