Ardai Zoltán
Az új középosztályra átigazított helyzetkomédiák és a szegénylegények ellenművészete között húzódó árnyékzónában a kádár-kor próbálta kidolgozni egzisztencializmusból, szocreálból, édes életből, új hullámból mixelt mitológiáját.
Az első olyan játékfilm 1961-ben bukkant fel idehaza. Veszélyes szépség kezdett kibontakozni a habokból, még az amnesztia előtt, félvilági vonzerő.
A megújult blokkszocializmusban – az akkori mában – játszódó (vagy múltba tekintő, de kurrens cselekménykeretet működtető), fekete-fehér filmekről van szó. Szemléleti kondíciók: érzelmesen komoly közéleti érdeklődés, drámaszervezői igények, ugyanakkor hajlam a dekorativisztikusan megemelt képi naturál-realizmusra, a plein air hangulatfejlesztésre, az árnyalatgazdag szürkeség-lírára. Játékos kedélyű stíluselemek bevonása – rendezője válogatja – esetenként nem szövetidegen, ám mondjuk Kardos Ferenc ’69-es black-szoc-comedyje, az Egy őrült éjszaka már mégiscsak más vonulatot reprezentál.)
Sajátságos, hogy az új irály fellendítői részben azonosak voltak a honi papa-mozijának korábbi fő jótevőivel. Az ötvenes évek legjobb magyar ó-hollywoodiánus alkotásait – a nevezetes légfrissítőket – fiatal rendezők forgatták, majd ugyanők munkálták ki a legkitűnőbb átkötéseket is az előd-mozi és az afféle közt, mely aztán az Antonioni-dialektust tiszamelléki és Lenhossék utcai otthonossággal tudta beszélni. A Megszállottakkal megszaladt az idő: Sodrásban, Oldás és kötés..., majd az újfrancig nyelvezet plántái is megeredtek. (Közben azért a papa-mozi sem vesztett virulenciájából. A retro-kategóriában még tovább is finomult – pedig már ’56-’57-re nagy filmgyári kultúrájúvá érett –, amúgy pedig vígan lépést tartott a korszakkal, napszemüveges Kiss Manyit mutatott, pizsamás Ruttkayt cikkcakkmintával, fonyódi Skoda Feliciát, sőt, az Esős vasárnappal képesnek bizonyult az olyan mozi népszerű szimulációjára is.)
Makk 1970-es rendezése – mint már előbb néhány Jancsó-monokróm – meghaladta az affélék körét: elfordulva a „jelent” illető közvetlen filmbeszédtől, cserébe magasabb szépségszférát hódított meg. Éppannyira túljutott az ominózus láncolaton, amenynyire mondjuk a Hattyúdal innét rekedt azon. Az 1966-os Apa elhelyezkedése különleges: úgy magaslik a sor fölé, hogy egyben része is marad. E legtisztábban világló és a leghamisabbnak látszó gyöngyszem (a Legenda a vonaton) közt még számos minőség akad, mármost éppen e köztes értéktér filmegyüttese az, amely napjainkra rendkívüli pikantériát nyert, a Húsz órával, a Hogy szaladnak a fákkal, a Tízezer nappal, a Bohóc a falonnal, és még vagy húsz produkcióval ’68 előttről. A Szerelmes biciklisták az Afféle édeskés változata, fanyar összetevőkkel, a Falak extra dry.
