Schubert Gusztáv
Új polgárháború az Egyesült Államokban, forgószéllel elszálló kisváros, ámokfutó konfuciánus a mai Pekingből, a másolóműhelyekből néha meglepő filmek is kikerülnek.
Ritka kegyelmi pillanat, mikor egy filmfesztivál szinte maga is műalkotássá válva, a véletlenszerűen sorjázó filmekkel a kor szellemét tudja megidézni. Olykor filmek sokaságán suhan át egyazon gondolat, a korérzés benne van a levegőben. Ha azonban a rejtőzködő szellem egyetlen filmben sem libbenti meg fátylait, biztosan elmarad a csoda. Kiművelt rendező és kritikus ilyenkor körmönfontan arról értekezik, hogy épp a korszellem hiánya, a kor szelleme. Igaza van, csakhát unásig ismerjük már ezt az ügyes oldalvágást, húsz-harminc év után a bravúr berozsdált, kicsorbult. A kor olykor nem tudja, mit akar. A zseni „semmiből teremt világokat”, segíthetne neki. Nem segít. A századvég átlagfilmesében a zsenialitás a visszájára fordul, a sokszínű világot varázsolja semmivé, szemrebbenés nélkül képes leforgatni az utánzat utánzatának utánzatát. Az „igazság pillanata” volt, amikor a papa mozijának nagyotmondó történetei után Az édes élet, a Kifulladásig vagy Az éjszaka a romantika halálát regisztrálta. Nincsenek többé hősök, nincsenek célok, nincsenek történetek! Fellinitől, Godard-tól ez riadóként hangzott, felhívás volt forradalomra, a mai filmekben már nem az, a százszor elismételt igazságból hazugság lesz. Godard, vagy akár a kommerszebb Arthur Penn is Cervantes módjára hangszerelte művészetté a ponyvatörténetet, az epigonok műveiben már hátramenetben pörög a roadmovie. Anno a gengszterekből lettek lázadók, ma a lázadókból lesznek kisstílű gengszterek. Talán csak Elvis királynak van annyi duplikátja, amennyi Bonnie és Clyde repeszt a filmvásznakon. Szívszerelmünkkel végigrabolni Amerikát, ma már nem diadalmenet, hanem leépülés, a True Romance pedzegette, Jon Jost a Keretbe feszítve prosztó gengszterpórjával telibetalálta. Ehhez képest az elsőfilmes Bob Gosse úgy forgat le egy újabb romantikus Bonnie-variánst (Niagara, Niagara), mintha mi sem történt volna. Egyedüli újdonság: a hősnő (Robin Tunney) Tourette-szindrómától szenved (mulatságos fintorok, kényszeresen ismételt mozdulatok, váratlan dührohamok), ennyi patográfiai adalékanyag elegendő is volt a legjobb női alakítás díjához, és a közönség rokonszenvéhez.
Szegények mozija
A legjobb fényképezés díját elnyerő Ossos szintén a közhely természetrajzához adott elrettentő példát. Pedro Costa filmjének hősei Lisszabonban a sötét iróniával „Afrika csillagának” keresztelt nyomornegyed lakói. A sors (vagy inkább, ahogy mindvégig gyanakszunk, a rendező) mindentől megfosztotta őket, az önfenntartás képességétől, a beszédtől, az érzelmektől, úgy járnak-kelnek némán és rezzenéstelen arccal Lisszabon rondabugyraiban, mint a Bresson-színészek. A nyomor, ha nem tudnánk tapasztalatból, tudhatjuk Tarr vagy Jeles filmjeiből, nem áll meg a test tönkretételénél, szellemet, érzelmet roncsol jóvátehetetlenül. Olyan is előadódhat, hogy valakit a létharc végképp kiéget. Hogy miképpen, sokkoló filmtéma lehet, akarattalan bábokkal azonban nem tudunk mit kezdeni. A film rokonszenv helyett gyűlöletet ébreszt, aki meg sem próbál talpra állni, annak miért, hogyan segítsek? A neorealista még tudta, miről és kinek beszél. A Biciklitolvajokban a nyomor tűrhetetlen, egy embert térdepeltet a porba, egy jellemet aláz meg, az Ossosban amelyben sokkal nagyobb dózist kapunk a szegénységből, paradox módon, tűrhető. Nem a mi ügyünk többé, embereké. Nem minket sújt, a bádogvárost más faj lakja.
