Turcsányi Sándor
A ne szólj szám, nem fáj fejem aggjai közt, anorákban.
Reggel Pécsi Ildikó volt a tévében. Megküzdött félkilónyi habostortával, majd azt mondta: „Én nagyon szeretem a katolikus egyházat.” A habos pufiról szó sem esett. A műsor végén előzetes volt a másnapi reggel tartalmából, ígérték, Pécsi művésznő, képviselői mivoltában újra eljön közénk. Csak eltelik addig valahogy az idő.
Nemrég Olomoucban egy szállodában, este semmi dolgom nem lévén kapcsolgattam a tévét, pilinckáztam, mint Pilinszky János, a televízióban beszélt cseh okozza a legkisebb gondot, de azért nem sokáig bírom, inkább énekeljenek vagy hokizzanak, különleges ajándék következett, mintha tudták volna, hogy ráérek, egy magyar film került adásba, ezek a jó csehek még a tévében is sok mindent feliratoznak, talált nyelvlecke Bacsó Péter Nyár a hegyen című örökbecsűje eredeti nyelven, hurrá (nyaralunk), öt percig, esetleg tízig néztem, pedig már tudtam, hogy lesz egy köröm a hatvanas évek magyar filmjeivel, mégse ment, pár Music Television és Viva Cvó kísérlet után a Kufrál kötöttem ki, és a minibár módszeres kifosztásához láttam. Játékos vetélkedő, Pável Zedníček, amúgy nem jelentéktelen cseh színész vezeti mostanság, úgy látszik, tévés moderátorrá pályakorrigált, délután is lesz a Duna TV-n egy híres zenészek életéről szóló, asszem négyrészes cseh sorozat, viszontláthatom. Akkor, ott fontosabb volt nekem, mint a hegyi nyár, híres emberek érkeznek a stúdióba, párost alkotnak a vetélkedő civilekkel, lepényevés, most mutasd meg, valaki mindig kiesik, Zedníček lánya volt a meghívott vendég, jelentéktelen, semmitérő ajándéktárgyak találtak gazdára az alélt szerencsés nyertesek között, aztán a hírességek énekeltek, más kunsztokat produkáltak, premier előtt bemutatták Lucie Bila vadonat videóklipjét.
Pedig a Nyár a hegyen valóságos, igazi hatvanas évekbeli emlék, nagyon kevés ilyenem van, de ez szavamra, mielőtt játszani kezdték, bemutató, előzetes volt belőle a csepeli moziban, ifjú szerelmes pár zuhant ölelkezve, nevetve egy pajta széna-szalma kupacába, vágytam egy kis erotikára, a film akkor kimaradt, de a képet őrzöm, noha megnéztem a filmet, s ma már tudom, balatonfelvidéki munkatábort vásárolni szándékozott a két önfeledt ember. Olomoucban nem vártam meg, pedig ez az én jelenetem, vissza se kapcsolgattam, egyszer sem, hogy mikor jön már.
Így jártam mindennel. Kilószám hordtam haza a MOKÉP kölcsönzőből a hatvanas évek filmjeit, a cég dicséretére legyen mondva, meglehetős a lefedettség, ha valaki elmulasztotta videón rögzíteni a televíziók ez irányú igyekezetének gyümölcseit, innen részben pótolhatja az elmulasztottakat. Mégis, nekem a tudat fontosabb, meglesz, ha valamiért nagyon kell, bár csodálkoznék a világ ekkora fordultán, otthon csak útba lenne. Szóval hordtam haza, ma szép estém lesz, Hamis Izabella, Foto Háber, Fény a redőny mögött, holnap meg még szebb, Meztelen diplomata, A múmia közbeszól, Aranyfej, de pléhre csúsztam. Szinte kivétel nélkül úgy jártam velük, mint Olomoucban, minden rosszban van valami jó, Vágó István sokkal jobb fej, mint Zedníček, még Márta is állja a versenyt sudár lányával. Pedig sok darabból hurcoltam magammal bacsói szalmakazlat, egy téli utcán parkoló Moszkvicsot, lépcsőkön rohanó fiatalokat.
Nem esett különbül a Beszélő Beszélő évek című sorozatával sem. Bori Erzsébet és Bikácsy Gergely (kedvenc szerzőim, kell-e mondanom) keringőzik végig évről-évre rémálmaim korát, összegyűjtöttem példásan a példányokat, nézve őket sokáig messziről, majd rájuk mentem, és elbuktam rútul. Pedig ez az én asztalom, egy Jancsóhoz írt panegirisz volt a szakmai belépőm, hacsak nem Gojko Mitić. Tudtam, számítanak rám, vonzott a feladat, ígértem vicces lesz, lehet majd sokat nevetni, hülye kor hülye emberein, innen a tuttiból. Mindjárt bőgök.
