Bori Erzsébet
Szász János Büchner után Csáth világából merít: a Woyzeck átültetés volt, a Witman fiúk rekonstrukciós kísérlet..
Nem szeretem Csáth Gézát. Nem értem a műve és személye körül támadt kultuszt, csak nézek döbbenten, amikor Kosztolányival emelik egy sorba. De az Anyagyilkosság, ehhez nem fér kétség, jó írás. Talán az egyedüli remekmű a félbetört, emberi és művészi kudarcba fúlt pályán. Ez nem tárcanovella, nem anekdota, nyoma sincs benne a szecessziós affektáltságnak, Csáth ez egyszer még a kedvtelve űzött lélekbúvárlást is hagyja a fenébe, nem magyarázkodik, nem is nagyon motivál: szinte nyersen löki oda a brutális történetet.
Szász János filmje rossz adaptáció. Az elbeszélésnek épp ezt a brutalitását nem tudja elfogadni, és azon van, hogy megjavítsa. A Witman fiúk – részben Csáth más írásai nyomán – kitalál, felépít egy világot, amely nincs megírva, legfeljebb jelezve a novellában. A forgatókönyv elmélyült munkára utal, pontosan kidolgozta a részleteket, elvarrta az összes szálat. Minden a helyén van, tökéletesen illeszkedik. Túl tökéletesen. Egy lépés nem marad megokolatlan, egész motívumháló szövődik a fiúk minden tette köré, vörös vezérfonál vezet az apa holttestétől a szerető beépülésén át az állatok kivégzéséig; Irén rossz napjától, majd újra elhangzó szeszélyes kívánságától az anya megöléséig. A filmben szinte logikai levezetést kap az, ami Csáthnál sötét titok, action gratuite, és úgy éri az olvasót, mint egy ökölcsapás.
„Az érdekelt – mondja Szász –, miért nem rohan ki az a rohadt kölyök a szobából, amikor az anyja fölébred?” Nagyon jó kérdés, ez engem is érdekel, mindenkit ez érdekel. Csáth nem válaszol, Erre nem lehet válaszolni. Szász János maga sem hiheti, hogy az apa elvesztése és egy rossz, közönyös anya elégséges magyarázat. Ha így volna, az anyák úgy hullanának, mint a legyek. A film ráadásul gyorsított eljárással viszi végbe azt, amihez a novellában egy évtizedig tart az út. (És amit sehogy sem értek: a filmben egy havas, téli estén hal meg Witman; majd az anya és a fiúk kilépnek ugyanarra a havas utcára, és elhangzik, hogy éppen fél éve temettük apát. Bántó ügyetlenség a feltűnő műgonddal készült filmben. E mondat nélkül nem is volna kérdés, hogy mi mennyi, lehetne másnap reggel vagy három év múlva, benne volnánk a történet időtlen idejében. Ahogy a novellában, melyben a bagoly napjára Irén napja következik, de közben hónapok múlnak, a szeptemberből május lesz.)
A látványvilágot ugyanazzal a tökélyre törő buzgalommal munkálták ki képről képre, beállításról beállításra, mint a történetet. Máthé Tibor már Szász előző filmjében kivételesen erős képi világot teremtett. A Woyzeck határeset volt: sivár rendező-pályaudvaron, lepusztult vasutastelepen ma játszódó fekete-fehér film. Ebben a környezetben kellett működésbe hozni és újraérvényesíteni Büchner klasszikus drámáját. Máthé Tibor fény-árnyékból, élesen kontrasztos képekből, a konstruktivistákat idéző geometrikus kompozíciókból alkotta meg azt a látható világot, amely egyszerre volt konkrét és stilizált, időbe vetett és időn kívüli, az emberi létezés külső és belső tere.
A Woyzeck átültetés volt, A Witman fiúk rekonstrukciós kísérlet. Nem az Anyagyilkosság című elbeszélést, hanem Csáth világát próbálja megalkotni. De fogalmazhatok másként is: milyen filmet rendezett volna Csáth Géza? Megmondom őszintén, fogalmam sincs. Még az is lehet, hogy ilyent. Szecessziós filmet, amelyben nincs egyetlen természetes kép sem, a végletekig mesterkélt, helyenként szépelgő a látvány. Egy túlfényképezett, agyonvilágított filmet, ecsetként használva a kamerát, hogy minden képe egy-egy festmény legyen. Aranyló fényben fürdőznek a belsők, tobzódnak a meleg, puha színek odabent, a kékesfehérek odakint, és amit az úgynevezett természetes fényforrásokkal – porcelánburás lámpák, a hóra világító vörös lámpa – művel, az már kész visszaélés. Az alkotók vélhetően ellenpontnak szánták ezt a fájdalmas, túlcsorduló szépséget, ám a látvány önálló életre kelve uralja a filmet. (Persze lehetnek erről más vélemények is: Máthé Tibor annak idején a Woyzeckért, most a Witman fiúkért megkapta a legjobb fényképezésért járó díjat, a legkevésbé sem érdemtelenül.)