Alienek. Mutánsok. Gombolyítja tovább a szálat a Gummo. Xenia, Ohio. A térképen nem található amerikai kisváros. Nem mintha merőben kiagyalt lenne, hanem mert ez a jövő. Már ha minden jól megy, és a romlás nem áll meg. A Kids forgatókönyvével hírhedetté lett Harmony Korine filmje sokakat felbőszített, „túlmegy a jóízlés határain, Amerika nem ilyen”. Mintha a próféciának az árnyalt, pártsemleges fogalmazás, és nem a túlzás lenne a leghatásosabb fegyvere. Xeniát („idegent”) tizenéves szörnyek lakják, New York kölykei hozzájuk képest ministránsfiúk és kóristalányok. Halálfejes biciklin száguldozó macskanyüvők, debilek, pederaszta törpék, szkanderező szeszkazánok, belőlük áll össze a helyi aranyifjúság. Ha olykor felnőtt mutatkozik, biztos hogy féleszű (mint az ötödik Marx-testvérre, Gummóra hasonlító macskagyilkos kisfiú mamája), pedofil vagy kurvahajcsár. Xenia kölykei jól elvannak felnőttek nélkül, élnek, mint hal a vízben, ugrálnak, mint nyuszi a fűben, az élet itt csupa móka, lehet játszadozni a szeméttelepen, száguldó autókra hugyozni a sztráda hídjáról, cirmosra vadászni (darabját egy dollárért veszi meg a hentes), bemászni a dilinyós Miss Piggy ágyába, akit a papája árul, szadizni a kistestvért vagy a szomszéd macskáját, ha nincs kéznél hús-vér lélek, a tárgyak is megteszik, egy lidérces jelenetben a sörbebódult kompánia egy ártatlan széknek tépi ki a lábalt. Csúfak és gonoszok? Fel sem merül bennük: szegény nagyin is segítenek, lekapcsolják a lélegeztetőgépről, ne szenvedjen már annyit. S hogy ne végezzenek félmunkát, a kis Gummo flóberével talpon lövi. Minden rendben, a nagymama meg se rezzen. Az a nagyközeli a nagyi lábujja alól kikandikáló borsószemnyi ólomgolyóról még helyet kaphat a filmtörténetekben. Szóval jó lesz odaát Xeniában. Hogy lehet odajutni? Hát ahogy amerikai rémmesében szokás, ahogy Dorothy Ózhoz keveredett, tornádó szárnyán. A film elején és végén dokumentumképeket látunk a nagy-nagy forgószélről, mely elsodorta Xenia házait és családjait, kutyákat aggatott az antennákra, kislányokat röpített a magasba.