Mert a fene egye meg, ezt sem lehet máshogy, meglehet semmit sem, csak a személyesből. Irigylem a Beszélő két akrobatáját, hihetetlenül rezerváltak bírtak maradni, holott máshol és máskor ők is voltak már szövegeikben fedetlenek, néha még kéjesen is.
Persze előbb kezdődött, minden mindig előbb kezdődik, késik is mindig mindenki mindenhonnan, ezerkilencszázötvenhatban. Győrben egy fiú és egy lány téblábolnak, mélabús könnyes séta a Rába-parton. Anyám és apám. Talán még nem is férj feleség, csak egy csaj meg egy pasi, holnap hajnalban jön a teherautó, viszi őket át a nyitott határon, ha megfizetik. Nem olcsó mulatság, na tessék, a szabadságnak ára van, nemcsak a slágerekben, nemcsak az őrszobákban, de a személyes mitológiákban is. El kell, el kellene adni a Flexaretet, és még maradna is valamennyi, elkezdeni az új életet, tán egy napi élelemre való. Flexaret, a kor cseh iparának e büszkesége, egy fényképezőgép, ún. tüköraknás, két lencsés, fölülről kell belenézni, nincs már meg rég, én nem is láttam, asszem a Leicaflex hadizsákmányolt változata, nekünk ebből a fajtából az ugyancsak koppintott szovjet Ljubityel jutott, hatszor hatos film kell bele, szóval nem kisfilmes.
Eljött a hajnal, a teherautó, kiabáltak az ismerősök, apám összegyűrte zsebében a bécsi rokon levelét, nagy kincs volt pedig, nem is postán jött, valaki hozta, a Flexaret maradt, vonatra szálltak, a pestire. Legalább a kalauz megbüntethette volna őket, de látta rajtuk, szerelmesek. Apám letette a palástot, fényképész lett, de lehet, hogy ez előbb volt, anyám egy év múlva előfizetett a Film, Színház, Muzsikára, én meg itt vagyok, 97-ben, a cseh ipar régi szerelmese, ki tudja, egyszer ellopok egy Skodát.
Két fajta filmre emlékezem. Színesre és színtelenre. A bűnfilmek, a krimik fekete-fehérek voltak, és tán Jancsó Fényes szelekjéről láttam először mozikirakatba tett színes képeket, Balázsovits Lajos vörös inge, mondanom se kell, bacsói szénadomb. A fiatalság, az ifjúság vonzott, gyerek voltam, izgalmasnak, erotikusnak tetszett. A Film, Színház, Muzsika beszámolt, hogy forgatják a Felhőtlen vakációt, Sztankay és Ernyei a román tengerparton egy tűzpiros, nyitott oldtimerrel. Aztán évekre elveszítettem a szemem elől őket, az újbóli találkozás úgyszólván váratlanul ért, közben lecserélték a rendezőt, vagy mi történt, a Bolondos vakációt Makk Károly rendezte, tényleg jöttek a csajok és a két vagány, minden stimmelt, mégis vágyakozó gyerek, kielégítetlen maradtam. Sovány vigasz, hogy visszaemlékezve Makk is kudarcnak ítéli a kényszerkalandot.
Amerikai filmeket nézek, rendszerint bajba kerül a föld, veszélybe a demokrácia, hajszálon múlik az elnök élete. Nos ezek tök ugyanolyanok, mint a hatvanas évek magyar krimijei.
Házon belüli, családi bűnözés nincs, aki a demokráciára tör, kretén földönkívüli, posztszovjet terrorista, esetleg arab. Ez is demokrácia, az is demokrácia. A hatvanas években itt a kutya sem bűnözött, a rendőrségnek csak az ezer számra nyüzsgő kémekkel gyűlt meg állandóan a baja. (Fotó Háber, Hamis Izabella, Fény a redőny mögött, sorolhatnám). Jöttek fáradhatatlanul, vitték volna a kempingszék titkos receptjét (most se viccelek, erről szól a Fény a redőny mögött). Szakáts Miklós volt az állandó gonosz, csoda, ha a végén jól kidisszidált, a film, a mozi megmondta előre.
Az évtized végére aztán meglett az első színes, fiatalos, tengeres krimi is. Az oroszlán ugrani készül. Azt mondták róla, James Bond-paródia, az meg ki, így én. Mennyire sajnáltam, hogy Koós János olyan korán meghalt benne. Nem a figurát, akit alakított – Hepinek hívták, azt hiszem, mit tudtam én akkor, hogy ez mit jelent –, csak még úgy elnéztem volna a híres énekest. Majdnem nagyfiú voltam, tíz talán. Az Illés együttes a Dubrovniket körülvevő várfalon egy csomószer, és eléggé indokolatlanul elénekelte, hogy el ne hidd azt, bárki mondja, hogy ez jó így, meg, hogy azt se higgyem el, hogy nyílik még a sárga rózsa, szegénykék. Virágok közt veled lenni tudom szép volna kedvesem. A Fényes szelekből is csak az előzetest láttam, tudtam az én filmem lesz, ha nagy leszek. Lett is, egy ideig. A kilencvenes évekbe fordulva még a Carmagnolét is elhittem.
