Fáy Miklós
Wojciech Kilar. Hatvanöt éves és lengyel, az iskolái után Párizsban tanult egy legendás tanárnál, Nadia Boulanger-nál. Klasszikus szerző, néhány figyelemre méltó alkotással, amelyek közül nálunk a legismertebb (természetesen) az Óda Bartók Béla emlékére. Filmzenét írt Wajdának, Zanussinak, Polanskinak, Coppolának, legutóbb pedig Jane Campion filmjéhez, a nálunk még nem játszott Egy hölgy arcképéhez.
Kilar ma a legkiszámíthatatlanabb filmzeneszerző. Egy előnye vitathatatlan: nagyszerű érzékkel találja meg a témákat. A téma pedig a filmzene alapja. Mindig is így volt, gondoljunk Morricone vagy Nino Rota dallamaira. De így van ez ma is. Az angol betegben lepötyögött kilenc hang, Gabriel Yared találmánya, jobban meghatározza a filmet, mint Sebestyén Márta és Benny Goodman együtt.
Kilar azonban a zenei témák iránti kivételes érzéke ellenére sem egyszerű zenei emblémagyártó. Eleinte nem is hagyományos filmzenéket írt. Az ígéret földjében az az erőteljes, vonószenekari hatás a lodzi kocsikázás, utcakép, füstölgő gyárkémények látványa alatt még nem kíséret. Éppen ellenkezőleg: az önálló, hatásos zenét kísérik a képek, mintha valami korai, klasszikus fogantatású, különlegesen gondosan megalkotott videoklipet látnánk. Zanussi megdöbbentően közhelyes alkotása, a Csöndes érintés határozott gesztussal mond le a filmzenéről. A történet egy Kesdi nevű zeneszerzőről szól, aki hosszú hallgatás után szüli meg utolsó művét. A hosszú hallgatást, kézenfekvő módon, a csönd jelzi, a filmben csakis akkor szól a zene, ha Kesdi komponál, vagy előadják a kész művet. Zeneszerző számára ez óriási lehetőség: csak a saját, hagyományos módon létrehozott művét kell behelyettesíteni az opus magnum helyére, a közönség pedig nemcsak jóval nagyobb, mint a koncerttermi bemutatón, de be is van etetve, előtte egy órán át mutatták meg neki, hogyan készül az igazi, a fontos, a jelentős zenemű. Kilar nem tudott élni a lehetőséggel. A téma itt már maradandóan jellegzetes, a teljes mű azonban – amennyire a filmből megállapítható – kínos, a túlzásig erősített Bolero-imitáció.
Kilar nem tört be a köztudatba azzal a Polanski-filmmel sem, amelyben pedig a zene kiemelkedően fontos szerepet játszott. Itt egyszerűen nem volt esélye: A halál és a lányka haszonélvezője Schubert volt. Ma is, ha megjelenik egy új lemez a d-moll vonósnégyessel, a kiadó szívesen jelzi a borítón, hogy ez az a bizonyos kvartett, ami a filmben is hallható volt.
Mikor már Wojciech Kilart nyugodt szívvel elhelyeztük volna a futottak még kategóriába, a „jó szakember, aki a lengyel kapcsolat révén világpiaci áruvá vált” címke alatt, elkészült Coppola Draculája. A filmből talán nem is derül ki, hogy mennyire jó a zenéje, mert nem esik rá megfelelő hangsúly, Kilar művét sejtetésre, nyomasztásra, idegek feszítésére, baljós háttérzaj céljára használja Coppola, pedig többet érne. Néha bartókos, néha enescus a zene, persze egy Erdélyben játszódó történet esetében nem véletlenül, korrekt, jól hangszerelt, finom munka. Ha a díjak nem is feltétlenül fontosak, azért érdemes megjegyezni, hogy Kilar az Amerikai Zeneszerzők Szövetségének kitüntetését kapta meg a Draculáért. Híres lett szakmai körökben, jól keres. Azt hinnénk, most már sima az út. Ehhez képest az Egy hölgy arcképe meglepően gyenge. Megint ugyanaz: jó témák, de a feldolgozás alibizene. Alig várja az ember a lemezt hallgatva, hogy elérjünk Schubertig. Megint A halál és a lányka, és mellé két impromtu. Felüdülés. Pedig a sztárnak kikiáltott zongorista, Jean-Yves Thibaudet elég nehezen birkózik meg az Asz-dúr darabbal.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/10 52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1665 |