A leendő harmadik világbeli Amerika a színhelye a mostra legmulatságosabb filmjének is. Már amennyiben egy swifti szatírán mulatni lehet. A második amerikai polgárháború sajnos csak alapötletében méltó a keserű elődhöz, Joe Dante stiláris ereje kevés egy remekműhöz. A nagy ötlet, hogy a második polgárháború nem észak és dél, hanem az amerikai népek csatája lesz, egyfajta balkáni háború, mindenki harca mindenki ellen. Valamikor a közeli jövőben India atombombát dob Pakisztánra, az árvákat rögvest Boeingek röpítik a jóságos Amerikába. Idaho kormányzója azonban kevésbé segítőkész, nem hajlandó beengedni államába a menekülteket, nem akar muzulmán lenni, ahogy spanyollá lett Kalifornia. A Fehér Ház nem tűrheti a packázást, 67 és fél órás ultimátumot intéz Farley szenátorhoz, engedje be a pakisztáni gyerekeket. (A 72 órás határidő a legkedveltebb szappanopera adásidejével ütközne.) Ez a röpke idő elengedő a médiának, hogy rémhíreivel és féligazságaival a polgárháború szélére sodorja Amerikát. Rhode Island kínai míniállam lesz, Los Angeles spanyol köztársaság, Texas visszatér Mexikóhoz, Dél-Dakotában a sziúk fognak fegyvert. Idaho határain pedig farkasszemet néz egymással a helyi Nemzeti Gárda és a szövetségi hadsereg. Eközben az Ovális Teremben még mindig arról értekeznek, milyen hatással lehet mindez a jövő évi elnökválasztásra, a NewsNet vezérkara pedig azon tanakodik, nem rettenti-e el a texasi rebellió híre a spanyol hirdetőket. A végén minden jóra fordulna, a kormányzó megtudva, hogy kreol szeretője gyereket vár („Juan Pablo Farley lesz a neve” – ábrándozik a Boise-i kapitólium párkányán állva), visszavonja rendeletét. De addigra már dörögnek a fegyverek, egymást lövik a szövetségi hadseregben spanyolok és írek. A Fehér Házban félreértették az üzenetet, a successiont secessionnak hallotta valaki. Amerika sorsa persze csak a szatírában múlhat egyetlen magánhanzón, pipogya elnökön, a friss hírekért az igazságot sutba vágó híradósokon. Még a bevándorlási törvényeken sem túl sok. Amerika ma is olvasztótégely lehetne, ha még fűtené az a szabadságvágy és tettrekészség, ami angolokból, írekből, németekből, oroszokból, zsidókból, feketékből, magyarokból, svédekből egynyelvű nemzetet csinált. Gummo népébe, a „fehér szemétbe” senki sem fog beleszeretni.
Apák és fiúk
Honnan jön Gummo? Az erőszak, a barbárság több film szerint is, atyáról fiúra száll. Paul Schrader kisvárosi seriffjének (Nick Nolte) egész élete a kötekedő-vedelő apaállattal való küzdelemben telik. Nem is az a dráma, hogy végül apagyilkosságba kergetik sérelmei, hanem hogy minden ellenkezése ellenére apja kiköpött mása lesz, gyermeke sorsába belerontó iszákos barom. Amerika titkos tragédiáját látjuk – kommentálja a Balvégzetet Schrader. Meglehet, de sem a történet, sem a színészek nem győznek meg erről.
Pavel Csuhraj Tolvaja hihetőbb variáns. Valahol a Szovjetunióban járunk, az ötvenes évek legelején. A hatéves Sanya városról városra vándorol anyjával, apja odaveszett a háborúban. A vonaton találkoznak egy jóvágású, energikus katonatiszttel, aki a család megmentőjének ígérkezik. Toljanról azonban idővel kiderül, hogy hétpróbás tolvaj. A kisfiú így is kapaszkodna belé, különösen miután anyja meghal. A férfinak azonban csak az asszony kellett, a gyerek csak teher, nem keresi meg, miután kiszabadul a börtönből. A véletlen azonban újra egymáshoz sodorja őket, és a fiú bosszút áll. Hiteles színészek, gyűlölet és szeretet éles fényű cserepei, gondosan kimunkált környezetrajz, mégis az utolsó jelenetig úgy érezzük, a Tolvaj világa mögöttünk van. Akkor nagyot lódul velünk a történet, Sanyát meglett férfiként látjuk viszont, katonáknak parancsol valahol a kaukázusi vérzivatarban. Az árvák nemzedéke hazatalált.
Apáról fiúra száll a történelem. Sőt ükapáról nagyapára. A skót Gillies MacKinnon a Félholt lelkekben a század ősbűnéig, az első világháborúig vezeti vissza a konfliktust, amikor Ábrahám kését – mint a film egyik főhőse, Wilfred Owen, a Somme-nál elesett fiatal költő írja – isten szava sem állíthatta meg, az apák nemzedéke önként, bornírt büszkeséggel áldozta fel fiait a vérmezőkön.
