Csejdy András
Az idén ötödször rendezték meg Budapest egyetlen, nemzetek közötti filmfesztiválját. A műveket elválasztó fekete-fehér vizuális viskopf végén egy homokba ágyazott, szemtelen, sejtelmes csecsemőarc meredt ránk. Figyelt. Figyeltünk.
Nemrég publikált címlapsztorijában a Newsweek a globális generációval foglalkozott, a magukkal valamit kezdeni akaró kozmopolita pályakezdőknek adott tippeket arról, hol érdemes hozzáfogniuk az önmegvalósításhoz. Az „olcsó, kulturált, munkalehetőségekben bővelkedő” Budapestünket melegen ajánlotta a szerkesztőség. Figyelve a jegypénztár előtt sorakozókat, valamint az egyik vetítésről másik helyszínre igyekvő sietős társaságokat, érteni lehetett, hogy miért. Ennek már semmi köze sincs a turistacsapásokon végigterelt nyugatiak szájtáti csodálkozásához, hogy jé, milyen fényesek a kirakatok, mennyire festői fekvésű ez a Duna-szabta metropolisz és eukonform a szolgáltatások nagyja, nem – ez a normális ügymenet, a hétköznapi rutinműködés, a hosszúkás, lassacska uborkaszezon utáni, hagyományos kerékvágás, amikor néhány napra úgy érezhetni, életünk tere élhető hely.
Nekünk legyen mondva
Az ezredforduló előtti célegyenesben már világosan látszik, hogy a globális kultúrát a vizualitás uralja az elektronikus világháló létrejöttével és használatával provokáltan is. A nyomtatott szövegek, zenék és festmények, a tiszta műfajok és hagyományos művészeti megnyilvánulási formák akkor és csak akkor képesek eljutni a szélesen terebélyes tömeghez, ha hatékony égi közvetítő csatornákon emészthetővé dolgozzák fel azokat, ha a dobozon keresztül juttatják célba az információt, ha mozgóképes formában beszélik el a történeteket, ha klipet faragnak a slágeresélyes számokból, ha háziasszonyoknak és házmestereknek célzott talkshowkban javallnak elolvasandó köteteket.
Ebben az átmeneti, kakofón, nyitott, befogadó és informatív normarendszerben a klasszikus értelemben vett filmművészetnek a legjobbak az esélyei a fennmaradásra. Hiába ömlik ránk szelektálatlanul a kép a szobánkban, hiába szállítják ingyen házhoz a kölcsönkazettát a tékából, a mozi tartja magát: a high-tech cineplex visszahozta a legfiatalabb művészeti ág vonzerejét, töretlen a varázs, piri a parádé, a mozgóképben elbeszélt történetek, mesék és életek száz éve húzzák a zsöllyébe az embereket. Ezért trend a tendencia, ezért hogy prosperáló ipar üzemel a vászonra írt alkotások körül, ez az oka annak, hogy ambiciózus kiskamaszok és vizuálveteránok kamerával a kezükben próbálják képben megfogalmazni vízióikat.
A Titanic Fesztivál „Hullámtörők” blokkjában olyan alkotásokat láthattunk az idén, amelyeknek megvan az esélyük arra, hogy a közeli jövőben hivatkozási alapul szolgáljanak: a korábban feltűnt és mostanra igazolt reménységek, illetve teljesen ismeretlen kezdők filmjei azt bizonyítják, hogy a Benelux-államoktól Távol-Keletig, Oroszországtól Kanadáig évről évre születnek kategorizálhatatlan, remek művek.
Egy szektáns elmeháborodott parancsára ideggázzal kivégeznek egy csomó munkába igyekvőt a metróban. A császár megköveti a birodalma által történelmileg elnyomott népeket és államalakulatokat. A világ nagyvárosainak nevezetességei digitális-fényképezőgépek lemezein és videókamerák kazettáin kerül egy szigetország funkcionális otthonaiba. Természetesen Japánról van szó, a távolból nehezen értelmezhető, amerikanizált, de egzotikus, posztkapitalista, de társadalmi szokásait tekintve feudál-tradicionális országról és alapvetően erőszakos kultúráról, amelyről kevés tapasztalattal bírunk.