Hülyék voltunk, először naivan, azt kiravaszodva is. Apám lefordította a hívólevelet, elvitték közjegyzőhöz hitelesíttetni, és útlevélkérelmet adtunk be, mindhármunknak, menne az egész család, persze vizitbe, hátha legalább apám megkapja. Anyám kapta meg, még kinnmaradnánk, biztos fene nagy szükség volt ránk. Félt is, nem is beszélt németül, maradt, pedig várták volna a Westbahnhofon, nem is sírt, de tudta, hogy a Mariahilfer Strasse épp abba a pályaudvarba rohan. Aztán csak maguknak adták be, a gyerek csak megteszi túsznak; erre sem voltam jó, de végre mehetett apám, bíró más nyelveken is. Lefótóztatta magát a rokon keze által, egy képen se látom azóta sem, áll a dürstemi vár előtt, kalapban, alul elmegy a Duna. Hozott anyámnak orkánkabátot, és lefényképezett egy kistaunuszt. Kocsifelismerésben király voltam, volt tojástaunusz, meg Opel kapitány. A Budapesti Nemzetközi Vásáron férfiak tömege lökdösődött Wauxhall prospektusért. Valaki valakit arcul ütött, egy kontyos nő sikított, nagyanyám néha azt mondta a zöldségesnél, hogy szépet adjon, betegnek lesz, a henteshez vittek súlyomat lemérni a mázsán.
Az jó volt a Hamis Izabellában, hogy tél volt, latyak, a fekete-fehér filmen, ott parkolt az a Moszkvics. Felnőtt fejjel láttam valamit, Gábor Miklós tehetséges, vívódó műszaki Párizsban egy kávézó teraszán, hajdan volt társával, ki 56-os volt egész biztosan, érvek és ellenérvek, szándékok és lehetőségek csaptak össze, csodálatosképp egy műterem mórickaszékein. Hazudott mindenki, mikor is gondoltam így? Mára mindenki a sommás ítéletek finomítgatásán, árnyalásán fárad, közbe meg mindegy. A Csinibaba az igazi látomás a hatvanas évekből. Nem mond semmit, sehogyan. Készítői köptek az egészre, semmiből semmit, be is jött. Nem ügyeltek sem ruhákra, sem rekvizitekre, csak kimentek a Ganz kolóniára. Azt a három bambis üveget is, ami végül játszott, alighanem az előző forgatócsoport hagyta ott, eldugta magának az egyik „Vitték volna a kempingszék titkos receptjét” ilyen holmikért veszkődő világosító, érzékeny, kisiklott életű fiú, filmrendezőnek készült; most iszik és világít, de aztán nem ment vissza érte, elfelejtette. Ottmaradt.
Bambis üveg, ócska csatos közhely, kurvatárgy, címerhuncutsága egy faltörő kosként használatos címeres hazugságnak, amit úgy szerettem volna megkerülni, nagy generáció. Pécsi Ildikó nagyon sok filmben játszott, ő volt az egyik dögös csaj: Hol kém, hol kém macája, de föltűnt a jó oldalon is, a Fény a redőny mögött kockáin. Hab a hatvanas évek tortáján. Rá haragudjak? Nevetséges.
A törtenelmet filmeken számonkérni nem okos dolog. Filmekben keresni hiábavaló. Olyan vagyok, mint a nép ellensége, külföldi. Marslakó. Aztán jött a hetvenes évek, hetvenegyben mindhárman megkaptuk egyszerre az útlevelet, mentünk Ausztriába meg az eneszkába, a rokonok banánnal kínáltak mindenütt. Fejből elmondom a hatvanhatos vébédöntő angol és német csapatának összeállítását, ha el nem alszom közben, s tudom, hogy a sorsfordító gól benn sem volt. A szülők azóta is, vagyis inkább mióta könnyebb, minden évben, ha tehetik, elutaznak egy kicsit. Ausztriába és Németországba. Csak oda. Mehetnének tán máshova is, egy jobb évben akár Rómáig is, de nem. Egy istennek sem. Tudják már kívülről az összes gyorsfolyású, nagyesésű hegyipatak nevét, és mégse. Rájuk száradt a kitágult világ, de nevükön szólítja őket a fűszeres. Úgy maradtak, s ez nem tetszik nekem, noha nem miattuk, hanem önként igyekszem távolságot tartani. Még az Andrássy út 60-ból is a hatvanat utálom jobban.
Pécsi Ildikó jön holnap reggel el megint, anyám is kihízta az orkánkabátot. Lettem volna máskor, máshol gyerek. Vigyétek a filmjeiteket is. Az utcán is pilinckát hordok, belső zsebemben van, a szívem fölött, ha tehetem, elkapcsolok.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/12 13-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1706 |