A történelem találékonyabb persze, semhogy megelégedne apák és fiúk vérbosszúival. Az év legnagyobb vihart kavaró olasz filmje (Renzo Martinelli: Porzus) a politikai fanatizmus szintén kiirthatatlan veszedelmét idézi fel egy második világháborús mészárlás igaz történetét rekonstruálva. Fasizmusról, árulásról, ellenállásról őszinte olasz filmek sokasága készült a Róma nyílt várostól a Szent Lőrinc éjszakájáig, de arról beszélni, hogy az ellenállás maga is megosztott volt, a partizánharc mélyén egy polgárháború veszedelme parázslott, mindig is a törékeny politikai egyensúlyt fenyegető témának számított. 1945 februárjában Udine fölött a hegyekben egy század vörös partizán, bizonyos Mario Toffanin vezetésével rajtaütött egy húsz fős katolikus partizáncsoporton (köztük volt Pier Paolo Pasolini bátyja is), és hidegvérrel kiirtotta tagjait. Toffanin úgy hitte, a kereszténydemokraták árulták el őt a németeknek, megalapozatlan gyanúja a garibaldistákat szellemi és valódi munícióval ellátó jugoszláv partizánoknak is kapóra jött: Tito a Tagliamentóig terjeszkedő, Triesztet is magában foglaló Nagy-Szlovéniáról álmodott. Porzus rémtörténete nem volt sorsdöntő hatással a háború utáni Itália történetére, a földalatti történelem, a hamvába holt történelem őrlángocskája maradt. De legfőbb ideje volt ezt is megmutatni, a „mi lett volna, ha...?” kérdése nélkül nem lehet teljes a história.
Az a bombamerénylet, amelyet Spike Lee dokumentumfilmje idéz föl, sohasem volt titok, újságok írtak róla, filmhíradó, tévé mutatta. Csak épp kényes téma, mind a mai napig, akár a porzusi mészárlás. Sok évtizedes csend után hasonló merényletekről jönnek megint a hírek a fekete délvidékről. 1963 szeptemberében, másfél hónappal Kennedy elnök meggyilkolása előtt, egy terrorsorozat részeként bombát dobtak a birminghami baptista imaházra. Négy fekete kislányt tépett szét a robbanás. Szülők, testvérek, tanárok, szomszédok emlékeznek vissza az aljasságra, meg arra a szelíd mozgalomra, amely ezt a vakdühöt ébresztette a másik oldalon. A két Kennedy nem sejtette, hogy a King-korszakban él. De a mai Amerika tudja-e, hogy a fehér alapító atyák demokráciáját az a sokszázezer, jogaiért méltóságteljesen tüntető, a fehérek piszoárjába bemerészkedő, a fehérek iskolájába beóvakodó, a fehéreknek fenntartott autóbuszülésekre lincselést kockáztatva is letelepedő, az erőszaktól a rendőrattak közepette is tartózkodó suvickosképű niga hozta vissza az out-ról, s nem a fajvédő alabamai kormányzó, George Wallace (ő is megszólal a filmben: „csak jót akartam, legjobb barátom is fekete, mutasd magad, Eddie!”), de még csak nem is JFK? Ha még mindig nem állt össze a kép, nem is akkora hagymáz a Joe Dante-féle második polgárháború.
Vannak persze kellemesebb cellák is az újvilágban, ahol megtalálják a közös nevezőt testszínek, kultúrák között: ilyen hely például a félelmetes hírű New York-i földalatti. A hat-nyolc perces, megtörtént esetekből írt fanyarmulatságos Metrómesék egyik epizódjában szép sötétbőrű nő hívja kórházban fekvő nagybeteg anyját, a háttérben fekete szaxofonos riffel, a nő egyszercsak dalra fakad, nem, belesoul a telefonba, csalogatja vissza az életbe azzal a feketebársony hangjával a menni készülőt, zsidó kántor jön arra, gyászos szépen kántál, a héber dallamhoz odarezeg a szaxofon hajlékony kísérete. Ennyi. Hétszáz néző beletapsolt az énekükbe.