Takeshi Kitano A srácok visszatérnek című filmje is két tinédzser felnőtté válásának és félresiklásának meséje. A kiscsibészek a kilátástalan generáció tipikus figurái, akik eldönthetik, keményen végiggürizik a kiszabottat, és uniformizált, hivatali alkalmazottak lesznek, vagy kimaradnak és máshol keresik a boldogulást. Masaru és Shinji az iskola rémei, áttombolják a gimnáziumi éveket, terrorizálják társaikat, leveszik pénzre a gyengébbeket, felgyújtják tanáruk frissen dukkózott kocsiját, és a meghökkentően toleráns és gondoskodó oktatási intézmény csak azért nem szabadul meg tőlük, mert a testület pontosan tudja, ha kirúgják a laza bliccelőket, biztosan bűnöző lesz belőlük. Részben tévednek. Amikor a srácoknak ellátja a baját egy áldozatuk által felbérelt boxoló, beiratkoznak egy sportklubba, hogy elégtételt vegyenek az őket ért sérelemért, és minimum betlizzenek a keményfiúval. A sértett értelmi szerzőről, Masaruról hamar kiderül, hogy tehetségtelen pancser, így ő valóban a jakuza közkatonája lesz, samesz a ranglétra alján, a főnök Marlboróért rohangáló, alázatos szolgája. Shinjiből tehetséges, bajnokesélyes harcos válik, aki keményen küzd a ringben, és már-már embert faragnak belőle a tornacipőszagban, a párhuzamos karrierutak azonban kettétörnek: a gyorsan felkapaszkodó maffiózóval túlszalad a ló, nincsen benne alázat, kiveti magából a hierarchikus struktúra, jó, hogy életben marad. A magabizonytalan, példakép nélküli ökölvívó is gyengének bizonyul, egy lecsúszott, fausti spori kitartó csábításának engedve inni kezd, zabál és kényszerhány, tablettákkal gyűri le fölösleges kilóit a mérkőzések előtti hajrában, fogy az akarat, csökken a képesség, vásik a készség, a finisben leereszt és vereséget szenved. A cselekmény fő szálai mellett pedig azt látjuk, hogy az üres és céltalan nemzedék tagjai közül senki nem fut be, az eminens jófiúból fegyelmezett kispolgár lesz, és tíz éve reménytelenül, kitartóan kér randevút a törzshely pultjánál dolgozó lánytól. A ki-becsengetések között próbálkozó komikus-kamaszduó profiként vákumüres terem előtt adja elő önironikus, életrajzi számait. A főszereplők pedig ugyanúgy bringáznak az iskolaudvaron, mint diákkorukban. Kerekeznek, körbe-körbe az utolsó elvetemültek, így gondolnak magukra, nincsen utánuk jövő, nincs utánpótlás, azt viszont nem látják, hogy a régi osztályterem ablakából egy fiatal kölyök vonzódva és irigykedve bámul rájuk, mint az ő idejükben ugyanonnan valaki más. Masaruval és Shinjivel már minden megtörtént. Még nem töltötték be a harmincat. Japánok és sokan vannak.
