Déri Zsolt
A svédeknek ott van Bergman, a dánoknak Lars von Trier, a finneknek két Kaurismäki. Nincs min csodálkozni, ha Norvégia felől új hullám érkezik.
Norvégia filmiparáról keveset tudunk, még annyit sem, mint Svédországéról, Finnországéról vagy Dániáéról. Nincs olyan nemzetközi kultusz övezte ren dezője sem, mint Bergman, Kaurismäki vagy Lars von Trier. Az évi átlag tíz norvég játékfilm között azért bőven akadnak meglepetések.
A 4,4 milliós Norvégiában 636 moziterem található, ami majdnem százezer ülőhelyet jelent. A legnagyobb bevételt hozó filmek listájának első tíz helyén szinte mindig amerikai munkák állnak (viszont a norvég néplélek kibukkan olyan kis nüanszokban, hogy a Goldeneye-ra többen voltak kíváncsiak, mint A függetlenség napjára), az utóbbi években egyetlen hazai film tudta csak felvenni velük a versenyt: a Kristin Lavransdatter című XIV. századi szerelmi történet, melyet Norvégia sikerasszonya, a nemcsak színésznőként, de bestselleríróként, UNICEF-nagykövetként és – most már – filmrendezőként is kompetens Liv Ullmann készített a Nobel-díjas Sigrid Undset regényéből. Bár mostanában egyre szaporodnak a helyi thrillerek, a norvég filmek két legizmosabb típusát továbbra is az irodalmi művek adaptációi, illetve a felnőtté válás, a kamaszkor „nyűgét s nyilait” ábrázoló filmek képezik – a Titanic Fesztiválon bemutatott négy játékfilm is könnyedén bezsuppolható ebbe a két kategóriába.
Unni Straume 1994-es filmje, az Álomjáték példának okáért egy Strindberg-adaptáció. Indra isten leánya, Agnes valahogy a földre sodródik, és megtapasztalja, milyen az emberek élete. Feleségül megy egy ügyvédhez, gyermeket szül, de fullasztó számára a földi lét, menekülne vissza oda, ahonnan jött. Straume verziójában Agnest egy kórházban fekve látjuk, fülén walkman, klasszikus zenét hallgat. Csöpög az infúzió, az ápolók időnként megigazítják a takarót, a legvégén pedig kihúzzák a lány füléből a fülhallgatót, és a mellén összekulcsolják a kezét. A történet nyomasztó álomjelenetekből tevődik össze, nehezen követhető, súlyosan költői és filozofikus. Kevesek filmje, de vizuálisan iszonyatosan szuggesztív: a fekete-fehér képvilág, a fény és árnyék játéka a francia Leos Carax első filmjét, az éjsötét Boy Meets Girlt idézi, mint ahogy egyéb motívumok (csellózene, zajtalanul suhanó alagútbelsők és utcaképek) is caraxi asszociációkat keltenek. Furcsa mellékszereplők bukkanak fel: egy gazdag vak öregember, akit a fia elhagyott, vagy egy másik figura, aki újra és újra beül a moziba, hogy láthassa kedvenc színésznőjét, a már visszavonult Victoriát, akivel később személyesen is találkozik (Victoriát Bibi Andersson játssza, míg a mozipénztárosnőt Liv Ullmann, a moziban pedig hajdani közös Bergman-filmjük, a Persona egy részletét látjuk, miközben a kép előterében az Agnest alakító Ingvild Holm olyan, mintha Bibi Andersson mai kiadása volna). Agnes kalandozásának társát, a költőt Bjørn Sundquist játssza, a legfoglalkoztatottab helyi színész e pillanatban, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Titanic Fesztivál összes norvég játékfilmjében felbukkan. (A négy film másik közös jellemzője a természeti környezet – főleg a vizek – hangsúlyos jelenléte: még a mindvégig zárt terekben játszódó Álomjátékban is visszatérő tengerpart sötét hullámainak képe.)
A Zéró Kelvin című 1995-ös filmet Hans Petter Moland rendezte Peter Tutein regényéből. Az 1925-ben játszódó történetben Larsen, az ifjú oslói költő, barátnőjétől, Gertrudtól egy időre búcsút véve Grönlandra utazik, hogy csatlakozzék egy prémvadász pároshoz, Randbekhez és Holmhoz (ez utóbbit alakítja Sundquist). Az elhagyatott, fagyos tájon álló kunyhóban összezárt három férfi között az első pillanattól kezdve nő a feszültség. Randbek, a marcona vadász folyton leteremti, kigúnyolja és otthon maradt barátnője hűtlenségének víziójával idegesíti a zöldfülű Larsent, aki viszont intelligenciájával vág vissza, és minduntalan ráébreszti Randbeket, hogy egy senki, mivel senkit sem szeret, és őt sem szereti senki, miközben Holm, a kevésszavú, kopasz természettudós megpróbálja kordában tartani az eseményeket. A lelki kínzás hamarosan tettlegesen folytatódik, majd mikor a kunyhó egy felboruló gyertya miatt porrá ég, a legközelebbi lakott település elérése jelenti a túlélés egyetlen esélyét. A kutyaszános versenyfutás során többször fordul a kocka, végül egy partra vetett hajóroncsnál esik egymásnak Randbek és Larsen. Randbekről kiderül, hogy akkor lett ilyen vadember, amikor szerelmét rajtakapta egy másik férfival, akinek ott helyben szét is loccsantotta az agyát, és azóta pokol az élete, mert a gyilkosság minden éjjel kísérti álmában. Vigyorogva várja a halált Larsen golyójától, mert tudja; hogy a fiúra is ez a rémálom vár. Larsen azonban nem tart ettől, megöli, és egy jégtáblán tengerre bocsátja Randbeket. Larsent otthon látjuk viszont, Gertrud mellett, de nem tudjuk meg, mit álmodik.
