Geréb Anna
Októberben először láthattuk a hányatott sorsú művész teljes életművét. Az itt olvasható beszélgetés tíz éve készült.
Tbilisziben is tombolt 1987 nyarán a Paradzsanov-láz, így lakcím nélkül sem volt nehéz megtalálni a rendező – isten tudja, mi módon a sziklás falra tapasztott – tornácos házát. A szűk, omladozó falépcsőn túljutván, nem mindennapi látvány tárult a belépő elé: a tér telis tele régiséggel, limlommal, emléktárggyal, a fal minden négyzetcentiméterén dísz, kép hátán kép, mütyür, rongy, a legkülönbözőbb anyagokból applikált dombormű. Az egész olyan, mint valami groteszk ikonosztáz. – Ne félj – bújik elő a háziúr hangja majd teste is valahonnét a hátsó zugból –, nem lakás ez, hanem nyilvánosház és templom egyben. Ilyen az én templomom. Ide bárki, bármikor bejöhet meditálni. Ezeket itt mind én csináltam. Zseniális, mi? – (Azok, a szó legnemesebb értelmében, a szabad emberi fantázia játékos megtestesülései. Sok tárgy kedves barátként köszön vissza filmjeiből, de egyik-másik modellje is ismerős: színésznők és festők arcképei vannak kidekorálva.)
A „templom főpapjának” hihetetlen energiájú kisugárzása, túláradó temperamentuma, nyíltsága az első pillanatban meghökkent, ismerve hősünk kivételes, még a korabeli szovjet viszonyok közt is példátlanul kegyetlen, tragikus sorsát. Márpedig én éppen erről készülők őt faggatni. Csöpp magnóm a dinnye és a vörösbor közé szorulva rögzíti a beszélgetést a kultikus-profán vacsora közben, Szergej Paradzsanov asztaltársaságában.
– Bocsásson meg, ha provokálom...
– Azt hiszed, más nem teszi? A soronkövetkező pártplénum vagy a kommunisták kongresszusa mással sem foglalkozik, csak provokációval. Ne félj kérdezni!
– Azt pletykálják, hogy bizonyos gazdasági bűncselekmények miatt ült...
– Kár volt így körülményeskedni. Spekuláció. Pedig hányszor mondta a nejem, hogy ne spekuláljak annyit. Amikor spekulációval foglalkoztam, 100 rubelt küldtem neki havonta. Most ötöt kap. „Szerjozsa, hagyd abba a spekulációt! Szerjozsa, elegem van az ajándékaidból!”
– A felesége...
– Az egyetemen oroszt tanít az afgánoknak és a vietnamiaknak. Egy szépség volt. Most olyan, mint egy normális szovjet munkásnő. Adok neked egy nagyon drága ikont, jó? El tudod vinni? Bagran, hozd ide azt... Franciaországnak akartam ajándékozni ezt a félmilliót érő vázát azért, hogy ott pihenhet a fehérgárdisták temetőjében Tarkovszkij, és hogy a fiai is ott kint tanulhatnak. Nem vállalja senki, hogy elviszi. Itt meg nem lehet eladni. Üveget nem váltanak be. Eldobják. Még zsibvásárok sincsenek, ahol összesereglenek az emberek, bugyit, kalapot árulnak... Imádom a bazárokat. A múltkor azt kérdezték, nem volna-e kedvem Franciaországban forgatni. Csinálhatnék éppenséggel egy filmet, mondjuk a Jeanne D’Arcot. Nem, nem, ez egy ósdi történet. Hát akkor a Hamletet. No, no, az Shakespeare, köd, homály. Tudja, mondom, Mihail Szergejevics (Gorbacsov) lenne Hamlet, Helsingör vára meg a Kreml. Raja (Gorbacsovi) pedig Ophelia. Dehogy Ophelia, Cordélia. Igen, összeereszteném őket. Hamlet és Cordélia – párt-álnéven Raisza Gorbacsovi – a Kremlben. Misa, a barátom, csoda becsületes ember, azt akarja, hogy mindig szabad legyek. Nem érti szegény, hogy legszebb éveimet töltöttem szigorított börtönben. Most 63 éves vagyok. Kár, hogy öreg fejemre vádolnak homoszexualitással. Ez illetlen, és lehetetlen is, az orvosok megállapították, hogy ebben a korban már képtelenség. Impotens, klimaxos ember vagyok. Nem tudják, hogy műfajváltás is van a világon. A spekulációt most már hivatalosan engedik. Lehet kereskedni lelkekkel is. Például lehet rendezést tanítani. Én pedikűrt akarok nyitni...
– De hiszen az ön filmjel igazán nincsenek átpolitizálva...
– Naivitás. A filmben nem az a politika, amikor a hős bundában, brilliánsban árulást, disszidálást játszik. Ha általánosságban nézzük a dolgot, akkor a politikából filozófia lesz... De ez nem tartozik most ide. Viszed az ikont? Boldogan fogsz hazamenni.... Hálás vagyok Budapestnek, mert... mert Tarkovszkijt szépen fogadták. Ő egy igazi herceg volt...