Táncórák magányosoknak
Miként azt a fenti példa is bizonyítja, az élet politikailag korrekt szemléleténél, annak veszedelmes elvágólagossága miatt bölcsebb az erotikusan korrekt nézőpontot választani. Ha nem találjuk a helyünket, érdemes mondjuk Tangóleckét venni, ahogy Sally Potter tette. Az erősen önéletrajzi film hőse egy rendezőnő (maga Potter játssza), forgatókönyvet ír, de nem jut ötről a hatra, szétesik körülötte a párizsi bérlemény, a lassan formálódó történet építménye is recseg-ropog. A fekete-fehér jelenetekbe bevillanó képzeletbeli filmben a haute couture színes-:hideg világában járunk, hosszúcombú manökenek suhannak, nyomukban titokzatos tolókocsis törpe teker kétségbeesetten. Lövés dördül, valaki sorra gyilkolja a sztármodelleket. Potter az amerikai producerekkel tárgyal, csupa aggályos alak: miért nyomorék a titokzatos törpe, miért beszélnek franciául? Forgassanak inkább a Central Parkban, a nyomorék keljen föl és járjon! Potternek elege lesz, kikapcsolódásként táncórákat vesz egy párizsi tangókirálytól. És elkárhozik. Minden páros tánc násztánc, ha nem az, vagy nem úgy táncolják, nem érdemli meg a tánc nevet. A tangó pedig talán több is, mint a szeretkezés. Az angolmód sápatag, kórócska lédi a szemünk láttára feslik érett nővé, latin donnává, amint a mestertáncos lépésről-lépésre beavatja a táncparketten dúló erotikus küzdelem titkaiba. Ez a magával sodró tánclecke, ez a szavakat sutbadobó testbeszéd azonban egy idő után feleslegesen és illúziórombolón átadja helyét a kitaposott papucsban csoszogó, regénykönyvekből eltanult szépelgő szerelmes mondatoknak: „Amikor táncolunk, úgy érzem, már találkoztunk valahol, valamikor.... Miért választottad a tangót, Pablo?... Nem én választottam, a tangó választott engem.” Ilyeneket hallunk, s utána már a táncnak sem hiszünk, Jákob már csak tangózik az angyallal, nem harcol vele.
A Tangólecke még így, hidegzuhannyal hűtve is forrólázat okozhat. Nem úgy a szerelem hollywoodi módra adjusztált forgatókönyvei. A Csak egyetlen éjben Mike Figgis, az ügyeletes hollywoodi szerelmi mindentudó, Wesley Snipes-t és Nastassja Kinskit hozza össze, előbb egy hajszás ENSZ-konferencia utáni éjszakán, utóbb, miután az eltelt egy évben mindkettő rádöbbent, hogy nem tud a másik nélkül élni, egy AIDS-ben haldokló jóbarát matracsírjánál. A többit inkább nem adom tovább: elég legyen annyi, a melodráma egy hirtelen kanyarral vaudeville-ben folytatódik.
Wayne Wang, akitől a Füst brooklyni diptichonja után a fesztivál egyik nagy filmjét lehetett remélni, a Kínai dobozt nyitogatja, kétórányi dobozolás után sem bukkan semmire. De ez még egész jó részidő, főhősének (a Hongkongban élő angol zsurnalisztát Jeremy Irons játssza) sokkal több babrálás kellett, hogy hasonló eredményre jusson: „Húsz éve élek itt, Jim, s még mindig nem értem ezt a várost.” Nem csoda, ha hús-vér ember helyett a haldokló brit oroszlán szimbóluma lennék, én se alítanám, miféle rejtelmes gondolatok suhannak el a ferde szemek mögött. Azért a derék John nem is volna igazi angol, ha a végsőkig ki nem tartana hivatása mellett, hűséges marokvideóját halálos betegen is a hongkongi televényre szegzi (Vilko Filać operatőr nagy-nagy örömére, de nem a mienkre). Mindhiába, a parányi szigetország beleolvad a kínai emberóceánba, anélkül, hogy kiadná titkát az idegennek. A zűrzavart csak növeli két kiismerhetetlenül csapongó pillangókisasszony, Gong Li, aki nem mehet hozzá öregecske kitartójához, mert konzumnői múltja kompromittálná a nagyhatalmú üzletembert, és Maggie Cheung, aki bánatában, mert elszakították tőle brit Romeóját, száz dollárért árulja a testét a fehér ördögöknek. Gong Li és John idővel egymáséi lesznek. Már semmin sem csodálkozunk, legfeljebb azon, hogy Jean-Claude Carrière jegyzi a forgatókönyvet.