A Witman fiúk korhű film kívánt lenni. Pontos képet adni a századelő magyar kisvárosáról, kisvárosi gimnáziumáról, polgári otthonáról. Valljuk be, elszoktunk mi már ettől. Az alacsony költségvetésű magyar történelmi film beéri azzal, hogy néhány rekvizitummal nagyjából jelezze az időt. (A hitelességgel meg bíbelődjenek csak azok, akik ezt is megengedhetik maguknak: az amerikaiak.) A Witman fiúk olyan retro, amely nemcsak a korszak tárgyi világát, életmódját, szokásait, hanem a századelő uralkodó stílusirányát, hangulatát, életérzését is fel akarja idézni a vásznon. Ez az ambíció nem ismeretlen a magyar filmtörténetben, mindmáig legnagyszerűbb megvalósítása a Szindbád. (Mit tesz isten, Szász is Krúdy nyomát követve, a Felvidéken keresett magának helyszínt a lapos Bácska helyett.) Nem akarom kisebbíteni Huszárik hatalmas vállalkozását, mégis azt mondom, könnyű dolga van annak, aki Krúdyból, Kosztolányiból, vagy Máraiból akar filmet csinálni. Nekik ugyanis van világuk.
Csáth Gézának nincsen világa. Nem maradt utána életmű, csak töredék, egy csodagyerek magnéziumvillanásai. Tulajdonképpen csak a zsengéit írta meg: aktív alkotói korszaka az orvosegyetemi évekre esett, ami ezután jött, szánalmas erőltetés. Azt, aki 1912-ben a Naplót írja, már nem érdekli az irodalom. Saját bevallása szerint ekkor már három éve függ a szeren – ezt a közlést nem szokás kétségbe vonni, pedig a szövegkörnyezet legalábbis gyanút keltő. A szenvedélytörténet a személyiség torzulásáról is árulkodik: az önvád keveredik benne az öncsalással, a felelősség áthárításával, mentségek keresésével. A kultikussá lett Napló megrendítő emberi dokumentum ugyan, de nem az, aminek a rajongók látni szeretnék. A Naplót jegyző Csáth Géza már nincs abban a helyzetben, hogy útirajzot írjon a sötétség mélyéről, ahol a démonok laknak, halálhozó nedves varangy lapul a teknő alatt és fekete csönd parancsol a gyerekszobában. Pedig ez lehetett volna az ő írói világa, ide láthatunk be egy-egy pillanatra legjobb novelláit olvasva.
Az Anyagyilkosság kamaszai négy-öt éves korukban veszítik el az apjukat. Érzelmi légüres térben találják magukat, és döbbenten ismerik fel azt, amit a családi rend, a szabályos polgári élet formái eddig elfedtek előlük: hogy az anyjuk nem szereti őket. Apa és fölöttes én híján a gyerekek a maguk útját járják – „nagyúri foglalkozásnak ismerték föl az élést, s öntudatlanul és korán a saját szükségleteikhez formálták az időt” –, csavarognak, állatokat kínoznak és boncolnak föl. A fájdalom misztériumát kutatva egymást is megkínozzák. Céltalan kószálásaik során találnak rá a piros lámpás házra, amelynek egyik prostituáltja – szeszélyből-e vagy együttérzésből – jó szívvel van hozzájuk. Ezek a fiúk úgy ki vannak éhezve a szeretetre, az érintésre, hogy szinte rabjává lesznek a lánynak, s amikor az ajándékot kér tőlük, úgy döntenek, hogy anyjuk ékszereit hozzák el neki. Az éjszakai besurranók zajt ütnek, az anya fölébred, és a gyerekek hidegvérrel agyonszúrják.