– Ugye az ott a falon Szofikó Csiaureli?
– Zseniális színésznő. Hát még az anyja...
– A nagy Veriko Andzsaparidze...
– Ott fekszik a Pantheonban a férje mellett. (A Sztálin-filmjeivel hírhedtté vált rendezőfejedelemről, Mihail Csiaureliről van szó – G.A.) Egy folyosón vettük fel a fizetésünket. „Te mártír vagy – jött hozzám. – A szovjet hatalom tömlöcbe vetett, a szovjet hatalom áldozata vagy. De én tudom, hogy ez hazugság. Te belügyi százados vagy. – Mármint én. – Amikor le akarsz ülni, leülsz.” Nem sértődtem meg, hogy lefokozott századossá. Generalisszimusz vagyok, akkor ülök, amikor akarok!
– Hány betiltott filmje van?
– Egy sincs, mert be sem fejeztem őket. Négyet nem tiltottak be így. Alighogy elkészültek az első jelenetek, máris veszélyt jelentettek. Én már nem csinálom meg sem a Kijevi freskókat, sem az Ikaruszt, sem a Csoda Odesszábant, sem az Intermezzót, sem a Démont (ebből elkészült néhány próbafelvétel). Tizenöt évre ítélem az államot. Ennyit raboltak el tőlem összesen. És a szovjet börtön nem egy egyszerű börtön. Az alkotóember számára maga a halál. Most is elítéltként, bűnözőként ülök itt. Legutóbb öt évet kaptam, kettő még hátravan. Most elengedték. De lehet, hogy valaki állandóan figyel... Nem tudom... Miért van Eizensteinnek is olyan kevés filmje? Én már nem vagyok képes igazán nagy filmet csinálni. A legzseniálisabb korszakomat börtönben éltem. Akkor csináltam a legjobb filmjeimet. Valamikor írtam egy remek forgatókönyvet a győzelem jubileumára. A filmben a Rendező küld egy hatalmas virágcsokrot a Marsallnak az évfordulóra. De a küldönc összekeveri, és a bukétát egy özvegynek adja át, aki már negyven éve várja vissza az urát a háborúból. Azóta egyedül él, teremőr a múzeumban, Velazquez Infánsnője alatt ücsörög egész nap. És ekkor hirtelen beront egy ember, hatalmas győzelmi csokorral a markában. Vija Artmane játszotta az asszonyt, akinél a fiú egész éjszaka ottragad. A sértett generális meg ajándék nélkül fogyasztja el az ünnepi vacsorát. Ezt a filmet 1964-ben leállították, két jelenetet már leforgattunk belőle. Itt van nálam, most adták ki a KGB-ből. Kijevi freskók a címe. Azért került a KGB-be, mert a Rendező a film végére szifiliszes lesz, és sokat szenved. Külsőben forgattuk a jelenetet, ahogy az utolsó erejével fát vág. Modellje pedig, az Asszony, meztelenül jelenik meg a szeme előtt. A meztelen nő miatt őrizték a filmet a KGB-ben.
– Önéletrajzi filmre nem gondol?
– A Vallomás. Megírtam hozzá kedvenc forgatókönyvemet. Régen már. Az édesanyámnak szenteltem. Tudod, Örményországban nagyon sok a temető. Hamarosan a temetők bekebelezik a várost. Mit gondolsz, mi lesz a temetőkből? Kultúrpark. Szóval, elkezdik kidobálni a szerencsétlen örményeket... A temető sorsa az én sorsom, az őseim sorsa. De csak a Démon után csinálom meg... Nemrég halt meg a nővérem Moszkvában. Es sok barátomat is eltemettem már. Ivan Mikolajcsukot, például. Én fedeztem fel. (Az Elfelejtett ősök árnyai főszereplője – G.A.) Csak 45 éves volt. Egy napon temették volna Tarkovszkijjal. Aztán inkább eltették másnapra. Vártak a temetéssel. Én nem mentem el. Nem megyek többé Ukrajnába. Hogy lássák a síró Paradzsanovot...
– Jól látom? Arra a régi üvegre az van írva: Paradzsanov.
– Nem tudtad? Őseim híres bortermelők voltak.
– Ez egy eredeti üveg?
– Naná... Vidd el az ikont. Mint filmtörténész. Engem ábrázol.
– A grúzok azzal vádolják, hogy nem is igazán grúz film A szurámi vár legendája.
– Most fejeztem be a Szent Susanik kínszenvedése című forgatókönyvet. Abszolút zseniális. Az V. század legendája. Susanik, az örmény hercegnő hozzámegy a grúz cárhoz. A cár napimádó lesz, Susanik azonban megmarad kereszténynek. Már meg is kaptam a magamét érte: mit írtál te itt össze-vissza? Egy örményt hozzáadsz egy grúzhoz? Milyen örmény vagy te? Zseniálisnak zseniális, de minek ez?