Figgis és Wang rutinos semmitmondósának szerencsére akadt alternatívája: Ha Kínáról akartunk többet tudni, Zsang Ji-mu filmje segített, ha nőkről és férfiakról, Jerzy Stuhr Szerelmes történetei vagy Nicholas Barkertől a Vetetlen ágyak. Barkerről az a hír járja, hogy a legkegyetlenebb rendező a BBC-nél. A Vetetlen ágyakban nyoma sincs a kegyetlenségnek, pedig a téma a galamblelkűekből is előcsalogathatja az ínyenc szadistát. Manhattani magányosok, könnyű préda, jókat lehetne rajtuk röhögni, vagy éppen könnyesre sajnálni őket. A harmincadik évének zátonya felé sodródó Aimée szőke és másfél mázsa, és kisportolt testű pasikról álmodik, a bő negyvenes Brenda bugyira vetkőzve mutatja a stábnak fitnisszel edzett far- és hasizmait. A jóképű Michael tizenöt éve bolyong az ideális nő nyomában. Az öregedő Mike arra az 1973-as floridai varázsmenetre próbál azóta is ráduplázni, amikor huszonnégy óra alatt bejött neki a torontói szépségkirálynő, a szálloda bárpultja mögül a csaposlány, meg talán a helyi strandlabdabajnok. Nem világsztárok, civilek a nyugati 12. utcából vagy Kisitáliából. Lököttek, bölcsek, szárnyaszegettek, reménykedők, szépségesen csúnyák, és így tovább, Wesley vagy Nastassja a negyedét se tudja, nincs velük baj, nem szánom, szeretem őket. Akkor miért nem kellenek senkinek? Barker nem bonyolódik szociometriába, elég legyen ennyi, megmutat közelről négy összetéveszthetetlen arcot a többszázezerből, a Magányos Manhattanit, a Szörnyet, akitől undokodva fordul el a szerencsefia. Rémek? Ellenkezőleg. A reménytelenül sóvárgót persze idővel körüllengi valami halkan figyelmeztető illat, mint iskolát a füzetszag. De ne errefelé kereskedjünk, társasjátékaink nem a boldogságra vannak kitalálva, a szerelmi rulett titkos gombjait is ördögpaták nyomogatják, nehogy már nyerjél! Az egyik trükk, a divat tömeghipnózisa, ha Rubens korában Artemisz-lábakkal szökellsz, máris kiestél, és versa, Twiggy korában Temzének mentek a töltöttgalambok. Kilencvenöt százalékunk máris iratkozhat a reményfutamba. A szerelmi harcmezők fölött is ott köröznek az istenek, a mindenkori Hollywood sztárkultuszának sokmillió hősi halál az ára, amíg világ a világ. Dulce et decorum est... Édes és dicső tett életünk adni... a sztárokért. -Az ismeretlen szerelmesért nem szól gyászbeszéd, szobra nem áll a városok főterén. De most már van róla képünk.