Szász filmjében Witmannét Maia Morgenstern játssza. Csáth novellájának ismeretében ez akár szereposztási tévedésnek is tűnhet, hiszen ott az anya szőke, kövérkés, puha nő, olvasva még valami viszolygásfélét is érzünk vele szemben. Szász nagyon megnehezítette a maga dolgát, amikor a sudár Morgensternnek adta a szerepet, a gyönyörű, kicsit már hervadó arcával, kihegyezett, ideges lényével. Csáth nemigen foglalkozik az anya alakjával, rövid úton közli, hogy az asszony nem szerette az urát, nem szereti a gyerekeit, nem szeret senkit, tunya és érzéketlen. A filmben nem ilyen egyszerű a képlet. Witmanné itt sem szereti a férjét, aki csak két röpke jelenetben látható, de ennyiből is kiderül, hogy nincs is rajta mit szeretni. Az anya és a fiúk kapcsolata szintén összetettebb és ellentmondásosabb a filmben. Akármilyen hűvösek egymással, s a távolság csak egyre nő közöttük, mégsem állíthatjuk, hogy ez az asszony semmit sem érez a gyerekei iránt.
A Witman fiúkban jelzésszerűen, stilizáltan jelennek csak meg a kegyetlenkedések, vagy sehogy. Annál hangsúlyosabb az egymásra utalt gyerekek közti bensőséges szeretet. Nem bántják egymást, nem játszanak durva játékokat Irénnel, és azt sem látjuk, hogy állatokat ölnek. János a béka boncolását sem akarja végignézni az iskolában.
A fiúkat játszó Fogarassi Alpár és Gergely Szabolcs megtalálása dicsőségére válik a rendezőnek. Nagyszerű ez a két gyerek, együtt is, külön is. Nincs egy természetellenes gesztusuk, betanultként ható mondatuk; már fizikai megjelenésük, habitusuk, egész lényük sokkal többet mond, mint amennyit ténylegesen eljátszanak a filmben. Azt hiszem, ezen a színészválasztáson fordult meg a Witman fiúk sorsa. A jó irányba.
Mostanra talán nem maradt olyan tárgy, legyen az perverzió vagy az erőszak legszélsőségesebb esete, amit ne láttunk volna viszont a moziban. Csáth motívumai – állatkínzás, kamaszok erotikus élményei, anyagyilkosság – látszólag roppant hálás, hatásosan filmre vihető témák. Valójában halálos csapdák, egytől-egyig. Nem technikai kérdés csupán az ábrázolásuk, ahogy nem színészvezetési probléma az, hogy mit lehet eljátszatni gyerekszereplőkkel. Szász János tévedhetetlen erkölcsi érzékkel és érzékenységgel tudott a közelébe férkőzni érinthetetlen tabuknak. A lehető legközelebb, de egy lépéssel sem túl azon a ponton, ahol már sértette volna őket. Nagyra becsülöm érte.
Rossz adaptációnak neveztem a Witman fiúkat. De mi van akkor, ha ez a film nem adaptáció? A színészválasztás, az új motívumokkal teleszőtt forgatókönyv, a látványtervezés, még a zene is mind kifelé visz az eredeti elbeszélésből. Ha Szász János a szélső pontokra érve minden esetben úgy döntött – szentül hiszem, hogy helyesen –, hogy nem lépi át a határt, akkor az volt a konzekvens választás, ha az utolsó lépéstől is visszahőköl. Éppen ezt tette. A filmbeli nagyobbik gyerek nem szúr másodszor, a kicsi nem ugrik föl az ágyra, hogy lefogja az anyját. Arról pedig végképp nem esik szó, hogy a fiúk hidegvérrel betörés látszatát keltik, majd aludni mennek, másnap pedig, mintha mi sem történt volna, szépen elindulnak az iskolába. Előbb persze Irénhez mennek, de megbeszélik, hogy a tanításról ma semmiképp nem fognak elkésni, délelőtt majd úgyis hazahívják őket.
Tekintsünk hát el Csáth Gézától, ahogy Szász is eltekintett tőle. A film címe nem Anyagyilkosság. Ez egy másik történet, egy másik anya, ezek itt nem azok a fiúk. Szász János megint csinált egy szuggesztív, míves mozgóképet a sötét oldalról. Mert ez érdekli egyedül, miközben minden ízével, zsigerből tagadja azt a létezést, amelyben gyerek kést foghat az anyjára, amelyik megengedi, hogy az anyák ne szeressék a gyereküket. Ennél vadabb ellentmondást és termékenyebb művészi attitűdöt nehezen lehet elképzelni. A Witman fiúk – a Woyzeck után – újabb nagyra törő vállalkozás. Úgy látszik, Szász nem hajlandó kevesebbel beérni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/10 55-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1667 |