– Amikor az Elfelejtett ősök árnyait, ezt a kárpáti hucul Romeo és Júliát forgatta Ukrajnában, akkor senkit sem zavart, hogy ön örmény?
– Nem. Amikor forgattam, akkor nem. Orosz voltam, és kész. Amikor viszont váratlanul hatalmas siker lett, akkor menten észrevették. „A csodála tos ukrán film az ukrán klasszikus regényből az örmény Szergej Paradzsanov műve” – ámuldoztak. Nemsokára letartóztattak. A vád: aktív – hála érte a szovjet hatalomnak, hogy aktív és nem passzív – homoszexualitás. Nagy élmény volt. Magánzárkát kaptam. Amikor Tarkovszkij arra panaszkodott, hogy valami hiányzik neki, mondtam mindjárt, igen, a börtön-iskola. Suksin a börtönben énekelteti az Esti harangszót (a Vörös kányafa nyitójelenetében – G.A.).
– Azt hozzák fel, hogy A szurámi vár legendája etnográfiailag hiteltelen, ilyen grúz szokások, mint például „a nászéjszaka lepedője”, nincsenek.
– Akkor úgy látszik, se a grúzok, se az örmények nem értik, mit csinálok. A szurámi vár legendája egy régi indiai történet az elrabolt kisfiúról. Kiéleztem a sztorit azzal, hogy kisfiú helyett egy érett ifjút rabolnak el. Így grúzabb lett, hazafiasabb, fennköltebb, mert öntudattal vállalja az önfeláldozást a hazájáért. Egész Európa meg van vele elégedve, egyik díjat kapom a másik után. A grúzoknak hálásabbnak kellene lenniük hozzám, az örményhez, amiért feldolgoztam egy grúz klasszikust. Ha igazi grúz film kell nekik, tegyék lehetővé a Susanik kínszenvedése elkészítését. De ők nem feltételezik rólam, hogy örmény fejjel meg tudom csinálni. Lordkipanidzéval akarják leforgattatni.
– Jobb lenne, ha a saját forgatókönyveit ön forgathatná le. A gránátalma színét is Jutkevics vágta össze. Most a Démonban is segít valaki, Dodo Abasidze...
– A vázlataim ki vannak állítva a stúdióban. Az Asik-Kerib egy mese. Moszkva megtiltotta, hogy Démon legyen a címe. Túl szabadon bánok Lermontovval, a klasszikussal. És tényleg nem a Démonról szól, hanem a démonológiáról. Csak a beteg Tamara látja, a néző soha. A nép csak egy beteg asszonyt lát.
– Még azt is a szemére vetik, hogy nem filmszerűek a filmjei, hogy túl statikusak, képzőművészeti jellegűek, nincs bennük mozgás, dinamika. Önálló képek láncolatai.
– Ez egyáltalán nem érdekel. Ezek Paradzsanov-filmek. Tetszik? nézd! Nem tetszik? fizetek 15 kopejkát, csak hogy kimenj a moziból! Sokan érzéketlenek a potenciális mozgásra, nem érzik a monumentalitás mélyén rejtőző dinamikát. Vígasztal, hogy ezek Tarkovszkijra is süketek. Mit gondolsz, a Nosztalgiát végignézik? Jankovszkij, az igen, az jöhet, de nem a Nosztalgiában, hanem Gurcsenkóval meztelenül az ágyban.
– Tanítással soha nem foglalkozott?
– Hogy kérdezhetsz ilyet? Én, a börtöntöltelék? Balajan Kijevben végzett, és nálam gyakorolt. Rá büszke vagyok, nem rontottam el...
– Mi az igaz abból, hogy ön hivatásos operaénekes?
– Jaj, ez a múlt... Balettiskolát is jártam. És hegedülni is tudok. Moszkvában végeztem a Konzervatóriumot. Ritka, különleges színű hangom volt, lírai-drámai, inkább drámai tenor, baritonba hajló. Josét énekeltem, meg Radamest.
– Hol?
– Itt, az Operában. Sajna, túlerőltettem a hangszálamat, megoperáltak. Azóta nem próbáltam ki. De Pliszeckajának én állítottam be a karját. Ugye, milyen csodálatosan csinálja a Hattyúk tavában? Korábban mindig így csinálták: le-föl-le-föl. Én javasoltam neki, hogy közben végezzen egy kis félfordulatot az ízületeivel. Azonnal eltüntek a csontjai. Így, látod? (Soha komikusabb, és egyben kifejezőbb, lágyabb karhullámzást nem láttam, mint amilyent Paradzsanov produkált dundi kezével!) De ígért valamilyen provokáló kérdést.
– Már nincs... Van magyar filmélménye?
– Jancsó Miklós... Nagyon sajnálom, hogy nem adatott meg nekem, hogy Budapestet láthassam, a ragyogó hidakat, a csodálatos múzeumokat. Goya is van ott, úgy tudom.
– Jöjjön el!
– Nemsokára meghalok. Huszonhárom zseniális forgatókönyvem van, plusz hat megíratlan.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/11 04-07. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1679 |