Benelux brutál
Alex van Warmerdam egy női ruha kálváriáján keresztül ismertet meg bennünket lesújtó, morbid olvasatával a kortárs Hollandiáról. Ebben az etűdsorozatban van minden, mint a búcsúban: egy divattervező gigantikus, tarka disznajával kúratja alkalmi modellmacáit, egy pervertált vonatkalauz kilométerekig követi az inkriminált konfekciódarab viselőjét, egy mázsán felüli mamma karonülő csecsemőjével és egy duplacsövű mordállyal tartja sakkban a púderbíder-rózsaszín otthonában üzekedő ismeretleneket, egy hajléktalan öregasszony füstmérgezésben meghal föld alatti odújában, mert kedvese vizes fával próbál melegséget lopni a téli zimankóba, egy langaléta, egyenruhás, gimnazista lány száz guldenért smárol az egyedül maradt, protkós csövessel, de csak ha előbb kimossa a lepedéket a szájából a park kútjánál, a fixált, háborodott jegyellenőr pedig késsel esik a vászonnak egy képtárban, mert a szóban forgó ruha a rendező/főszereplő/forgatókönyvíró jóvoltából a sztori egy pontján megihlet egy festőt... Agyrém agyrémképet követ, visszafogottan cinikus, nyugodt és belátó jelenetfüzért látunk abszurdisztánból, az irónia groteszkbe hajlik, az ügyesen egymáshoz passzintott kisepizódokban kirajzolódik egy melankolikus ország komplex képe. Derűs, szomorú, profi és letaglózó munka A ruha, így, ilyen ellentmondásosan, amint egy szexuális vágyakat ébresztő, indulatokat gerjesztő színes anyagmintát képes a szimbólum-tartományba emelni. Ez a mozi iskolapéldája annak, hogyan lehet napjainkban szellemesen és fanyar humorral beszélni akut társadalmi és állandó emberi kérdésekről, erőszakról, szenvedélyről, kiszolgáltatottságról, öregedésről. Tehetség kérdése.
Ígéret, szép szó. A zöldhatáron szabad világba érkező, gazdasági menekült feketemunkások irgalmatlan körülményeit hajóderéknyi szociomozi dolgozta már föl. A halál előtti pillanatokban agonizálónak tett fogadalom agyonhasznált, csontcsupasz klisé, eredeti alkalmazása szinte reménytelen feladat. Ehhez képest a belga testvérpár Jean-Pierre és Luc Dardenne Az ígéret című, fesztiválnyitó filmje újra és megint bebizonyította, hogy nincs kerülendő téma, bármilyen helyzet kibontása a szituáltságon, a felvett nézőponton és az alkotók érzékenységén múlik – a független, nem kereskedelmi filmkészítés alapvetően magatartást jelent. Ennek a munkának a közege a jóléti, kiegyensúlyozott polgári életek tőszomszédságában, a kertek alatt és a sikátorok mélyén fellelhető nyomor, a szenvedés puszta és pőre világa, a társadalmon kívül rekedteké, amelyről a jóllakott többség hajlamos nem tudomást venni. Ha ez a film csupán pontosan elbeszélt, párhuzamos szenvedéstörténetekből állna, ha nem lenne több egy tehetségesen koreografált, alázatos dokumentarista szemlélettel és eseményközeli kameramozgással kivitelezett tereptanulmánynál, már akkor is megrázó élményben lenne részünk a mikropszichotikus belga, de nyugodtan mondhatjuk: összeurópai állapotok miatt. Az ígéret földjén játszódó történet azonban jóval több ennél, mert megrázó emberi kapcsolatok alakulását vizsgálja a szarszagú menedéklepuban. Van egy angyali szőke kiskölyök, Igor, imádja az apja, Roger, a kétszemélyes embercsempész és munkaerőlízing vállalkozás irányítója. A fiúcska szakmányban hamisít okiratot, hajt be lakbért, tárgyal gyanús elemekkel, nagyfiú, a világ legtermészetesebb módján profi tál mások nyomorából, miközben legszívesebben gokartot épít a haverjaival, és