Történetivé süllyedt vonulat ez – akárcsak a fehértelefonos, vagy a „teljes gőz”- szekció –, de az ilyenek között kirívóan a legérdekesebb. Szinte minden darabja át- meg átalakuló jelentésképlettel hat, szökőévenként felfedezhetni bennük valami korábban nem látottat, csupán szuggesztivitásuk foka állandó. Pedig legtöbbje a maga idején csak mint „előrelépés”, „nagy ígéret” méltányoltatott és utólag sem minősül korokat átívelő remeklésnek. Mulattató kordokumentumoknál jóval többek; annál, amikké lenni törekedtek, végzetesen kevesebbek. Sokszorosan, káprázatosan demimonde művek, időtálló értékbőség és múlhatatlan hamisság csábos társítói; nyugatos ájer, burkolt – hellyel-közzel meg is tagadgatott – neobuharinista hitvallás, meg valami ezeken túli egybevetítői; a legvalódibb – már csak felvételek-őrizte – tágkeblűségnek és a konszolidáció-kor legcsalfább manírjainak közös képviselői. Az új nemzedékek iránt nagyon nyitottan viselkedtek; hatáspárlatuk szeszként áramlott ifjúi erekben. Forró lehelet zsenge fülekbe: a rendszer, amiben élsz, rossz modell szerint működik, rád vár, hogy szétziláld és jóvá formáld. Röviden: a világ egyetlen jó rendszere lenne ez, ha magadévá tennéd.
Fiatalból mi vált ki szerelmet? Kirekesztődés, hiány, bánat, áltatás. Fiatalnak hódfoga van, folyton rágnia kell, azt szereti meg, aki rágódnivalókkal sújtja. Az űrhajózás-kori magyar film nagy ámító volt sokáig. De őt is hitegették.
Most már muszáj beismerni: traktorok a Horthy-érában is ezerszám duhogtak. Fehér ingben, felszabadultan évődve biciklizgető plebejus-demokraták nem ’62 körül tűntek fel tájegységeinken, minthogy már Gömbös kormányfősége alatt elszaporultak. Ahhoz, hogy párbajozni már ne kelljen, hogy viccé váljék a „méltóságos – kegyelmes”, hogy Talicska Jánosnak élte során sok jó pofonokat csendőr ne osszon, ellenben Talicskának hűtőgépe legyen, mint Duna-hidaknak újjáépülése, önerejű járműveknek tömegimportja, mindehhez szükségtelen volt az egypárturalom és a kollektivizálás. Generatíve semmi közük a jelzett konjunktúrához. Járt az európai óra, csak errefelé éppenséggel rögzített késésben. ’44 megszakadt kibeszélését már nem lehetett igazán folytatni, csak újrakezdeni próbálni. Talicska János a kakastollasok után újféle hivatalos firmáktól még zuhogóbban is megkapta a maga hagyományos ütlegcsomagját, mielőtt frizsiderhez jutott volna. Aztán egyszercsak úgyis el kellett indulnia az egész karavánnak újra, most már nyíltan Ausztria nyomában, megint a mélyből.
De a hatvanas évek aktuál-tematikus szocialista filmművészete még mindig szép, a cafat.
Világa egyszerre fojtott és izgatottan nyitott. Folyvást jelződik benne, hogy varázslatos dolgok történhetnének Zalában (a Szépességben, Mazoviában), melyek a színpompás végtelenhez kapcsolhatnák ezt a világot, csak épp most még nem történhetnek meg ezek a dolgok. Viszont, ha valahol, hát itt fognak megtörténni, nem ám Frízföldön. A főbb szereplők gyakorta kiábrándult mozgásúak, látszik, hogy többé-kevésbé el vannak idegenedve, ám nem úgy a kamera, amely követi őket, ez sokszor lelkesülten egzisztencialista. Amint az alakok közt meg az ismerős házfalakon, ablaktáblákon, torlódó tetőkön, falombokon siklik, úgy tetszhet az ezerarcú szabadság foszlányai ott szállonganak mindenütt, reggel, délután, szürkületkor, ha egybegyűjthetetlenül is. Ez a megrekedt, tömérdek szabadságmonász a rendszer szétesésével nem összeállt, hanem megannyi buborékként a semmibe szállt. Monokróm tekercseken maradt csupán meg.
Ma azonban ismételten újranézve az afféléket, a feledtetés önkéntelen mesterfokának bűvös példáit, mintha mégiscsak mindig hordozták volna a tudatot, hogy rossz vége lesz. A füttyszó az üres dombok felett a Szerelmes biciklisták végén: mi szomorúbb annál? Ki ezt hallod, cseréld ki minden reményed. Elérthettük volna, a boszorkány mindent megmondott előre.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/12 16-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1707 |
