Dessewffy Tibor
A Rendszerváltó évek posztmodern elvvel dolgozik, szöveg és kép vitájában mindig a látványnak ad igazat.
Mint amikor valami édes mézes keleti süteményt rágcsálunk: tele van finomságokkal, egészében véve jó is, de hogy pontosan micsoda lehet (baklava?), arról fogalmunk sincs. Valahogy ilyen a Rendszerváltó évek képfolyama is: miközben a képi ínyencségeken élvezkedünk, mindvégig ott kísért a meghatározás igénye, hogy ugyan mi is az, amit látunk? Hová tegyük műfajilag a sorozatot? A rövid válasz az lenne, hogy e sorozat az Új Kor hírnöke: infotainment, az információt és szórakozást ötvöző műsor, mégpedig a javából. A huszonhárom felvonásban túlnyomórészt TV-s anyagokból (plusz Fekete Doboz) összevágott filmekből történeteket láttunk, ezt a kollázst egészíti ki néhány, a jelenben készült interjú. Ezzel a technikával Kéri László és csapata el tudja kerülni a „beszélő fejek” szindrómát, amely oly fájdalmasan jellemzi a magyar intellektuális tévéműsorok többségét, ahol is két-három (rendszerint) férfi üldögél valami asztal körül és szinte követhetetlenül unalmasan mond ezt-azt, akár nagyon okos dolgokat is, mindegy: hisz rájuk figyelni lényegében lehetetlen. Bár a Rendszerváltó éveket követő stúdióbeszélgetések kevésbé voltak érdekesek, mint a dokumentumokból szerkesztett filmek, mégis sokkal izgalmasabbak mondjuk a Németh-kormány gazdaságpolitikájáról folytatott egyéb kerekasztal beszélgetéseknél, éppen mert a filmek által előhívott élményanyagra tudtak utalni.
Ez esetben kétszeresen is igaz, hogy nem a történelmet, a rendszerváltás történelmét látjuk a filmkockákon. Egyrészt persze semmilyen filmkockán nem láthatjuk magát a történelmet; a film – kell-e mondanunk – mindig is reprezentációt nyújt arról, amit később történelemként ismerhetünk.
Ebben az értelemben minden dokumentumfilm kétszínű és csélcsap: miközben a valóság hű ábrázolásának ígéretével hiteget, szükségszerűen rövidít, vág, oksági láncokba rendez: egyszóval új szerzői narratívákat állít elő. Ez persze maga a spanyolviasz, és egyáltalában nem következik belőle, hogy a dokumentumfilm értéktelen volna, a műfaj felett mindenesetre ott lebeg e termékeny paradoxon.
A másik, már konkrétan a Rendszerváltó évekhez kötődő sajátosság az, hogy – mára legalábbis – nyilvános dokumentumokat használ fel a múlt rekonstrukciójára. Műfajilag tehát nem oknyomozás és tényfeltárás, hanem elbeszélése egy többé-kevésbé ismert történetnek. Ezúttal sem tudhatjuk meg, hogy miről is tárgyalt az épp aktuális pártfőtitkár Gorbacsovval, az MSZMP akkori vezetéséből ki akart, ha ugyan akart, lövetni szocialista vívmányaink védelmében, és végül miért nem tette. Ezzel szemben újra hallhatjuk Grósz publikus, dokumentált gyöngyszemeit, például amint 1988-ban még azt fejtegette, „törjön csak a politika felé, úgy szétrúgjuk az MDF-t, mint tyúk a ketrecet”(?). És ez korántsem kevés, mivel épp ennek a nyilvános dokumentumokból építkező technikának az egyik legnagyobb előnyét emeli ki. Ez esetben az élmény intenzitása abból a kettős perspektívából fakad, hogy miközben újból nézőivé válunk egy tüntetésnek vagy kézfogásnak, egyszersmind felidéződik az a pillanat, amikor eredetiben láttuk ezeket a képeket. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a Bős–Nagymaros-tüntetés, Nagy Imre temetése vagy akár az első nagy áremelések és a Gorenje-járás mind-mind publikus események voltak, hanem arról, hogy éppen ezekkel a képekkel voltak publikusak; ezekből a képes beszámolókból jött bennünk létre, épült fel a saját rendszerváltásunk. Miközben tehát újra reagálhatunk a fehér terror veszélyével riogató Gyász-beszédre vagy a kisgazdapárt megalakulására, a jelenből az is felidéződik, hogy mit éreztünk és gondoltunk a „múlt-jelenjében” ugyanezen képek láttán. Az önreflexió páratlan terepe ez, mert nem egyszerűen az eseménytörténetet rekonstruálják a sorozat szerkesztői, hanem lehetőséget adnak arra, hogy az akkori – ha szabad ezt mondanom – relevancia-struktúrák felidéződjenek. A relevanciastruktúra fogalma nem oly nehezen emészthető, mint az talán első pillantásra látszhat, e fogalommal jelöli a tudásszociológia azt, hogy miként és milyen fontosságot tulajdonítunk egyes történéseknek. Más dolog azt állítani, hogy Pozsgay Imre 1989-ben népfelkeléssé nyilvánította 56-ot, és megint más ezt a 168 óra korabeli bejátszásával illusztrálni. Ekkor ugyanis nem elsősorban Pozsgay a fontos, és még csak nem is 56 – vagyis a történelem –, hanem ez a helyzet egy további unikális élménnyel ajándékoz meg, felidézi a pillanatot, amikor a régi konyhában ülve, pirítóst majszolva hallgattam UNITRA táskarádiómat és éreztem, hogy itt valami nagyszerű történt. S az időutazás mellett egyúttal persze önkéntelenül adódik a kijózanító távlat is, hogy sok minden mai szemmel már nem látszik olyan nagyszerűnek, magasztosnak és emelkedettnek, mint akkoriban. Aligha kétséges, hogy az erdélyi falurombolás elleni tüntetés a rendszerváltás egyik legméltóságteljesebb és érzelmileg telített eseménye volt, ezért elég furcsa a híradó visszafojtottan duruzsoló riporterétől azt hallani, hogy a rendezvény csúcspontja az volt, amikor a manapság jobbára önkormányzati köztisztviselők inzultálásáról hírhedt színész a MIÉP mai elnökének „pamfletjét” (sic!) olvasta fel a Hősök terén.
Az akkori katarzis éppoly valódi volt, mint mindazok az események, amelyek azóta, ha a katarzist nem is, de a csúcspontot összetákoló személyek nimbuszát eltüntette.
De milyen rendbe szerveződik itt a kép, what’s the name of the game?
Mint említettem, a dokumentumfilm, az infotainment a narratíva fabrikálására ítéltetett. Márpedig a narratíváról tudvalevő, hogy nem egynemű, esetleges, az elbeszélőtől függ, bármi lehet: szar és kalaposinas egyidejűleg.
A Rendszerváltó évek legjobb részei azok, ahol a szerkesztő rájátszik a polifóniára, mint Agatha Christie asszonyságnál, előbb az öreg komornyik, aztán a szenvedélyes özvegy, majd a tékozló fiú és a többi rokon és üzlettárs tanúskodik, mondja el ugyanazt az esetet, szembesülve azzal, hogy a perspektívától függően „ugyanaz” mennyire más lehet.
Nem mondanám, hogy ebben a történetben nem voltak gyilkosok, de mindenesetre szerepük ezeken a képeken nem volt meghatározó. Ezzel szemben a szerkesztők jól érzékeltetik a társadalom nevű valami működésének bonyolultságát, ahol egymás mellett, gyakran összeérve, kisugározva fut gazdaságtörténet és ellenzéki politizálás, Kelet és Nyugat, reformkommunisták és a pártosodás, személyek és intézmények felemelkedése és bukása.
Bevallom, én a sorozat erényének tartom azt, amit sokan hibájául rónak fel. Egy tanulmány esetén talán sérelmezném, hogy az egyes elbeszéléseket csak egymás mellé helyezi, de nem jelöli ki a meghatározó, a független változót, nem súlyozza az egyes magyarázatokat, az infotainmentnek viszont lényegéhez tartozik, hogy nem a logikai konstrukció kidolgozottsága, hanem a képi csábítás, az „érdekesség” a döntő benne. Ennek a műsor tökéletesen megfelelt, nyitottsága tehát egyben nagy erénye is.