ha egyedül van, infantilisen ökörködik, javító festékkel fehéríti sárgás metszőfogait, és vetkőző nőket kukkot az átmeneti kényszerszálláson. Sőt, eljön egy pont, amikor kezébe kell vennie az irányítást, fellázad, és megmenti a halott fekete segédmunkás özvegyét attól, hogy Roger Kölnben prostituáltnak adja el. Az ígéretben persze sem mi nem fekete, pláne nem fehér, a becketti realitást bonyolult, másodlagos erők és tudattalan elfojtások működtetik. Az egyik jelenetben Roger kis híján agyon veri imádott gyermekét, mert pénzt adott a fekete asszonynak, aki napok óta hiába várta hiányzó urát, hazudott tehát neki, és ezáltal megszegte a bűnközösség alapnormáját. A húsos, szemüveges benga bunkó ököllel dolgozza bele a parkettába ezt a Köves Dinire emlékeztető vallon kis Valentinót, az operatőr együtt hempereg a dulakodókkal, tapintható a fájdalom, kétségbeesés és rettenet, tisztára, mint az életben, csakhogy ott nincsen kamera, tehát színészi alakítást látunk, a fizikai erőszak és testi brutalitás olyan meg nyilvánulását, amelyhez foghatót azok sem igen produkálnak a vásznon, akiknek pedig ez a védjegyük. Aztán kitisztul az elme, Roger szuszogva kászálódik le zokogó, megrettent fiáról, ölelgeti, csiklandozza, majd folytatja karján a tetoválást, és biztatja, itt az ideje, hogy nőkkel kezdjen. Az a szenvtelenül valószerű jelenet sem tűnik túlzottnak vagy keresettnek, amikor a szökésben lévő fekete asszony hátára kötött babájával lehajol a rakpart kockakövén, hogy valami kósza kócdarabbal kiváltsa szakadt cipőfűzőjét, matat a földön, a hídról jópofa helyiek levizelik, majd két Harley-s bunkó szétmotorozza a motyóját. Ennyi megaláztatást belesűríteni egyetlen percbe mestermunka, mégsem tragikus a záró akkord: sok ilyen szemét van az országodban, mint Roger, jelenti ki tárgyilagosan Igornak a csuromhúgy nő, miközben törölgeti szopós kisfia arcát, majd folytatják az útjukat, mintha mi sem történt volna.
Tűréshatár
Abel Ferrara Mocskos zsaruját véletlenül láttam hajnalban egy portugál halászfaluban a nászutamon. A másik szobában aludt a feleségem, benne a gyerekem, szoktam az adottságot, készültem az eljövendőre, és rettenetesen depressziós lettem azon a virágmintás kanapén. Aztán azzal sikerült megnyugtatnom magam, hogy amit látok, csak film, a fantázia brutális szüleménye, Keitel színművész, New York meg állati messze van. És tényleg, közben pedig dehogy. Mindenesetre azóta Ferrara kedvenceim egyike, utolsó előtti itthoni bemutatóját, A temetést is zseniális zsánerújításnak találtam, ezért jelentett vaskos csalódást a Filmszakadás (The Blackout). Mert hiába vezeti a színészeit továbbra is úgy, mint kevesen – képes volt például perfekt alakításra szorítani Claudia Barbie Schiffert, el tudta feledtetni Matthew Modine-nal, amit Stone tanított neki a Madárkában, aki ezért gyomoridegesítően hozza a kokainista, alkoholista filmsztárt, és jó érzékkel szabad kezet adott a snuff-videós klubtulajdonost játszó Dennis Hoppernek –, ha problematikus a koncepció, ha alapvető baj van a suta, rojtosra csépelt, amnéziás, titokfelfejtő, traumaoldó történettel és a didaktikus, moralizáló elmondanivalóval. Azt viszont meg kell hagyni, egy francia sztár minden jenki produkció javára válik, és amilyen erotikusan beszéli a tetovált, dekadens femme fatale Béatrice Dalle az angol nyelvet, az már majdnem elviszi ezt a másfél órára kinyújtott, videóroncsolt, álominzertált szenvelgést.
