Tamás Amaryllis
A történelemnek nincs fantáziája, fejtegeti Márai Sándor Naplójában, amikor annak igazi tartalmáról elmélkedik. Mi hát a történelem? Állandó törekvés a barbárságból az erkölcs magasabb fennsíkjaira jutni? Állandó osztályharc, birtokosok és nincstelenek között? Amikor az ember mániákus következetességgel másolja és ismétli az időben bűneit, tévedéseit, gaztetteit? Semmi sem változott, talán csak a kegyetlenség lett mélyebb és találékonyabb – tehetjük hozzá Uli Edel Raszputyin-filmjének láttán.
A film az orosz cári család, a Romanovok és Raszputyin – a „szentember”, a gigantikus szörnyeteg, a kaján politikus – végzetes találkozásának kórrajzát adja (Ragályi Elemér Arany Glóbusszal honorált operatőri remeklésével és Alan Rickman szintén díjazott, kolosszálisan alamuszi színészi alakításával). Ki volt Raszputyin? – kérdezi a – nálunk csak videoszalagon forgalmazott – századfordulós mozgóképtabló. Ördögi elme-manipulátor? „Charmeur-Jézus” (Renau megfogalmazása), akiből az emberi hit Istent csinált? Gigantikus szörnyeteg? Félelmesen szabad hipnotizőr, kinek biblikus sokkterápiája („Kelj föl és járj”) öngyógyító erőket szabadított fel a hemofíliás Alekszej cárevicsben? Vagy placebo-hatással bűvészkedő mitikus terapeuta? A realitás kalodájában álszent és profán közt ügyesen lavírozó apaimágó? Tehetségét nevezhetjük bárminek: paranormál képességnek, önérvényesítő trükknek, egy biztos: a századelő történelmének labirintusában jó ideig ő volt a Tekintély.
A fanatizmussal szemben nehéz logikusan érvelni – nagyon keveset tudunk magunkról, a lényegről majdnem semmit. Ezt sugallják a film különös, titokzatos utolsó mondatai, a meggyilkolt Raszputyin lelkével furcsa szimbiózisban maradó cárevics nem kevésbé brutális kivégzésének (vagy csodaszerű megmenekülésének?) képei.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/10 61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1675 |