Sokat emlegetett „kultúrtörténeti képi fordulat”: a szöveg linearitása helyett a képek metonimikus sokszínűségét kínáló új posztmodern kor megjelenése. E műsor klipjeinek brutális gazdagsága már önmagában is elégséges ahhoz, hogy az új, a vizuális médiakorszak mellett végső érvként szolgáljanak. Az infotainment képének fensőbbsége a leírt vagy kimondott szóval szemben totális, vagy hogy egy másik ethosz terminológiáját idézzem, mind mennyiségi, mind minőségi szempontból érvényesül. A mennyiséget az információzuhatag jelenti, ami akár egy kimerevített képkockáról is ránk zúdul. Vegyük azt az egyszerű állítást, hogy 1989 tavaszán összeült a nemzeti kerekasztal. Ez ugye így leírva nem különösebben izgalmas, és talán elhiszi az olvasó, hogy megrázó meglepetéseket az sem tartogatna, ha ide másolnám a megnyitó beszédeket. Ezzel szemben a kép a maga mesterkélt igazságával, hamis hitelességével rengeteg mindent mutat meg. Szociálpszichológiai közhely, hogy amennyiben a verbális és nem verbális (a mi esetünkben: vizuális) információk ellentmondanak egymásnak, az esetek döntő többségében a nem verbális információk hordozzák az igazságot. A képekből bizony ez esetben is kiderült, hogy ki hazudott és ki gondolta komolyan, amit állított. De mivel a műsor célja mégiscsak a történelem, a kor bemutatása, ennél talán fontosabb az, hogy a rendszerváltás eseménytörténetének kontextusa is a maga sűrűségében és gazdagságában jelenhet meg.
Az apparátcsik öltönyökkel szemben felvonuló ellenzéki pulóverek és vászonzakók többet mondanak hatalomról, bürokráciáról és kulturális beágyazottságról, mint a legtöbb aprólékos szaktudományos elemzés. Arról nem is beszélve, hogy a kamera azt is megmutatja, ami a politikai elemzők előtt takarásban marad, élesen exponálják azt, amiben Pozsgay és Grósz ekkor még egyet tudott érteni, nevezetesen hogy a szürke öltönyhöz a fehér zokni az adekvát viselet.
S bár a nézőre zúduló részletek és nüanszok tömege korántsem mellékes, még fontosabb az ezekből összeálló hangulat, atmoszféra, az a magasabb rendű minőségi információ, amely más eszközökkel valóban elérhetetlen. Az előbb már utaltam rá, a sorozat a hazugság és megalázkodás utolérhetetlen tárházát is nyújtja, felidézve a tévéhíradó szánalmas csúsztatásait, mocskos ferdítéseit vagy a Fórum (hah!) című műsorban Berecz elvtársnak és Nyers elvtársnak megremegő hangon feltett merész kérdések teljes banalitását.
De talán e különös minőséget nem is a hazug vagy igaz ellentétpárjával lehet leginkább megragadni. A történelem e különös pillanatában, ahol a jó és rossz, a mi és az ők oly tisztán elvált egymástól, vendégszereplést vállalt az esztétikum is. Mai szemünkkel is azt látjuk, hogy mindazok, akik hittek az igazukban, egyszerűen megszépültek. Szép volt Tamás Gáspár Miklós és Elek István, de szép volt Szabad György, sőt még Torgyán József is, amint lyukat beszélt kétségbeesetten hápogó állampárti vitapartnere hasába, de persze a legszebb Orbán Viktor volt, ahogy borostásan és hosszú hajúan, mint magyar fiatal, mondta az igazat, az igazat. E szépség nem képzelgés, a marginalizáltság méltóságából fakadt, abból, hogy a szereplők tudták, hogy a jó oldalon állnak – s ez valóban így is volt. Régen volt, de igaz volt, és a hétköznapi demokrácia fásultságában talán nem árt felidézni az ártatlanság korának patetikus esztétikumát. Törvényszerű volt persze ennek az állapotnak az illékonysága, a győzelem után borzasztóan hamar ráülepedett a hivatalosság a hivatásos politikussá váló új elitre. A semmiből a hatalomra kerülés élményénél azonban talán még fájdalmasabb a múló idő kegyetlensége. Biztos, hogy tíz év minden ember életében nagy idő, és mondjuk egy vájár vagy marós sem őrzi úgy meg a fizikumát, mint Sharon Stone. De a Rendszerváltó éveket nézve csak eszébe jut az embernek, hogy micsoda pusztítást végez az idő a politikai elit tagjain.
Manapság találkozhatunk olyan társadalomlélektani elemzéssel is, amely nem lamentál a rendszerváltás nyomán megroppant társadalmi önkép és azonosságtudat felett. Talán okkal teszi ezt, bár sokszor nem látom világosan, vajon elkerülhető (horribile dictu elkerülendő) lett volna-e az értékek eme megroppanása. Abban viszont biztos vagyok, hogy az olyan műsorok, mint a Rendszerváltó évek, segíthetnek az egészséges történelmi tudat kialakulásában.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/10 43-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1662 |