Valljunk színt: az amerikai mozi maffia-történetei szinte kivétel nélkül kedvesek az én szívemnek, mert egy olyan Újvilágba menekített és ott meggyökeresedett tradícióban bonyolítják a cselekményt, amely meghatározza a hozzá kapcsolódó és benne létező emberek életének minden szegmensét, strukturálja az eszmerendszert, a beszéd- és viselkedésmódot, amely nagy, kerek és egész. Mike Newell első nagyjátékfilmje, a Fedőneve: Donnie Brasco (Donnie Brasco) újdonságot hoz ebbe a tematizált műfajba, mert lemond a nagymenők és keresztapák Vezúvmagas szférájának bemutatásától, helyette pedig szemmagasban vizsgálja a közkatonák regimentjének húsvér valóságát. A pitibb stiklikben utazó, lojális közalkalmazott, Lefty (Al Pacino) és a rajta keresztül a szervezetbe beépülő Pistone FBI-ügynök (Johnny Depp) kapcsolata ment’ a gengsztermitológia minden sallangjától: két felnőtt ember között alakul ki komoly, tétesélyes férfibarátság ebben a pszichológiailag elhihetően motivált, anyag- és terepismeretből meggyőző történetben. Még a Hollywoodban kötelezően túlhajtott, érzelemfokozónak szánt zenei aláfestések sem csorbítják az igazi, tehát ritka moziélményt. Hamarosan bemutató.
Ilyen a Peter Cattaneo rendezte Alul semmi (The Full Monty) című fergeteges brit tragikomédia is, szintén hamarosan látható a jobb filmszínházakban. A Chippendale nyugati dolog, az erotikus táncot lejtő, csoportos fiúsztriptíz azonban odaát nem a kielégítetlen vagy/és unatkozó tehetős hölgyek pajzán időtöltése: a szexuális forradalmon túl, az amerikai puritanizmuson innen, osztályhovatartozásra való tekintet nélkül járnak zártkörű rendezvényekre a lányok-asszonyok, füttyögetnek, kipirosodott arccal nógatják a dákóhimbáló muszklitáncoltatókat, hogy még és így tovább, gyerünk, mindent bele. És ez így fair: a gogóbárok mellett paralel folyik az elszabadult, felhevült macsómustra, a csajok imádják, a srácok kitesznek magukért, mindenki jól jár. Ez adja az ötletet néhány sheffieldi munkanélküli csőringernek, hogy próbálják ki magukat a színpadon. Kövérek, görbék, seték, suták, csetlenek, botladoznak, az egyik termetes szerszámmal rendelkezik, a másiknak sosem áll föl, valamelyikük szégyenlős és a szemek kereszttüzében azonnal merev lesz, a negyedik gönceivel együtt vetkőzi le szorongásalt és vállalja el a rátarti, hím bagázsban, hogy meleg. Ez a film azért jó, mert úgy vált stílusárnyalatok és hangütések között, úgy csúszik át melodrámából szentimentálisba, sötét tónusból harsányan kontrasztosba, hogy egyszer felhős lesz a tekinteted, majd zsíros garattal röhögsz, megcsinálja benned a helyet a szeretetnek, mégis kritikusan állsz egy-egy félrejátszott jelenethez. A börtönviselt, kisfiától eltiltott apa, a felesége elől állástalanságát fél éve titkoló acélipari menedzser, a szuicid látens homoszexuális, a bulimiás felszarvazott férj, az őszbe hajló, szikár fekete, akinek már kiment a bugi a lábából, bő humorral adagolja be nekünk ezt a kedves lumpenmesét. És fityiszt mutat Amerikának, és a helyiértékén használja a diszkókorszak ikonikus slájmsikereit... Csak azt a gyereket, azt lehetne feledni. Azt hittem, hogy a hozzá fogható, tenyérbemászó fiúcska házi nevelés, magyar televíziós találmány, Nem – az Alul semmiben ott a hasonmása. Ez persze mellékes, mert a mozi a hibáival együtt is teljesen rendben van. Igaz, időtlen idők óta nem láttam rossz angol filmet.