A szerelmi csatéren persze árulók is megfordulnak. Jerzy Stuhr komédiájának négy férfi hőse (mindet ő játssza) gyáva szeretni. A poétika professzor szándékosan elügyetlenkedi tanítványának őszinte felkínálkozását, a kisstílű csempészt börtönbe juttatja élettársa, miért is szeresse, a vezérkari tisztnek fontosabb a karrierje, mint újra felbukkanó nagy szerelme; -a katolikus pap az egyházért temette el magában a tiltott viszonyt, mígnem tíz év múltán gyóntatófülkéjébe beül egy ismeretlen kislány: „tudja, hogy én a lánya vagyok?”. Hogy hol itt a komédia? Stuhr Kie¶lowskinak ajánlja filmjét. Ha a Tízparancsolat szelíd-szigorú törvénytevője rendezi meg ezeket a történeteket, bizonyára vétkek és erények játékát látnánk, tragédiát. Lemondani az életről az eszményért, a szerelemért, tragikus megfejtése egy patthelyzetnek, lemondani a szerelemről az életért, ugyanannak komikus megoldása. A hős megtalálja az egyedüli helyes megoldást, a bohóc az egyedül helytelent. Életünk megoldatlan patthelyzet, tragikomédia. Stuhr is annak nézi, s legott mulattat. Nincs benne köszönet. A tragikomédiák hősei egyenesen a purgatóriumra jutnak. Lehet e szörnyűbb büntetés, mint szeretet és gyűlölet nélkül élni? Már Dante színjátékának is az volt a leggyengébb, legunalmasabb része.
A Szerelmes történetek élőhalálra ítélt hősei közül kettő, a pap és a börtöntöltelék mégiscsak megszökik a szeretet fonalát követve. A Párharc minden hájjal megkent reklámmenedzsere, korunk királya, a vérprofi csak feltételesen kerül szabadlábra. Lakásnézőbe indul egy elegáns párizsi bérpalotába és mit sem sejtve beszáll a liftbe. Csakhogy a lift, mint már annyiszor Louis Malle thrillere óta, ez alkalommal is „felvonó a vérpadra”. Elakad két emelet között, és az élet nagyhatalmú és nagypofájú hercege ott ragad egymagában, hitelkártya, mobiltelefon, udvartartás nélkül. Három nap telik el a rácsok mögött, mire megérti, nincs is semmije. Két köbméter mozi, két színész, élet helyett órák, ezt a kamarazsánert nagyon el lehet rontani, Benoît Lamy (a rendező), Richard Bohringer (a reklámcápa), Ute Lemper ( az okos és szép jusztícia, aki a fenevadat tőrbecsalta) nem hibázik.
Konfuciusz és a bonsai
Kína egyre közelebb van. Zsang Ji-mu kínai metropolisza akár valamelyik amerikai china town is lehetne, a mao zubbonyokat elfújta a szél, a város kiszínesedett, visszanyerte a hangját, az utakon taxik suhannak, a rohanó gyalogosok kezében maroktelefonok csöngenek, éjszakai bárok, gengszterek mindenütt. Mintha csak való világ lenne, nem az utolsó falanszter. Zsang Ji-mu vígjátéka (eddig többnyire sötétre lakkozott, finoman cizellált, kosztümös szerelmi történeteket rendezett) a téli dermedésből lázas zsizsegéssel ébredő, tavasztól megrészegült méhek meséje. A történet egy szerű, mindvégig a vad életöröm és a konfuciusii józan ész birkózik egymással. Hsziao, az együgyű; de jószándékú izomkolosszus szerelmével üldözi a szépséges An Hongot, a lányt azonban a csóró könyvügynök szerelménél jobban vonzza Liu, a bártulajdonos és maffiózó gazdagsága. Hsziao elhatározza, hogy bosszút álla Hentesbárddal a táskájában várja az üzletet ajánló gazembert, aki megvenné a lányt pár ezer jüanért. Lassan a testtel! csitítja Lao Zsang, a véletlenül Hsziao sorsába gabalyodó, vézna értelmiségi, gondolj Konfuciusira, többet ésszel, mint erővel, nem, kell agyonverni, akkor magadat is tönkreteszed, vágd le inkább a kezét, sőt, mondok jobbat, minek a húsbárd, előre megfontolt gyilkosságért nagyon sokat kaphatsz, ott az a tégla, a tégla nem fegyver, hirtelen felindulásból felkapod, és ütsz. Az tsz egyre jobban belemelegedik a tervezgetésbe, még néhány mindent feje tetejére állító félreértés, és az izgága konfuciánus kezében landol a rozsdás bökő, menekül ki merre lát. No persze, mi az a két és félezer év önuralom.