A Zéró Kelvin nagyon jól sikerült film, történetvezetése feszes, a Spitzbergákon forgatott külső felvételek – köztük egy hideglelős rozmárvadászat a Titanik 2 nevet viselő csónakból – lenyűgözően, a három főszereplő pedig telitalálat, nem hiába kapták meg a San Sebastian-i Filmfesztivál színészi díját – megosztva.
A norvég filmipar büszkesége e pillanatban egy kicsi film, amelyet eredetileg a televíziónak fogattak, de aztán mégis átírták 35 mm-es kópiára, és forgalmazták, eljutott Amerikába is, és meg sem állt az Oscar-nevezésig (a legjobb nem angol nyelvű film kategóriájában), de a három főszereplő is leszüretelt egy csokor díjat különféle fesztiválokon. A vasárnap túloldala című filmet Reidun Nordtvedt regényéből forgatta a már előző munkáival is nagy sikereket arató rendezőnő, Berit Otto Nesheim. A meleg színekkel festett, klasszikus kivitelezésű ötvenes évekbeli történet főhősnője a tizenöt esztendős Maria, aki minden vasárnap a templomban ül anyjával és testvéreivel, de végül fellázad a bigott keresztény erkölcsök ellen, melyek fő megtestesítője saját apja, a városka papja (Bjørn Sundquist). Maria a meztelen fürdőzés, a fülbevalók, a rúzs, a házibuli, a rock and roll, a kávéházi társaság és a fiúkhoz simulás tiltott örömeit áhítja, s eme angyali lázadásban cinkosra lel a templomban kisegítő Tunheim asszony személyében, akinek a maga idejében nem volt elég bátorsága ezt megtenni. Tunheim asszonyt Maria apja iránt érzett beteljesülhetetlen szerelme öngyilkosságba űzi, ott öli vízbe magát, ahol ő is és Maria is annyiszor lubickolt. Maria pedig, aki nem sokkal azelőtt – családja nyomására – még elfogadta a konfirmációt, a következő vasárnap az istentisztelet közben fogja magát, és egyszerűen kisétál a templomból, megy, megy az országúton és belemosolyog a nyári napfénybe.
A tizenhárom éves Ottónak, a Becs’szóra című film főhősének más típusú gondjai vannak. Ő a legkisebb a focicsapatban, nem mer együtt zuhanyozni a többiekkel, ráadásul sohasem kerül be a pályára lépő tizenegybe (mindig ő a tizenkettedik). Az egyik meccsen meglát egy ismeretlen, idősebb fiút, Frankot, aki megkéri, hogy dobja fejbe a bírót. Otto, mintegy transzban, megteszi, és e pillanattól kezdve felborul az élete. Frank kocsit lop, együtt mennek a közeli erdőbe, a tópartra, ahol Otto búvárkodni szokott és titkos cigarettakészletét őrzi. A vízben egy terhes kislány hullájára lelnek, aki öngyilkos lett. Frank viszonyt kezd Otto anyjának barátnőjével. Otto szállítómunkás apjára rázuhan a család zongorája, és a férfi deréktól lefelé megbénul, tolószékbe kényszerül. Otto azt hiszi, Frank el akarja csábítani anyját is, ezért megszakít barátjával minden kapcsolatot. Csak amikor Frank összeverekszik a ház gondnokával, és letartóztatják, akkor derül ki az igazság: Frank Otto anyjának tizenöt éves korában, titokban megszült, örökbe adott fia. Mire eljön az ősz és az iskolakezdet, Otto teljesen kicserélődik, felnőttként nyúl a lányokhoz, amikor pedig egyik csapattársa lesántulásakor végre pályára léphetne, fogja magát és egyszerűen kisétál a stadionból, megy, megy az utcán, mellette Frank, aztán eltűnnek a sarkon.
Az 1994-ben készült, nemzetközileg is sikerrel forgalmazott Becs’szóra az itt tárgyalt négy film legjobbika, képileg is: hangsúlyos, szellemes vágások, hipnotikus lassítások, túlexponált képsorok tudatosítják, hogy mozit látunk, nem csupán egy filmvászonra vitt történetet. Marius Holst rendező, filmjének, ott a helye A bőr tűkre című Philip Ridley-film és a holland Alex van Warmerdam bravúrdarabja, az 1994-es Titanic Fesztiválon bemutatott Északiak mellett, az elsőnél kevésbé lidérces, a másiknál kevésbé groteszk, a kettő között tehát, és a földhöz közelebb.
Négy film az utóbbi évek terméséből természetesen nem nyújthat igazán átfogó képet a kortárs norvég moziról, de valami azért látszik. A jéghegy csúcsa. És az kifejezetten impozáns.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/11 24-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1682 |