A mostanra nemzetközileg jegyzett és elismert, kanadás örmény Atom Egoyant a Titanic fedezte fel Magyarországnak, természetes hát, hogy legújabb munkája, az Eljövendő szép napok (The Sweet Hereafter) is bekerült a „Hullámtörők” blokkjába. A Fargo magasában lynchi csudabogarakkal benépesített sztori egy tragédia sújtotta, átkozott kisközösség hűvös, perverz, agyonnyomott világáról szól: egy rámenős ügyvéd, maga is szenvedő apa, az igazság antagonisztikus bajnokaként és busás javadalom reményében vájkál gyászoló szülők varratlan sebeiben a helyi iskolabuszt ért szerencsétlenség után. Sorra veszi rá az érintetteket, hogy fogadják föl, pereljék be az útépítőket vagy a busz üzemeltetőjét, mert véletlenek nincsenek, a gyerekeket imádó sofőrnő biztosan nem hibáztatható, a felelősöket tehát máshol kell keresni. Aztán jelenetről jelenetre bontakozik ki a fagyos belterjes világ minden aprólékos részletborzalma, defektes, makogó mozgássérülttel, vérfertőző apukával, értelmi fogyatékos kisfiú fehérmájú mamájával népesedik be a vászon, mindenki hazudik, mindenki csúsztat. Klasszikus görög toposzok keverednek festői reneszánsz képekkel, a modern kor narratívája kísértetiesen és repetitíven felesel egy horrorisztikus középkori német mesére. A fájdalmat készpénzre váltani kész, mérgedő helyzetből egy tolószékbe rokkant gyönyörű kislány találja meg a kiutat: dönt és hazudik, emberségből, méltóságból, morálból leiskolázza a roppant felnőtteket.
Ha az Egoyan-primőr hagyott némi hiányérzetet maga után, John Sayles Lone Starja ezekből a fogyatékosságokból állt össze felemás egésszé. A motívumgazdag, koloratúr texasi-mexikói miliőben játszódó történet jelen ideje ott és most van, de a bő lére eresztett, magabiztosan hömpölygő sztori szűkebben három nemzedék együttélését, tágabban másfél évszázad történelmét beszéli el. Színes az ismeretterjesztés, korrekt az üzenet, az amerikai moziban szokványos naturalista epikai fordulatokkal zsúfolt, középfajú film ez, komikus flashback technikával, amatőr színészi megoldásokkal, zenei aláfestéssel hangsúlyozott fájdalommal. Amikor a vége főcím előtti zárójelenetben a vérfertőző féltestvérek örök szerelmet fogadnak egymásnak, a nézőtéren többen kuncogni kezdtek.
A Titanic Fesztivál a „Magyar filmfedélzet” szekcióban egyelőre jelzésértékűen bemutatott három vágószobafriss hazai alkotást (Enyedi, Jeles, Mispál), ami középtávon alternatívát jelenthet az egyre jelentéktelenebb hivatalos szemléhez képest. Szerepelt továbbá a kínálatban egy kortárs norvég blokk, a „Szemrevaló fülbevaló”-ba a művészileg értékelhető zenei videóklipekből válogattak a szervezők, és izgalmas, műfajközi, alapvetően dokumentarista kísérleteket vetítettek „A negatív hősei – filmdokk” szekcióban.
Kőből leves
Minden fesztiválok leglátogatottabb előadásai az amerikai független bemutatók. Olyan hívőszó lett ez a szóösszetétel a gigabüdzsés, rekorddöntögető, kasszacentrikus mainstream tükrében, amelyre özönlik a nép. Mióta a Sundance-ből márka lett és a nagy stúdiók Park Cityben vadásszák a jövő Tarantinóit, különösen nehéz meghatározni, mi és mitől számít függetlennek. Budapestre a kanadai Alliance-istállóból érkezett öt tekercs. Ira Sachs Deltájában (The Delta) egy testét felfedező, sodródó, biszex középiskolás és egy félig vietnami, félig fekete bevándorló hímringyó akad egymás útjába. A deviancára kihegyezett, botránykereső, harsány marginálisok bevett gyakorlatával szemben ez a történet sejtelmesen, ha lehet ilyet mondani, vontatott európaisággal van elbeszélve. A memphisi fiú a tettek embere: nem gondolkozik, cselekszik, és mindig azt teszi, amihez éppen kedve támad. Orálisan elégít ki