Az Arany Oroszlánnal méltán díjazott Takeshi Kitano yakuzája vagy erőszakos zsaruja (most éppen ez utóbbi szerepet osztotta magára) nem a hirtelen felindulás embere, profi ámokfutó. A világ csodálkozó hülyékkel van tele, mondják egy harminc év előtti filmklasszikusban, annyi biztos, a Kitano-hős nem tartozik e ködben tévelygő nemtudomkák közé, meglepetést még egyszer sem láttam az arcán, vélhetően ezután sem fogok. Mindent tud, ha nem integet a világszellem, azért ő kristálytisztán látja. A világ gyönyörű siralomvölgy, virágállatok és szarháziak lakják. És nem kérdés, hogy kik dirigálnak. Mi dolgunk a világon? Semmit sem tehetünk. El kell menni dologvégezetten. Előbb még lehet kicsit piszmogni, tréfálódni a strandon, ahogy a Szonatina bérgyilkosai teszik, gyönyörködni a téli Fudzsi-hegyben, mint most a Tűzijátékban, kóstolgatni, miért is kár kitűnni a képből. A feladat emberfeletti, csak egy (száz? ezer?) isten tudná kiemelni a követ, amit a bolond a vízbe dobott. Nincs más hátra, mint a harakiri, a beismerés. De előtte még rendet kell vágni a szemétben. Mondom magyarul is, csak hogy értsük ezt a nagyon távoli filmet: Zrínyiben – aranyak a lajbi zsebébe, kard a kézbe, neki a kutyafejűnek – szamuráj szellem lakozott. Ha a kamikáze nem fatalista, akkor az öngyilkosság vagy a végzetes kirohanás érthetetlen, ha nem epikureista, akkor az utolsó, véres aratás az élet megsértői között lesz megfejthetetlen.
Nishi detektív feleségét halálos betegség emészti, legjobb barátját tolókocsis ronccsá lövik. A rendőr kölcsönt vesz fől a yakuzától, hogy barátjának festőholmjkat vehessen, és hogy feleségét még egyszer, utoljára elvihesse a tengerhez, a hegyekbe, bankot rabol. Ahogy bankot nem rabolt még filmben senki: egyetlen ideges mozdulat, egyetlen pissz nélkül, pisztolyát épp csak finoman megbiccentve a pénztároskisasszony felé, a biztonsági őrök monitorán csak annyit látni, hogy egy rendőr üres kézzel jön és fekete táskával távozik. Nishi pulzusa akkor sem lesz szaporább, amikor jönnek pénzükért a gengszterek. Szép szelíden, talán ha négy másodperc alatt, mind a négyüknek vérét veszi. Végül „homokos, vizes síkra ér”, épp feleségével nézi a tengert, mikor megérkeznek a kollégák a gyilkosságitól. Nishi egy percre elnézésüket kérj, visszamegy asszonyához. Két lövést hallunk. Záróképként egy sárkányt eregető kislány értetlen arcát látjuk.
Tűzijáték. A japánok úgy mondják: hana-bi. Szó szerint annyit tesz: tűzvirág.
A nyomorékra lőtt barát fest ilyen tűzvirágokat, tűzijátékot bámuló boldog családot, napraforgótekintetű baglyot, liliomszarvú rinocéroszt. A tűzvirág jelent még mást is, a fegyver torkolattüzét, vagyis halált, gyilkosságot. Megint a Kitano-rejtély sűrűjében vagyunk. Életszeretet és halálközelség, kegyetlenség és gyöngédség ugyanannak az éremnek két oldala, magyarázza a Hana-bit a japán kritikus. Értjük is, nem is. Tegyük magunk elé a kínba görbült bonsajt, s nézzünk ki kertünk fegyelmezetlen cseresznyefáira. De azért el ne bízzuk magunkat, mi is ilyenek vagyunk, kertészkedő vadállatok, nem a kegyetlenségünk hiányzik, hanem a szertartásaink, nem szelídebbek vagyunk, csak slamposabbak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/11 12-19. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1680 |
