Jeles András
Tisztelt Uram!
Mindenekelőtt – tekintettel az ügy komolyságára és a nyilvánosságra (utóbbi óhatatlan következménye a legtöbb publikációnak), nézze el nekem, hogy ezúttal – de csak e levélke csekély életidejének tartamára korlátozottan –, félretéve a közöttünk évtizedek óta létező tegező megszólítást, ezúttal magázni fogom.
Ezek után, talán túlságos hirtelenséggel a tárgyra térve, kijelentem, hogy az az eljárás, amelyet Ön a Privát Magyarország sorozat egyik epizódjában, a Pető-féle anyag feldolgozásakor alkalmazott (a zenehasználatra célzok), engem csekély mértékben sem háborít fel, annak ellenére sem, hogy a papírforma szerint állítólag fel kéne háborodnom, hiszen az a zenehasználat, amelyet Ön az említett filmben megvalósított, tudniillik a gregorián zenének egy, a katolikus liturgia illetékességi körétől ennyire távol eső szituációban való megszólaltatása: nyilvánvalóan és köztudottan az én találmányom, szinte „szellemi tulajdonom”.
És itt – sajnos – emlékeztetnem kell – nem Önt, aki a tényekkel tisztában van, hanem a T. Nagyközönséget – arra, hogy az inkriminált zenehasználat megjelenik már az Álombrigád című filmben, de nem csak hogy „megjelenik”, hanem jelenet-szervező instanciaként működik, ugyanez vonatkozik A mosoly birodalma című színházi produkcióra, majd a néhány évvel később Csehov-adaptációmra, amely Kaposvárott ment Valahol Oroszországban címmel.
Ismét csak a gyanútlan néző tájékoztatására mondom: az említett esetekben nem pusztán valamilyen liturgikus zenének profán körülmények közötti megszólaltatásáról van szó, hanem egy konkrét megfeleltetésről, arról, hogy a gregorián (ill. kvázi-gregorián) zenét az ideológiai szöveg hordozójává avattuk. Mármost, Tisztelt Uram, hogy Ön mindezt a maga filmjében énutánam szintén megcselekedte, ez engem, másodszor mondom, a legkevésbé sem zavar – ha netán Önt zavarná, azt megérteném –, sőt, inkább megelégedéssel tölt el, mert úgy tartom: ez a dolgok szokott és „természetes” rendje.
Csakhogy, kedves Forgács úr, Ön nem elégedett meg azzal, hogy filmjét kellő munícióval felszerelje, s ahogy a film méltatója írja a Filmvilág hasábjain: „…gregoriánba oltsa a náci ihletésű zsidótörvényeket” – ezen kívül, s a méltán elért sikereken túl még mást is, ezeknél többet akart – tudniillik erre mutatnak az Ön szavai: „…Az utólagos történelmi ismeret és a felvételek bája közötti feszültség feloldását csak egy módon tudtam elképzelni (!), ha énekként hallom a zsidótörvényeket. Tudtam, hogy Szemző a Scola Hungaricában énekelt…, ezért (?!) azt kértem tőle, hogy recitált formát találjon. Nem tetszett neki az ötlet, nagyon sokat kínlódott vele, mígnem Soós Andrással és Fodor Ildikóval, Magyarország két legszebb hangú énekesével el tudta képzelni. És létrejött ez a zene, amelyben az angyalok hangján halljuk az ostoba kafkai zsidótörvényeket.” (Filmvilág, 97. aug.)
Ha Ön, Tisztelt Uram, hallgatott volna „az alkotás műhelytitkairól”, megkímélt volna engem is attól, hogy ebbe a kabátlopási ügybe keveredjem, most már, minthogy fentebb idézett szavaival tudva-tudattalanul azt a szellemet is megidézte, amely eredetileg – persze nem az angyalok, hanem a rituális szolgálattevő hangján – szólaltatta meg a külső és belső elnyomorodás szövegdokumentumait, tehát ha már így történt, e szellem, amely e pillanatban még az én nevemmel van eljegyezve, arra int, hogy kijelentsem: Ön, Forgács úr, az idézett részben mellébeszél és hazudik, mint akit sarokba szorítottak – pedig hát nem bántotta senki –, hiszen nem elégszik meg az „angyalok” hangján zengő zsidótörvényekkel (micsoda félreértése a saját filmjében gerjesztett hatásnak!), még arra is törekszik, hogy ezt az audiovizuális eszmét (gondolatot stb.) egyszer s mindenkorra a sajátjaként ismertesse el! Nem, uram, ez méltánytalan lenne, hiszen ön nem vett részt abban az alkotói küzdelemben, amelyet oly komikusan illetéktelen módon próbált érzékeltetni, s ahelyett, hogy ezt az önmagában semleges tényt tudomásul venné, valami érthetetlen mohóságtól indíttatva nekiáll, hogy visszaható érvénnyel átírja a történteket.
Mert – nézzük csak –, Ön azt mondja, hogy az említett „feszültség” feloldását „csak egy módon tudta elképzelni” – ha „énekként hallja a zsidótörvényeket”. De hát nem kellett az Ön tisztelt képzeletének ezen az izgalmas helyen sokat sürgölődnie, sőt, nyilvánvaló, hogy nem is sürgölődött, tudniillik az alkalmazott megoldás eleve adva volt, éppen úgy, mint annak közvetítője is – véletlenül az Ön filmje zeneszerzőjének személyében, aki – gyakorlatilag és a mi szempontunkból nézve – azonos az Álombrigád és A mosoly birodalma Szemzőjével (nagyszerű közreműködője mindkét produkciónak), és – mit tesz a véletlen! – ugyanez érvényes a „legszebb hangú” Soós András esetében, aki a színházi előadásnak mindvégig karnagya és énekese volt.
„Nem tetszett neki az ötlet… sokat kínlódott vele… mígnem… stb.” Ejnye, ejnye, érthetetlen, miért kínlódott szegény Szemző úr, hiszen nem itt ismerkedett ezzel az ötlettel, neki az – már bocsánat – addigra már a könyökén kellett hogy kijöjjön, annak idején estéről-estére működés közben érzékelte éppen a gregorián éneklésnek éppen ilyen zsidótörvényszerű szövegek hordozójaként való alkalmazhatóságát és e működés hatásmechanizmusát.
Mindebből közvetve talán itt is kiviláglik, hogy engem tényleg nem a dolog „plágium”-vonatkozásai foglalkoztatnak – úgy tartom, hogy egy sima plágium normális és megtisztelő dolog –, viszont kötelességemnek érzem ezen a helyen kijelenteni, hogy nem fogadom el, nem tűrhetem, hogy a „kisajátítás” aktusa után Ön, tisztelt uram, rányomja az eltulajdonított jószágra nevének pecsétjét is, hírül adva ezzel, hogy amennyire kegyed létezik – én éppen annyira nem létezem.
(Talán így, kedves Péter, ebben a tálalásban érted már, mi a veszélyes egy ilyen gyermeteg és buta megnyilatkozásban – ha érted, jó – ha nem… én nem fogom expressis verbis kimondani – tartok ugyanis az önmagát beteljesítő jóslatok erejétől. Tehát ezt mondom inkább: élj boldogul!)
Jeles András
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/10 64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1676 |