ismeretleneket a húspiacon, majd bulizni megy a csajával, és ez számára csöppet sem traumatikus vagy szégyenletes. Bizonytalansága nem manírból fakad, hanem őszinte kétségből, tökéletes azonossághiányból. Hal Salwen Övé és övéje parádés, profi komédia, a kozmafekete humor tárgya egy levágott kisujj, amely kézről kézre vándorol, nyomában a humorérzékét egyre inkább elvesztő gazdájával. A helyszín a Shop Stopból ismert New Jersey, a tévében Hillary Clinton egész nap férje ura kampányához tarhál pénzt és személyes példaképével, Rooseveltnével szólva teáskannához hasonlítja a nőket, és a morbid karikatúrában mindenki nevetségessé válik, bankrabló, családi barát, az FBI egésze. A Csont és bőr Ewerett Lewis bátor és igényes munkája állástalan Los Angeles-i színészekről szól, akik megélhetésért gazdag férfiak és nők szexuális fantáziáit elégítik ki, kívánságra rendőrnek öltöznek és fényes nappal duzzadtra gumibotozzák az S & M-kedvelő puffatag katonatisztet, hajlandóak és kaphatóak a legextrémebb óhajok teljesítésére, vásárra viszik a bőrüket, és hiába áhítoznak valódi szerepekre, a virtuális napi prakszisban egyszer s mindenkorra felborul a lelki háztartásuk. A kísérletező rendező dramaturgialag indokolt helyeken él a technika adta lehetőségekkel, tragikus végkimenetelű filmje a válogatás egyik legerősebb darabja.
Hogy miből lesz kultusz, beavatottak hivatkozási alapja, referencia és viszonyitási pont, előre meg nem jósolható. Kultot farag a média, kultra éhes a közönség, a kult-státusz az alkotók vágyának netovábbja. A „Túl kusza kultusza” blokkba egymástól térben és időben távol keletkezett művekből szelektáltak vállaltan önkényesen a fesztivál munkatársai. A Tetsuo I. és II. (Tsukamoto Shinya) című japán indusztriál-fetisiszta szürreális vízióknak semmi közük például a két csóró londoni színész életformáját bemutató, zseniálisan dialogizált, hatvankilencben játszódó kamaradarabhoz (Whitnail és én; Whitnail and I – Bruce Robinson), és nehezen található bármilyen hasonlóság közöttük, és a húszas évei elején járó, észak-ír Enda Hughes Eliminátor című, nyolcezer fontból forgatott, invenciózus trash/B-movie paródiája között. Ezekben a filmekben csupán annyi a közös, hogy az eredetiségre szomjas, rétegízlésű nézők körében hangos tetszést arattak, és így bekerültek a nemzetközi fesztiválforgalomba.
Hogy John McNaughton alkotása, a Henry: egy sorozatgyilkos portéja miért vált a Hollywood által sematizált pszicho-thrillerek előképévé, már könnyen értelmezhető, ebben a sokkírozó 1986-os tanulmányban ugyanis a rendező először dolgozta fel egy veszedelmes, beteg elme működését, döbbenetes erővel. Hátborzongató szembesülni azzal, hogy egy zakkant psziché számára milyen jelentéktelen, csipcsup, értéktelen dolog az emberélet, hogy micsoda démonok űzik és hajtják egyik spontán, hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosságtól a mérnöki precizitással eltervelt kivégzésekig ezt a súlyosan defektes terminátort. Ehhez a gyomorrúgáshoz képest smafu, hogy a legendás és ellentmondásos Bárányok hallgatnak közben megizzadt a tenyerünk. Mióta láttam a Henryt, kulcsra zárom a lakást.
A Titanic Fesztivál bemutatóin, tisztelet a szabályt erősítő kivételeknek, elvétve lehetett látni a vetítőhomályban magyar filmkészítőket, kritikusokat, producereket és forgalmazókat: a filmgyári holdudvar, a mozgókép közeli szakmaiak közül néhányan egész estéken át támogatták a büfépultot. Ameddig tartja magát minálunk ez a pökhendi provincializmus, ne csodálkozzunk a hazai termékek színvonalán.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/11 20-24. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1681 |
